Jay Severide finished

Nobody's perfect

Azt hiszem úgy korrekt, ha a külsővel kezdem hiszen, ha megpillantasz is azt látod először. Igazság szerint, általában meg is felel, ha ez alapján ítélnek meg, mert nem hazudok, ha azt mondom, hogy a gyengébbik nem szívesen legelteti rajtam a szemét. 191 centi magasságom alapból felhívja rám a figyelmet, világoszöldeskékesakármilyenes szemeim pedig még inkább megkövetelik a figyelmet. Igen. Bevallom, még én se tudtam eldönteni, milyen színűek is valójában de, ha neked sikerült behatárolni, kíváncsian várom mire jutottál.
Nem vagyok egy felpumpált izomkolosszus, szóval, ha lekapom a pólómat ne egy The Rock-féle testet várj, de persze van rajtam bőven izom, látszanak azok a bizonyos kockák is és a pillangóim is megvannak. Köszönhető ez a folyamatos edzésnek, a közdő sportoknak, amiket rend szerint a munkatársakkal űzűnk gyakorlás gyanánt, valamint annak, hogy fiatal koromban fizikai munkát végeztem nyári szünetekben.
Ezen kívül azonban nem sok érdekesség van rajtam. Rövid, sötétbarna hajam van, amit azért nem növesztek hosszabbra, mert egyrészt nem vagyok hippi, másrészt pedig munka és a civil élet terén is sokkal kényelmesebb, mintha fonogatnom és fésülgetnem kellene.
Gyakran láthatsz egy kis borostát arcomon, aminek szintén több oka van. Először is van, hogy eluralkodik rajtam is a lustaság, ugyanakkor azért is jó, mert férfiasabb tőle a pofázmányom.
Ruhák terén nem vagyok válogatós, de az öltönyt elkerülöm. Farmer, póló, bőrdzseki a tipikus öltözékem, amit esetleg annyival dobok fel, hogy fekete vagy szürke póló helyett magamra rángatok egy zöldet vagy egy kéket. Rózsaszín? Na olyat nem fogsz rajtam soha látni.

A belsőm ennél, már kicsit összetettebb. Van egy alap stílusom, amit az éveknek és a szakmának köszönhetek, szóval nem vagyok egy bájgúnár, ami a szívemen, az a számon és olykor hajlamos vagyok elvetni a sulykot is poénkodás terén. Persze, ilyen hangnemet a főnökömmel például nem engedek meg. Ahol tisztelettudónak kell lennem, ott olyan vagyok.
Imádom a gyengébbik nemet. Megnevettetni, szórakoztatni, zavarba hozni vagy épp ágyba csalni, az teljesen mindegy, de nagy hódolója vagyok a nőknek.
Az a fajta pasi vagyok, aki kényes az egoját nézve. Rosszul viselem, ha lekoptatnak vagy elküldenek a búsba, de még, ha ezek a tüskék meg is maradnak, látszólag gyorsan kiheverem a kritikákat és tovább megyek vadászni.
Kötelességtudónak nem nevezném magam. Vagyis, imádok nyomozni, imádom a munkámat, de ami már kicsit is adrenalin mentes, az már nem érdekel. Ezért van hát, hogy a papírmunkát vagy épp a snassz kis bolti rablásokat nem kedvelem, ahogy azt sem, ha egy bakim után irodába ültetnek aktákat pakolászni. Kell az izgalom és az éles helyzetek, hogy fitogtathassam kicsit, hogy egyébként igen jól vág az eszem, jók a reflexeim, gyors helyzetfelismerő képességem van és jó vagyok a munkámban.

This is my Life

Meglepő fordulat lesz, tudom, de én is megszülettem úgy, ahogy mindenki más. Seggel a világnak, ordítva, ráncosan és 3,65 kilósan. Az anyám sírt, az apámat épp borogatták, mert a köldökzsinór elvágása közben elájult, a nagyszüleim meg a folyosón toporogtak izgatottan. Hogy ezt honnan tudom? Videó készült róla, kérem szépen, mert én már akkor is olyan nagy jelenség voltam, hogy meg kellett örökíteni.
Így ment ez az elkövetkezendő pár évben is. Készült egy köteg kép rólam valamint videó arról, mikor először elindultam, mikor először megszólaltam, mikor először nyalt pofán Rafi, a kutyánk, mikor először medencéztem nyáron és társai, szóval a család kicsit fanatikus rajongónak számított. Lépten nyomon készült rólam valami emlék, de tény, hogy jó ezeket a régi képeket megnézegetni.
A csillogás nem sokáig tartott. Celeb életemnek 4 éves koromban vége szakadt, mikor megérkezett a kis trónbitorló, Jessica. Már abból is észre vehető, hogy kiestem a kosárból, ha össze veted az az előtti képek arányát az az utániakkal. Jóval kisebb lett irántam az érdeklődés, de igazából nem bántam. Gondoskodtam én arról, hogy így se felejtsenek el, mert az oviban bűn rossz voltam. Valakit mindig megtéptem, felrúgtam, megharaptam vagy szimplán megríkattam, így hát akkortájt mindig azt mondták, nem lesz belőlem semmi, maximum egy kis terrorista. Tévedtek.
14 éves koromig Indiana Jones akartam lenni, de miután rájöttem, hogy Harrison Fordot nem lehet überelni, letettem erről az álomról. Ezt követte az űrhajós álom majd a rock sztár, de akartam lenni nőgyógyász is -amikor elértem azt a kort, hogy a csajok már jobban érdekeltek, mint a repülők vagy a kocsik-, végül a rendőri pályával kezdtem szemezgetni, még úgy is, hogy a rosszak táborát erősítettem.
A gimiben menő csávó voltam, fociztam és a csajok kedvenceként bármit megkaphattam. Minden hülyeségben benne voltam, minden bulira meghívtak és akadt, hogy majdnem rendőrségi ügybe másztam bele. Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem tettem, mert priusszal nem igazán vettek volna fel az akadémiára.
Hogyan jött a rendőr álom? 17 éves koromban nyáron a szüleim kitalálták, hogy menjek el a szünetre a nagyszüleimhez, Coloradoba. Egyrészt ez azért kellett, mert igen zűrös voltam, másrészt pedig amúgy is ritkán találkoztunk az ősökkel. Nem tetszett a dolog, de a másik lehetőség az volt, hogy egész nyáron otthon ülhetek, szóval Colorado igen szép hely. Mondanom sem kell, olyan volt, akár egy kiképzőtábor és szerintem ennek a nyárnak köszönhetem, hogy nagyjából benőtt a fejem lágya. A nagyfater kemény kezű pasas volt mindig is. Fát vágtam, a kertet rotáltam meg hasonló munkákat végeztem, közben pedig a sztorijait hallgattam a tengerészetről, mert ugyebár, a nagyfater évekig szolgált.
Horgászás mellett, vagy épp a haverokkal való sütögetés közben rengeteg történetet hallottam. Earl, Ray és Karl, nagyfater őscimborái ellátogattak oda egy hétvégére és esküszöm, életem legjobb estéi voltak, amikor késő estig sütögettünk és hallgattam, ahogy a 60 éves fazonok meghülyülnek.
Nyár végén, mikor hazaértem, anyámat egy szép, szolibarna, megemberesedett férfi fogadta a nyálas kis takonypóc helyett, akit elküldött a hegyekbe a nagyszülőkhöz, valamint agyilag is jóval érettebb voltam. Az öregék sztorijaiból sokat tanultam és rájöttem, hogy évek múltán én is szívesebben ücsörögnék pár ilyen haverral, mint azokkal, akiket addig a magaménak tudhattam.
Így történt, hogy onnantól kezdve aztán az edzés és az aránylag zűrmentes viselkedés fontosabb lett, mint a "lógjunk be ide vagy oda" események, és legfőbb célom az lett, hogy a rendőr akadémiára bejussak.
Na az volt még kemény dió, de szerencsémre jó arcokkal hozott össze a sors és olyan barátokra tettem szert, akikből talán évek múltán lesznek olyan jó spanok, mint a nagyfater spanjai.
A legjobb személy viszont akkor csöppent az életembe, amikor munkába álltam. Oké, bevallom, eleinte rohadtul lenéztem és dühített, hogy épp mellém osztottak be egy csinibabát, akivel majd több bajom lesz, mint egy csivava kölyökkel, aki remegve áll a lábain és cumisüvegből kell etetni, de Erin idővel bebizonyította, hogy téves megállapítás volt ez részemről. Tökös, belevaló csaj és már szimplán ez olyan vonzó benne számomra, hogy képtelen lennék olykor nem végig stírölni csinos kis testét. Persze, hülye lennék rányomulni, mikor lerí róla, hogy egy idiótának tart és szívesebben olt le mint, hogy valami szépet suttogjon a fülembe csipke fehérneműben. Így aztán marad a megfigyelés kávéval a kezemben, a csipkelődések, a szívatások és a hülyéskedés, amikor a szolgálati kocsiban ücsörögve elunjuk az életünket. Hogy mikor fogom vagy, hogy valaha el fogom-e hívni randira, nem tudom. Talán el kellene hívnom randira...