Mark & Madison

Ígéretére csak sikerül felnéznem rá, és mélyen a szemeibe fúrnom a pillantásomat, bár korántsem olyan határozottan, mint tettem azt a sikátorban, akárhányszor csak egymásra néztünk, most inkább határozatlanabb, és kissé naiv tekintettel, mintha el sem hinném, amit mond. Talán nem is hiszem. Eddig kétszer találkoztunk, és kétszer is feküdtünk le egymással, és bár az utóbbi alkalom úgy tűnik mindkettőnknél folytatásért kiált, valójában fogalmam sincs miért is tartjuk ennyire fontosnak a másik védelmét. Merész lenne azt állítani, hogy más, bonyolultabb érzés is keveredik köztünk. Pedig valószínűleg így van, már, ha csak a sajátomat is nézem, de minden bizonnyal állíthatom, hogy így van ez, és meg is rémiszt. Hogyan érezhetek így iránta, mint előtte mások iránt soha sem? Lehetséges ilyen egyszerűen, és könnyedén megszeretni valakit, aki eddig nem is volt részese az életemnek? Úgy látszik, mégiscsak lehet.
- Én nem.. nem tudom. - ismerem be, miután leginkább magamban gyötrődök egy sort. Csak egyet tudok, de azt biztosan, hogy semmiféleképpen nem akarom, hogy bántsák a bátyámat, és, ha azzal, hogy elhagyom, megmenthetem az életét, akkor megteszem. Annyi mindent tett már értem, hogy ezt az áldozatot én is meghozhatom érte, még akkor is, ha talán semmi sem fájt még ennyire az amúgy sem egyszerű életemben, mint, ahogy ez fog. - Rendben, legyen, veled megyek. - bólintok rá az ajánlatára, bár a szívem majd megszakad a döntésemtől. Csak egy kérdés jár a fejemben, mi lesz, ha soha többé nem látom majd a bátyámat? De erre még gondolni sem akarok. Inkább fogok egy darab papírt, és leírom azt a pár szót, ami egy időre elválaszt majd a testvéremtől. Az íróasztalára teszem, hogy biztosan megtalálja, és mélyen belül remélem, hogy azonnal a keresésemre indul majd, mert lehetetlennek tűnik, hogy akárcsak egy napot is nélküle töltsek el, bármennyire is szeretek Markkal lenni. Végül mégis megteszem, amire kér, csak utána lépek vissza mellé, hogy a közelségéből merítsek még több erőt, és bátorságot ahhoz, amire készülünk.
- Azt hiszed, hogy utállak? Hogy undorodok tőled? Értem is tetted, azért, hogy megvédj, hogyan is gyűlölhetnélek miatta? Bolond vagy, ha ezt hiszed. - rázom meg a fejemet, majd mielőtt még bármit is mondhatna, megcsókolom. Minden érzésem, amit iránta érzek, benne van a csókomban, ki se kell mondanom ahhoz, hogy tudja, de legfőképpen érezze. Hosszú percek után távolodom el tőle, a kérdése viszont meglep. Lehetséges, hogy egyáltalán nem érzi, amit iránta érzek? Hogy csak azt hiszi, hazugság az egész? Vagy csak én képzeltem bele többet a kapcsolatunkba, és ő teljesen máshogyan érez? Képes engem is elbizonytalanítani, egészen addig, amíg meg nem érint. - Mindannyian gyilkolunk. Van, aki tettekkel, más már csak szavakkal, de megteszi. Engem nem érdekel, hogy mit tettél, csak az, hogy miért, már pedig ennél szebb vallomást még soha sem kaptam senkitől, csak a bátyámtól. - mosolygom fel rá, hogy biztosítsam számára, nem hazudok, teljesen őszinte vagyok. És bármennyire furán is hat számomra is, mégis kimondom. - Igen, akármit is tettél, akárki is vagy, azt hiszem, tényleg szeretlek. - hiába pirulok el az utolsó szótól, még mindig a szemeibe nézek, hogy tudja, komolyan gondolom, amit mondok. Pedig még magam sem hiszem el, hogy így érzek, sem pedig azt, hogy el is árulom neki. Csak remélni tudom, hogy nem nevet, és nem sétál ki utána az ajtón, ennél nagyobb arcon csapást nem is kaphatnék tőle.
Még túl sem teszem magam a vallomásomon, már az eddigi életemet is magam mögött kell hagynom. Hallgatok Markra, és bízom is benne, mindent, ami kellhet, a hátizsákomba rakom. Bizonytalanul nyújtom felé a telefonomat. - És most hova megyünk? Egyáltalán mit tervezel, mi lesz velünk? - a kezdeti sokk után már kezd érdekelni mit is tervezett el eddig, már, ha egyáltalán van terve. - Amúgy, mehetünk. - harapok az alsó ajkamba. Majd, amint kilépünk a lakásból, még egyszer utoljára visszanézek, de hamar el is szakítom a tekintetemet az ismerős épülettől. Könnyek gyűlnek a szemeimbe, pedig nem akarok sírni, és gyengének látszani, pláne nem Mark előtt. - Menjünk akkor. - hadarom, majd megfogom a kezét. Teljesen rábízom magam, mostantól ő lesz velem, és mellettem, ki tudja meddig. Vele tartok, bármerre is menjünk, akár a világ végére is elmegyek vele.

Azt hiszem, kezdem érteni mennyire komoly helyzetbe kevertem magunkat, akaratlanul is. Legalábbis így, Markot látva, és a tudattal, hogy akár a testvérem is bajba kerülhet, egyre inkább elönt a bűntudat, és az sem segít, hogy egy kisgyermek életére is veszélyt jelent, amit tettem. Már csak esküdözni tudok, de, ha lehetőségem lenne rá, gondolkodás nélkül csinálnám vissza az egészet. Csak sajnos már nem lehet, akármennyire is szeretném.
- Bánom, hogy így kellett megtudnom, vagyis inkább realizálnom mit is jelent valójában ez a dolog. Már értem miért nem engedett szinte soha a munkavégzésének közelébe a bátyám, és talán jobban jártunk volna, ha most is inkább szőrösszívű maradt volna, de már mindegy, ebből már nem tudom kimosni magam. - keserédes mosollyal vonom meg a vállaimat. Nem akarom a testvéremre hárítani a felelősséget, mert végre-valahára egyszer megengedte, hogy elvégezzek egy kisebb feladatot, eleget hisztériáztam neki érte, hogy engedjen egy kicsit hosszabb pórázra, erre még ezt is képes vagyok elrontani. Nem is én lennék..
A lakásba érve azonnal a fürdő felé veszem az irányt, Markkal a nyomomban. Minél előbb szeretném ellátni a sebeit, ha már az én hülyeségem okozta azokat.
- Én inkább azt remélem, hogy akárhol is van, nem esik semmi baja. Beleőrülnék, ha miattam bántanák, ha.. - rázkódok meg már csak a halál gondolatától is, még rágondolni sem tudok. Egyszerűen képtelen lennék a bátyám nélkül élni, aligha hiszem, hogy menne.
Ahogyan Marktól is alig vagyok képes elválni. Az érintése, a csókja, mind úgy égetik a szívemet, és a testemet egyszerre, kellemesen, soha se szeretném, hogy véget érjen, ezt akarom érezni egy életen át. Csak vele, senki mással.
De, amint elmondja, mit szeretne, mi lenne a megoldás kettőnk számára, kicsit elbizonytalanodom. Tudom, hogy tényleg ez lenne a legjobb, magunk mögött hagyni mindenkit, és mindent, a balhét is, és egy teljesen új életet kezdeni, ahol nem kell féltetnünk az életünket, viszont az, hogy ezért a testvéremet is magam mögött kelljen hagynom, már túl soknak tűnik. Egyszerre lepereg előttem a gyermekkoromtól kezdve minden, amit együtt éltünk át. Ha ő nem lenne, már én sem lennék, ez biztos. Anno megmentette az életemet, megszabadított a mostohaapánktól, és mindig mellettem volt, mindenben segített, amiben csak kellett, amire rászorultam. És most hagyjam el őt? Hogy bírnék nélküle élni? Egyáltalán tudnék? Fogalmam sincs.
De egy kis érzés kezd el bennem dolgozni. Ha megmenthetem az életét, akkor már megéri, nem igaz? Ha ő életben marad, még akkor is, ha el kell hagynom, ha többet talán nem láthatom, akkor is így kell lennie, ugye? Azt sem szeretném, ha Mark, és a fia még nagyobb veszélybe kerülne. Mindkét problémát egyszerre oldhatnám meg azzal, ha hallgatnék rá, összepakolnék, és vele mennék.
A döntés mégsem olyan könnyű. - Tudom, hogy igazad van, de így egyik percről a másikra egyszerűen képtelen vagyok csak úgy igent mondani. Nehogy azt hidd, hogy nem csábító ajánlat, hogy veled kezdjek új életet, de sokkal könnyebb lenne, ha Deant is magunkkal vihetnénk. Nem lehetne esetleg mégiscsak felhívni, hogy csatlakozzon hozzánk valahol út közben? Vagy később akár? - nézek fel rá reménykedően csillogó pillantással, bár a válaszától előre félek. És tudom is, legalábbis sejtem mi lesz az.
És azt is, hogy valami hibádzik a történetben, amit Mark lesütött tekintete is megerősít. - Mi a baj, mi az? Van még valami, amit nem mondtál el, és, ami még súlyosabb, mint az eddigiek? - kérdezem tehetetlenül felnevetve. Tenyereimet az arcán hagyom, egészen addig, amíg beszélni nem kezd, és el nem ér ahhoz a részhez, amit soha sem szerettem volna hallani tőle. Meg sem szólalok, amíg nem végez, még levegőt venni is majdhogynem elfelejtek, csak állok némán, megrökönyödve, tekintetemet le sem veszem az arcáról, hiába fordítja el tőlem. - Te képes voltál ölni? Miattam? - hangom egyáltalán nem vádló, inkább őszinte kíváncsiság, és valami egészen más hangzik fel belőle. Nem félek tőle, még csak nem is ítélem el, amit tett. Akkor a bátyámat is el kellene. Viszont az, hogy ezt megtette, részben miattam, melegséggel önti el a szívemet. Még közelebb lépek hozzá, kézfejeimet ismét az arcára simítom, úgy fordítom felém, hogy rám nézzen. Látni akarom az arcát, a szemeit, mielőtt kimondom a megváltozhatatlant. - Veled megyek, és nemcsak azért, mert nincs más választásom. Csakis azért teszem, mert így akarom, mert hiszem, hogy így lesz a legjobb neked, a testvéremnek, mindenkinek. Nekem is. Mert azt hiszem, kezdelek egyre jobban szeretni. - mosolygok rá, és hozzáhajolva, megcsókolom. Gyengéden, szenvedélyesen, hosszan, mintha soha sem szeretném abbahagyni. És, nem is akarom.

Talán még soha sem volt ilyen erős bűntudatom, mint most, amikor Mark meggyötört arcára nézek. És egyre csak erősödik, ha arra gondolok, hogy nem csak őt, hanem vele együtt a fiát, és a testvéremet is bajba kevertem, akaratlanul is. Tényleg nem szándékosan tettem, bele sem gondoltam, nem is számítottam arra, hogy ekkora baj lesz belőle. Lehet, hogy régebben történt volna, vagy, ha éppen másokkal történik, nem érdekelne, de így, hogy számomra fontos emberek kerültek a célkereszt közepébe, bármit megtennék, hogy visszaforgathassam az időt, és ne legyek ennyire idióta. De már késő, sajnos, semmit sem tehetek azért, hogy az a pár gramm kábítószer visszakerüljön a zacskóban betöltött helyére.
- Én figyelni akartam, tényleg, de éppen akkor valami más kötötte le a figyelmemet. Vagyis, inkább valaki más, ha érted mire gondolok. - juttatom eszébe, persze a szándék nélkül, hogy őt okoljam, eszem ágában sincs, tudom, hogy én vagyok a leginkább hibás ebben, és most kezdem igazán át is érezni. Viszont képtelen vagyok a szemeibe nézni, legalábbis egyelőre, nem tudnám elviselni, hogy csalódottságot lássak megcsillanni bennük, az valamiért fájna, nagyon.
Még akkor sem nézek fel rá, csak szótlanul állok, az alsó ajkamat harapdálva, mikor újra lefesti mi is fog velünk történni hamarosan, pedig nem mondom, hogy nem félek, sőt. De inkább őket féltem. Őt, a fiát, és a testvéremet, mintha a bátyámon kívül még ők ketten is a családom tagjai lennének már, bár ez csak részben igaz, mégsem tudom megmagyarázni az érzéseimet.
- Igen, tudom, és nem győzök bocsánatot kérni tőled, azért, amit tettem, talán még százszor is meg fogom tenni, persze csak, ha lesz rá alkalmam, de tényleg nem gondoltam volna, hogy egy kis zacskónyi anyag ekkora bajt képes kreálni. Vagyis, inkább én, de hidd el nekem, nem akartam egyikünket sem bajba keverni, téged meg pláne nem. - halkulok el az utolsó szavaknál, mintha eddig titkos érzéseket fednék fel előtte. Persze azt nem tudhatja, hogy mennyire fontos nekem, mert még én sem igazán tudom, hogy miért is érzek így iránta. Amióta ismét találkoztunk, teljesen kuszává vált az életem.
Félelmem, hogy elutasít, egyből a semmivé válik, amint megérintem az arcán húzódó sebhelyeket. - De nekem számít. Nem akartam neked fájdalmat okozni, ha hiszed, ha nem. - rázom meg a fejemet, és mosolyogva engedem be az ajtón. - Valami üzleti megbeszélésre, csak ennyit tudok. - vonom meg a vállaimat, és bár láthatóan nem vagyok ideges miatta, Mark szavai után mégis a legszívesebben azonnal felhívnám, hogy minden rendben van-e vele, csak akkor egyből rájönne, hogy én kerültem bajba, azt pedig nem akarom. Elég hülyeségemet nézte már el nekem, most nem szeretném, hogy még ebbe is belekeveredjen, még akkor sem, ha meg tudja védeni magát.
Szó szerint érzem leesni a követ a szívemről, megnyugszom, hogy a fiát nem bántották, még, mosolyognék, de, amikor egyik percről a másikra a tenyere közé fogja az arcomat, és megcsókol, még azt is elfelejtem. Teljesen átadom magam a csókjának, ajkai érintésének, és olyan kellemes érzésként simulok hozzá, hogy egy pillanatra el is feledkezem róla, mi, és miért is történik most velünk. Csak akkor jut újból az eszembe, mikor elszakad tőlem, és megszólal. - De, de én.. Nem hagyhatom itt Dean-t, mi soha sem hagytuk el egymást. - kezdek el dadogni, és még a testem is megremeg a gondolatra, hogy el kell váljak a testvéremtől. - Ő az egyetlen biztos pont az életemben, nem hagyhatom csak így itt. - könnyes szemekkel nézek az övéibe, majd lassan megrázom a fejemet. Megint önző vagyok, nagyon is. Ha belegondolok, hogy a bátyám mennyi mindent tett meg értem, az, hogy elhagyjam a biztonsága érdekében, nem is tűnik olyan nagy áldozatnak, csak a részemről. Szomorúan sóhajtok egyet, miközben szemmel láthatóan keresem a szavakat. - Borzalmas nagy döntés ez, Mark. És nem értem, hogy okozhat ekkora gondot pár gramm drog? - nézek rá kérdőn, mintha nem lennék teljesen biztos benne, hogy csak ennyi a probléma. A szemeiben is mást látok, valamit, amit még nem osztott meg velem, egyelőre. - Van még valami más is, ugye? Nem csak ennyi az egész. - kérdezem tőle, miközben egyik kezemmel az arcát, másikkal pedig a mellkasát simítom végig. Csak remélni tudom, hogy nem követett el semmi hülyeséget, pláne, hogyha azt miattam tette. Nem akarom tönkretenni az életét, akkor inkább éljen nélkülem, de egy érzés belül már fujtogat, érzem, hogy ezzel már elkéstem, nagyon is.

Nem mondom, hogy nem jutott eszembe, mi lesz, ha rájönnek, nincs rendben minden a szállítmánnyal, de naivan azt hittem, semmi következménye nem lesz, ha felfedezik, hogy hiányzik belőle egy zacskónyi. De, ahogy kinyitom az ajtót, és meglátom Mark meggyötört, kék-zöld foltos, amúgy még így is igencsak helyes arcát, egyből tudom, már tudják, és mégsem úszom meg az egészet. Amikor pedig megszólal, rögtön bűntudatom is támad. Hallgathattam volna rá, elmondhattam volna neki, hogy hibáztam, mikor kioktatott, és elmondta mi jár azzal, ha valaki megszegi a szabályokat már akkor hiányzott a csomagból, de nem tettem. Akkor még nem számított fontosnak, utána meg már nem akartam, hogy megtudja, hogy a hirtelen támadt kapcsolatnak hamar vége is szakadjon. És azt sem szerettem volna, hogy csalódjon bennem, már pedig most biztos a pokolra kíván. Éppen ezért nem is értem mit keres nálam, miért jött ide, vagyis, miért pont ő, miért nem a főnöke, vagy annak az emberei kérik rajtam számon, amit tettem.
- Ne haragudj, tényleg ne, én nem ezt akartam, csak túlságosan unatkoztam, míg rád vártam, és azt gondoltam semmi baj nem lehet abból, ha egy kicsit megkóstolom az anyagot. - magyarázkodok, de nem merek a szemeibe nézni, inkább elnézek a válla felett. - Én tényleg nem akartam, hogy ez legyen, csak az elején nem tartottam fontosnak, hogy szóljak róla, utána pedig már nem akartam. Nem szerettem volna, hogy megutálj érte. Bár most biztosan utálsz, és meg is értem. Csak ne haragudj annyira rám, ha tudtam volna, hogy ez lesz, hogy téged bántanak miattam.. - pillantok félénken a szemeibe, mindössze pár másodpercre, majd újból lesütöm az enyémeket.
Percekig csendben maradok, egyik lábamról a másikra állok, fogalmam sincs mit kellene tennem. Örökkévalóságnak tűnő idő után töröm meg a csendet. - Nagyon fáj? - nyújtom felé a kezemet, majd félúton majdnem meggondolom magam, de mégis megérintem az arcát. Lassan, gyengéden, nehogy még én is fájdalmat okozzak neki, elég hülyeséget csináltam már ígyis. - Tudod mit, gyere be, a bátyám nincs itthon, de elsősegélycsomag azt hiszem igen. Legalább ennyit hagy tegyek meg érted, utána ígérem, többet nem fogom megkeseríteni az életedet. - mosolygok rá keserédesen, majd még jobban kitárom az ajtót, hogy, ha elfogadja az ajánlatomat, be tudjon jönni a lakásunkba.
Remélem, hogy enged nekem, és követni fog, ha igen, akkor a fürdőbe megyünk. - Remélem a fiadat nem bántották. Ugye nem? - őszinte aggodalommal fordulok meg hirtelen, szinte bele is ütközöm. Ha mégis, még jobban fogom utálni magam, mint eddig.

- Igyekszem. - vonom meg a vállaimat mosolyogva. - Ha már mindenki ilyen elcseszett a családunkban, akkor legalább én ne legyek az. Vagy csak kevésbé hasonlítsak rájuk. - grimaszolok egyet, gúnyosan tréfálkozva. Ha belegondolok, hogyan is reagálnának arra, ha megtudnák, hogy mit csináltam Markkal, elfog a nevetés, viszont, ha a bátyám jut eszembe, már kevésbé vagyok jókedvű. Tudom, hogy milyen, ismerem, mint a tenyeremet, és nem szeretném, hogy Mark is megtapasztalja azt az oldalát, amit előszeretettel használ a barátaim elűzésére. Pláne, hogy úgy hiszi, hogy nem elég jók hozzám, márpedig eddig senki sem ugrotta át nála a lécet. Nem mintha érdekelne a véleménye ezen a téren.
- Ugyan, ki az? Túl egyszerű lenne, ha mindenkit könnyen lehetne kezelni. Amúgy is, szeretem a kihívásokat. - kacsintok rá, nevetve.
- Túl rövid a munkaidőd, vagy csak túl kevés a csomag. - húzom el a számat mosolyogva, miközben elszakadok tőle. Bár, nem szívesen teszem, de muszáj, sikerült túl hosszan elütnünk az időt. - Ha ez most nem a tipikus majd hívlak szöveg, akkor természetesen benne vagyok. Már most alig várom, fogalmam sincs, hogyan fogom kibírni addig. - pislogok fel rá, a szempilláim alól, csábosan mosolyogva rá. Közben én is összeszedem a ruháimat, felöltözöm, majd a táskámat magamhoz véve állok meg újra Mark előtt. - Esetleg hazaviszel, vagy hívjak egy taxit? Sétálni nincs sok kedvem, meg fáradt is vagyok hozzá. - vigyorgok kétértelműen.

Napokig nem hallottam Mark felől, már kezdem azt hinni, hogy olyan, mint a többi férfi, és tényleg csak mondja, hogy majd keresni fog, de mégsem tartja be a szavát. Egyfolytában azon jár az eszem, hogy miért nem hív fel, kivel van, és mit csinál, egyszerűen megőrülök tőle. Pedig nem akartam, hogy így legyen, hogy így érezzek, most mégis egyszerre vagyok mérges, féltékeny, és kétségbeesett. A bátyámnak meg még inkább az agyára megyek így, valószínűleg nem is érti mi a fene történhetett velem, hogy elviselhetetlenebb vagyok, mint lenni szoktam. Biztosan azt hiszi, hogy menstruálok, meg is hagyom ebben a hitben, jobb, mintha tudná az igazat, és megkeresné Mark-ot, hogy elégtételt vegyen tőle.
De ma amúgy sincs itthon, valami üzleti ügyben tölti a hétvégét egy másik városban, így magam idegeskedhetek a lakásban. Nincs is ennél jobb elfoglaltság.
Amikor csengetnek, szinte szaladok az ajtóig, hátha végre érdekes fordulatot vesznek az unalmas napok. Bár őt várom, mégsem számítok rá, így meg is lepődök, amint meglátom a küszöb előtt állva. Az meg csak rátesz egy lapáttal a meglepetésre, amint felfedezem az arcán húzódó sebhelyeket, amik valószínűleg egy erőteljes balhéra utalnak. Rögtön eszembe jut a kábítószerrakomány hiányzó csomagja. A fenébe.

Még soha sem éreztem így - testileg, sem lelkileg. Mark olyan rendkívül más, mint azok a férfiak, akikkel eddig kapcsolatba kerültem. A szavai, az érintései, a csókjai, mind olyan hatással vannak rám, amit eddig elképzelni sem tudtam - és nem is tapasztaltam. Mintha egy teljesen egyedülálló világ lenne számomra, amit nekem kell felfedeznem, és megtapasztalnom, ami csak rám vár, engem akar - én pedig őt.
Mintha minden nap ezt tenném. Mark karjai úgy ölelnek, olyan természetesen, mintha mindig is így lett volna - én pedig egyáltalán nem bánom, sőt, élvezem, nem tudok betelni vele. Csak arra vágyom, hogy minden így maradjon, ahogy most van. Bár be kell, hogy valljam, nem én vagyok a legegyszerűbb lány Mark számára - mégis túl önző vagyok, csak, hogy magam mellett tudhassam. A válaszom éppen ezért túlontúl őszinte, semmi kétség nincs benne. A reakciója pedig boldogsággal tölt el. - Igen, kétségkívül más vagyok. - nézek egész közelről a szemeibe, miközben ajkunk unos-untalan összeér. - Soha nem is akarnék olyan lenni, mint ők. - rázom meg a fejem, ahogy eszembe jut a családom - főként az anyám, és a mostohaapám, utóbbinak még a hideg is kiráz az emlékére. Nem könnyű túltenni magam a múltamon, csak elmenekülni tudok előle, felejteni nem. - A bátyám sem egy könnyű jellem, de.. Csak azt akarja, ami nekem jó. Azt hiszem te megdönthetetlenül az vagy számomra. - pirultan mosolygok, ujjaimmal a bőrén játszva - lehetetlen elszakadnom tőle. - Biztos édes kissrác lehet, pláne, ha rád hasonlít. - kacsintok rá, majd követem a tekintetét. - Túl gyorsan letelt a munkaidőm. - húzom el a számat. - De tényleg ideje lesz mennünk. Még a bátyám keresni kezd, annak meg nem lenne túl jó vége. - bizonytalanul állok fel, majd a kezét fogva felhúzom magam után, magamhoz, hogy aztán szorosan hozzásimulva átkaroljam a nyakát. - Csak szólj nekem, ha legközelebb is szállítmányra áhítozol. - búgom huncut hangon, majd megcsókolom - megint, egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni.

Mintha nem is én lennék - egyáltalán nem  úgy viselkedek, ahogy azt elvárnám magamtól. A megnyilvánulásaim, a mozdulataim, Mark mást egészen mást hoz ki belőlem - ha mással lennék, valószínűleg kiélvezném a véletlen menet perceit, majd mindenféle továbbgondolás nélkül felöltöznék, és elbúcsúznék. Úgysem látnám többet. Viszont vele ezt már nem tudnám megtenni, csak abból adódóan sem, hogy ez már a második alkalom, amikor sikerül összegabalyodnunk, ezáltal van már közös múltunk, nem is kevés, ha az unokatestvéremmel folytatott kapcsolatát, és annak következményét, a fiát nézzük. Mintha egyfajta hatalommal bírna felettem, márpedig ezt senki nem mondhatja el magáról - még a bátyám se. Mindig is a magam ura voltam, csak az érdekelt, hogy nekem jó legyen, most meg éppen arra vágyom, hogy Mark velem együtt élvezze a helyzet adta lehetőségeket - és titkon arra is, hogy a történetünk ne szakadjon meg ennyivel.
A gondolataim egyszerre vesznek el, amikor a kéj elemi erővel tör fel belőlem. Mark testének minden rezdülését érzem, egyre jobban hatással vannak rám, én pedig már csak a testünk játékára tudok figyelni - a nevét kiáltva, együtt éljük át a játszmánk gyönyörű végkifejletét.
Ahogy vagyok fáradtan, izzadtan, de még mindig az előbbi percek élvezetében remegve karjaiban maradok, nem válok el tőle - ragaszkodom hozzá, mintha attól félnék, hogyha elengedem, menten el is tűnik mellőlem. Szólni sem szólok, csak a levegőt kapkodom halkan, míg ő meg nem szólal. Hazudhatnék, mondhatnám neki, hogy csak a vágy beszélt belőlem - de én úgy gondoltam mindent, ahogy azt az ajkaimon ki is ejtettem. Mi értelme lenne hát annak, ha mindezt letagadnám előtte? Talán megmenteném őt az életem ügyes-bajos dolgaitól, attól, hogy a saját hibáim miatt ő is bűnhödjön - ha nem lennék hozzá túl önző. - Mindenhogy. - felelem mosolyogva, és, ahogy megérint, már ösztönösen mozdulok felé, hogy megcsókoljon. Ujjaimat a nyakáról egészen az arcáig vezetem, majd a tincseivel kezdek játszani, mikor a csókunk véget ér. - De.. mi lesz azzal, hogy nem kérsz a családomból? - kérdezem, igyekezve, hogy a hangomon ne érződjön a válaszával kapcsolatos aggodalom - az emlegetett másik féllel kapcsolatos bizalmatlanságomat pedig igyekszem figyelmen kívül hagyni.

Nem tudom mi történik velem, de egyszerűen sokkal jobban élvezem a mostani helyzetet, mint szoktam. Nem vagyok egy szűzies életet élő lány, szeretem az élvezeteket az élet minden egyes területén, most mégis úgy érzem, hogy ehhez fogható dolog még nem történt velem. Mark különlegesebb számomra, mint más férfiak, rá kell, hogy jöjjek erre, és el kell, hogy ismerjem ezt, ő valami mást, és másként nyújt nekem, mint mások. És ezt egyáltalán nem bánom.
Ahogyan a szavait sem. Őszintén jól esik a bókja, talán még senkinek az ajkaiból sem hangzott ennyire jól, mint tőle. És ez, valljuk be, egy kicsit zavar. Olyan értelemben, hogy nem tudom megfejteni, hogy miért érzek így, csak tudom, hogy valami furcsa érzés életre kell bennem, ott mélyen bent, a szívemben, a hatására. Én pedig egyenlőre nem tudok vele mit kezdeni, csak zakatoló szívveréssel, és égő arccal mosolygok rá. - Köszönöm a szép szavakat. - felelem, de az övéhez képest annyira kevésnek, és nem is hozzám illőnek érzem a válaszomat. Konkrétan úgy viselkedek vele, mint egy zavart tinédzser. A másik jelzőt pedig már ki sem mondom inkább. Nem merem. Így inkább Madison-osan folytatom. - És én nem foglak megakadályozni ebben. Ha egész nap nézni szeretnél, szíves örömest állok a rendelkezésedre. - kacsintok rá kacéran. - De csak akkor, ha nekem sem kell elviselnem rajtad a ruháidat.
Kéjesen elmosolyodok a szavaira. - Az lenne az érdekes, ha nem örülnék ennek a helyzetnek. És, ha nem élvezném, ami, ugye, egyáltalán nem így van. - válaszolom, és a szavaim bizonyítékaként egy szenvedélyes, vággyal teli csókot lehelek az ajkaira.
Ha eddig is ennyire élveztem, amit Mark velem művelt, a következő percekben már a fellegekbe repített engem. Amint egyek lettünk mi ketten, nem hiába szelték végig a körmeim a hátát, annak jeleként, hogy semmit sem élveznék most jobban ennél, amit jelenleg egymással teszünk.
Nem válaszoltam a szavaira, mert egy másodpercre sem állt szándékomban elhagyni az ajkait, ezért csak belemosolyogtam a csókjába, és az egyik karomat a nyaka köré, a másikat a fenekére vezetve igyekeztem még közelebb vonni őt magamhoz, hogy a jelenlegi pozíción is túllépve, még erősebben érezzem minden egyes rezdülését magamon. És magamban.
Mindössze egy percre hagytam abba az ajkai kényeztetését, és néztem fel, mélyen a szemeibe. Meglep, hogy kijelenti, hiányoztam neki, annak ellenére, hogy a legszívesebben én is rég közöltem volna vele mennyire rosszul esett a hiánya, hiába csak a mai nappal jöttem rá erre, teljesen biztos vagyok már benne. Elmosolyodom, és ez a mosoly, ami megjelenik az arcomon, más, mint az eddig látottak. Ebben már minden gondolatom, minden érzésem benne van. - Akkor máskor engedd, hogy megtaláljalak. - válaszolom őszintén, és kényszer nélkül.
A percek csak telnek, én pedig minden egyes porcikámban érzem, hogy Mark követelőző mozdulatai lassan a végtelenbe sodornak. Lehunyom a szemeimet, és hagyom, had uralkodjon el rajtam a vágy, a szenvedély, és minden felszínre kerülő érzelmem elegyének keveréke. Egyre jobban élvezem az érintését, az ajkaimat érintő leheletével még jobban feltüzel, a karjaimmal, és a lábaimmal egyaránt még erőteljesebben, még ragaszkodóbban ölelem. - Mark.. - ejtem ki az ajkaimon a nevét kissé akadozva. Csak ennyire vagyok képes, még mielőtt teljesen birtokba veszi a testemet a kéj.

Szeretem a véletleneket, pláne akkor, ha ilyen szépre, és kellemesre sikerülnek, mint a mostani alkalom is. Nem hittem volna, hogy egy szállítmányátadás lehet ennyire szórakoztató is, ha csak sejtettem volna, akkor már többször is átvállaltam volna a feladatot a testvéremtől. Talán a későbbiekben. Persze, ehhez az is kell, hogy Mark kaliberű átvevők jelenjenek meg majd a helyszínen. Mondjuk, ha csak Mark lenne az egyetlen, akivel az ilyen helyzetekben találkoznék, és.. tárgyalnék, én annak is őszintén örülnék. Sőt, neki még jobban, mint más férfiaknak, okulva a múltbéli, és a mostani esetből is. Meg tudnám szokni, ez biztos.
És ebben egyre biztosabb vagyok, amint egyre inkább megszabadul, illetve megszabadítom a ruhadarabjaitól, hogy a testének még több területét fedezzem fel az érintésemmel.
A szavaira még jobban elmosolyodok, talán még egy kicsit sikerül is egy kis pírt varázsolnia az arcomra, ami, valljuk be, nem sokaknak sikerült még eddig. Mark azonban más, és máshogy is vonzódom hozzá, mint másokhoz, bár ezt nem ismerném el sem neki, sem pedig másnak sem. Abból csak a probléma lenne. Most is inkább igyekszem ráfigyelni, ami nem esik nehezemre. - Érdekes, soha sem szoktam leminősíteni magam, sőt. Neked bevallom, nem szenvedek önbizalomhiányban. Viszont a te ajkaid közül ez a bók még nekem is egy kissé hihetetlennek hat. - válaszolom, és egyáltalán nem értem miért van ilyen hatással rám Mark. Nem mondom, hogy bizonytalannak érzem magam, ha vele vagyok, mert ez nem így van, de valamiért különlegesen érzem magam mellette. De ezt még magamnak sem tudom megmagyarázni, hát meg is hagyom csak a gondolataim között. Nem kell ezt kimondani. Mást már inkább. - De kimondottan örülök, hogy te így vélekedsz rólam. Ez is jól esik. - teszem még hozzá, kihangsúlyozva az utolsó szavakat, hogy tudja, mennyire élvezem az együtt töltött perceket.
A kezeimmel a férfiasságát masszírozva, önelégült mosollyal hallgatom a morgást, amit sikerül kiváltanom belőle, éppen csak annyira magamba fojtva az ajkaimat elhagyó nyögéseket, hogy élvezettel hallgassam azt. Közelebb vonva magamhoz hagyom, hogy tovább kényeztessen, míg az egyik kezemmel eltávolítom róla a leginkább felesleges ruhadarabot, a másikkal pedig, immár jobban hozzáférve, folytatom a kényeztetését.
Egészen addig, amíg Mark is döntésre jut az eddig rajtam maradt ruháimat illetően, és nagy örömömre eltávolítja rólam azokat. A karjai ölelésébe húzódva élvezem a teste melegét, egyik karomat a nyakán átvetve a tarkóján körzök, a másikkal, a körmeimmel a hátát szántom végig, kissé erőteljesen rajzolva rá a vonalakat, akkor meg még inkább, amikor a csókunk tüzében, szenvedélyes foglalja el végül a helyét bennem. Enyhén ráharapok az alsó ajkára, majd belemosolygok a csókunkba, és a lábaimat feljebb vonva a csípőjén kezdek el vele párhuzamban mozogni az eddig stabilnak ígérkező asztalon. Amint egy pár másodpercre, nehezen, de végül elszakadok az ajkaitól, azok közé suttogok. - Ez már hiányzott. - utalok a vágytól fülledt hangon arra az éjszakára, amit egyszer régen ugyanilyen formában töltöttünk el ketten a lakásán. Igaz, az most olyan semmisnek tűnik a mostani alkalom mellett. Rég volt, nem is emlékeztem rá, hogy ennyire jó lehetett, most pedig akármit megadnék, hogy egy párszor még megismételjük majd.
A szavaim után a kezem a derekára kúszik, majd onnan le, egyenesen a fenekére szorítok rá, hogy így ösztönözzem a vadabb ritmusra, miközben olyan szenvedélyesen, és kétségbeesetten csókolom, mintha attól félnék, akármelyik percben vége szakadhat a mi kis játékunknak.

Érdekes dolgokat tár elém az élet, olyan pillanatokban, amikor nem is hinném. Az egyik percben még azt a személyt várom, akinek át kell adnom a másoknak olyan értékes szállítmányt, a másikban pedig már Mark tulajdon személye, és szavai foglalnak le. Kellőképpen ahhoz, hogy elgondolkodjak azokon, amiket még az előbb mondott el nekem. Tulajdonképpen szinte egyszer sem gondoltam eddig bele, hogy mennyire veszélyes is az az élet, amit a bátyámmal együtt folytatunk. Eddig csak egy másik lehetőségnek tűnt a régi életünk megváltoztatására, aminek már gyermekként eljött az ideje. És, amiben fel kellett nőnünk. De most mégis annyira a mélyig hatolnak Mark szavai, hogy a legszívesebben magam mögött hagynám ezt az egész rossz oldalúságot, csak hát, nem tehetem. Nem megy az ilyen könnyen. Így csak azzal igyekszem magam nyugtatni, hogy, mint eddig mindent, ez is túléljük majd valahogy.
Bizonytalan mosollyal megvonom a vállaimat, és kissé megrázom a fejemet. Kétlem azért, hogy egy verés lenne az egész, amit kapna, ha veszélybe kerülne a szállítmány. Márpedig veszélybe fog, vagy már került is, csak Mark még erről semmit sem tud. Ezért nem is szólalok meg, mert őszintén fogalmam sincs, hogy is mondhatnám el neki, hogy az egyik doboz tartalma egy kissé megcsappant az elmúlt egy órában.
Nem mintha sokat gondolkodnék a problémámon, amikor már egy teljesen más dolog kezd el lefoglalni. Konkrétan, mintha minden gondolatom egy pillanat alatt kitörlődne a fejemből, amikor Mark ajkai lecsapnak az enyémekre, a kezei pedig a testem különböző részeit kezdik el simogatni.
Nézem az arcát, a mosolyát, és érzem magamon az érintését, ami már önmagában elég ahhoz, hogy egy pillanatra se forduljon meg a fejemben a visszakozás. Még akkor sem, amikor megemlíti azt. - Ezt neveznéd rossznak? Ha így is lenne, akkor egy szó nélkül is, mindig szívesen elviselném. Sőt, igényelném is. - felelem széles, kacér mosollyal az arcomon. És, hogy biztosan ne essen kétségekbe, az egyik kezemmel igyekszem mihamarabb megszabadítani a nadrágjától, míg a másikkal a felsője alatt simítom végig a mellkasát, majd, amint sikerül letornáznom róla a nadrágját, egy másodperc alatt tüntetem el a felsőtestéről is a felesleges ruhadarabot. A melltartóm is elhagyja a testemet, és valahol a padlón foglalja el a helyét. - Ugyan már, kétlem, hogy ne láttál volna még olyan női testet, ami engem is egyszerűen lekörözne. - incselkedek vele, majd pedig az alsó ajkamba harapva egyet, mosolyogva, szinte teljes figyelmemet az arcára szegezem, hogy a várt szavaihoz egy megfelelő pillanatképet is tudjak társítani, amire, bevallhatom, szívesen fogok emlékezni a későbbiekben is. Ám a figyelmemnek hamar sikerül elterelődnie, amikor ismételten megérzem a kezeit magamon, felülről egyre lentebbre haladva. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik a tempó, amit diktál nekem, nagyon is odáig vagyok érte, élvezem, és nem meglepően ennek hangot is adok a következő percekben, míg az egyik keze a nadrágom alatt enged magának szabad utat. Addig a sajátomét a nyakán nyugtatva vonom magamhoz, és az ajkaimhoz kellő közelségbe, egy szenvedélyesre sikerült csókot adva neki, mialatt a másik kezemmel a testén lefelé haladva megállapodok, kitapintva a legérzékenyebb pontját, és masszírozni kezdem azt.

Igen, bevallom, Mark kicsit kezd megijeszteni, amikor már kezdek feléledni az anyag okozta bódultságomból, és félig-meddig már értem a magyarázatát, akkor meg pláne, amikor belegondolok abba, hogy mekkora bajba fogok kerülni, ha kiderül, hogy elloptam egy zacskót az egyik doboz tartalmából, csakhogy egy kicsit jobban érezzem magam, és izgalmasabbá varázsoljam a jelenlegi helyzetemet. A félelmem valószínűleg az arcomra is kiül, legalábbis annyira, hogy mások számára észrevehetővé váljon, mert Mark szinte azonnal a vállamra teszi a kezét és a következő szavai is erről árulkodnak. Elmosolyodok, amíg hallgatom őt. Komolyan jól esik, ahogy próbál megvigasztalni, és egy kis bátorságot önteni belém, már kezdem is neki elhinni, hogy nem lesz semmi gond. Aztán, amikor azt mondja, hogy hagyná magát megverni, minthogy eláruljon engem, és a bátyámat, meglepődve nézek fel rá. - És szerinted én hagynám, hogy miattunk verjenek meg? - kérdezek vissza, még magamat is meglepve azzal, hogy képes vagyok ennyire törődni vele. Igen, ez valóban érdekes, mert eddig csak egyszer egy éjszakára találkoztunk, de a fia végül is az unokatestvérem gyermeke is. Azé a rokonomé, akivel szinte egyedüliként tartottam a kapcsolatot, egészen addig, amíg meg nem halt a szülés következtében. Talán ezért is érzem annyira, hogy törődnöm kellene a fiával. Meg Mark-kal is. Csak van ennek értelme, ugye?
Az emlékeim felidézésével kicsit eluralkodik rajtam az a rossz érzés, amit akkor szoktam mindig érezni, ha a mostohámra gondolok. Legszívesebben elfelejteném az egészet, egyszerűen kitörölném a vele kapcsolatos pillanatokat a fejemből, de hát nem megy ez ilyen könnyen, sajnos. Nem hiába lettünk azok az emberek a bátyámmal, akik ma vagyunk, a rosszul sikerült gyermekkorunk miatt nem kezdhettünk tiszta lappal, és kétlem, hogy valaha is fogunk. De nem is akarok erre gondolni, annak a korszaknak vége, és remélem, hogy soha sem fog visszatérni az életünkbe. Azt nem tudnám elviselni még egyszer.
Azt viszont már inkább, ami jelenleg is Mark-kal történik. Az érintéseit, a csókjait. Őt magát. Ha nem foglalna le, és tudnék gondolkozni, akkor minden bizonnyal az eszembe jutna annak az éjszakának az emléke, ami túl régen esett meg közöttünk. Így viszont csak rákoncentrálok, és mindenre, ami vele kapcsolatos. Kacéran mosolyogva nézem, ahogy végigköveti a szemeivel a hátrálásomat, majd habozás nélkül indul felém, és engedi, hogy ne csak a kezeimmel, hanem a lábaimmal is magamhoz húzva öleljem át. A hajától kezdve a hátáig érintem meg, és simogatom, miközben hevesen csókolom az ajkait, és csak addig válok el tőle, amíg megszabadít a felsőmtől. Mellesleg, ezt csábos pillantással viszonzom, ami mellé egy ugyancsak kacér mosolyt is megeresztek, amíg végigmér így félmeztelen. Nem kell sokáig hiányolnom a testének a közelségét, a következő pillanatban visszatér hozzám, és megérzem az ajkait a testem különböző részein. Elégedett nyögéssel válaszolok, amikor a keze a mellemen, majd a melltartó kapcsán állapodik meg, majd egy hangosabb is kihallatszik az ajkaim közül, amikor felteszi a kérdését, a csípőjét, és ezzel együtt a vágya bizonyítékát is hozzám dörgöli. - Ezt ugye nem kérdezed komolyan pont most? - kérdezek vissza halkan, közelebb hajolva hozzá, a kezemet az arcáról a nyakára vezetve. Magamhoz húzom, megint megcsókolom, még vadabbul, és szenvedélyesebben, mint eddig, és, hogy érezze mennyire komolyan gondolom az egészet, a nadrágja gombjával kezdek el játszani.

Látom a szemeiben tükröződni az értetlenséget, és bár ezt csak egy mosollyal jelzem, remekül szórakozom rajta. Valószínűleg azt hiszi, hogy ennyire értetlen, és naiv lány vagyok, akinek egyáltalán nincs veszélyérzete. És, lehet is, hogy igaza van, de hát mit vár egy huszonéves lánytól, akinek a rettenetes gyermekkora még mindig rányomja a bélyegét az életére? Jó, ezt ő nem tudja, honnan is ismerhetné a részleteket, de akkor is. Elég az, ha én tudom, hogy miért is vagyok ilyen.
Meseország? Tényleg? Most komolyan? Megrázom a fejemet. - Azért nem kell ennyire hülyének nézned. - húzom fel az orromat, és fonom össze magam előtt a karjaimat. Kezdek kicsit mérges lenni rá, és igen, rosszul esik, hogy ennyire leminősít, tőle valamiért még jobban, mint, ha más mondana ilyeneket. A szerek pedig még inkább okot adnak arra, hogy rájátsszak a sértődöttségemre. Remek, már így is sejtem, hogy miket gondolhat rólam, a hisztériám meg nem sokat segít a helyzetemen. Meg azért, amiket mond nekem, tényleg sikerül rám ijesztenie. Nem akarok én meghalni, még nem, és azt sem szeretném, hogy a bátyámnak bármi baja essen. És Mark ujjai is inkább maradjanak a helyükön. - Értem. - nyögöm ki, mert egyelőre csak ennyi az, amit ki tudok ejteni az ajkaimon. Sikerült elgondolkoztatnia. És rögtön az eszembe is jut, hogy én az előbb bizony az egyik dobozból tulajdonítottam el egy kis anyagot. Akkor most meg fognak ölni? - Remek. - suttogom, és hangomból azért érződik a kétségbeesettség, meg az ijedtség. Sikerült rám ijesztenie.
- Persze, hogy tudod. Hiszen te mindent tudsz. - a hangom kissé cinikusan cseng. Megesik, néha, még akaratlanul is. Akkor meg pláne, ha kezdenek felidegesíteni, és a szerek miatt nem igazán tudom magam kontrollálni.
Felvonom a szemöldökeimet. - Gondolom, érted te ezt is, nem? - kérdezem komolyan, de azért igyekszek egy kis mosolyt is csempészni az ajkaim sarkába. - Nem volt szép gyermekkorom, de megesik az ilyen. - vonom meg a vállaimat, miközben a tekintetemmel az arcát kémlelem. Kedvem lenne megölelni, igen. De mégsem teszem.
Csak percekkel később. Akkor már nem számít sem a hely, sem az idő, és az sem, hogy miért is vagyunk mi most itt. Csak a csókunk számít, meg az érintése, én pedig a kettő egyvelegeként megremegek a karjaiban. Átkarolom a nyakát, beletúrok a hajtincsei közé, és érzem, amint végigkúsznak rajtam a kezei. Amikor azok a felsőm alatt, a meztelen bőrömhöz érnek, az érintése nyomán feltör a torkomból egy kis nyögés, és még szorosabban simultam a testéhez. - Ahogy az egész élet. - reagálom a szavaira, és a szemeibe nézek. Megemelem az egyik kezemet, és végigsimítom a hajától, egészen az ajkán át, a mellkasán megállapodva. - De nem érdekel. - mosolygom el magam, lépek egyet hátra, egészen az asztallapjáig, felülök rá, és megint magamhoz húzom Mark-ot. Miközben a lábaimmal átölelem a csípőjét, a kezeimmel pedig felváltva, hol az arcát, hol a nyakát, hol pedig a mellkasát, és a hátát simogatom, most én csókolom meg.