Mark & Madison

Komolyan, mintha Mark most az apám szerepét játszaná. Már, ha még élne. Okít, korhol, de ezt számomra annyira aranyosan teszi meg, hogy csak mosolygok a magyarázatain. Még akkor sem sértődöm meg, amikor kissé felemeli a hangját. Ha ezek a bátyám monológjai lennének, minden bizonnyal már rég itt hagytam volna a romos épületben, viszont Mark kiváltságos jogot kap arra vonatkozóan, hogy ezt tovább folytassa. Őt valahogy nincs szívem egyedül hagyni, hiszen a társasága felettébb szórakoztató a számomra. És, amíg ez így van, addig szívesen hagyom, had próbáljon meg meggyőzni engem a saját igazáról.
Már idegesítő mosollyal hagyom, had mondja végig a mondatait, majd még idegesítőbben, csak egyetlen egy biccentéssel kérdezek vissza. - Oké, legyen. De nem mondták még neked, hogy felettébb sokat idegeskedsz?
Szemügyre veszem a fegyverét, és még mielőtt akárki is rosszra gondolna, nem, nem kell félreérteni, tényleg csak az előttem forgatott pisztolyát nézem, miközben megint csak hallgatom. Végül vállat vonok. - Én csak nem értem, hogy minek kell ekkora ügyet csinálni az egészből? Gondolom, nem minden eset végződik felkötött emberekkel, nem? - kérdezem, majd elgondolkozok. - Még akkor sem, ha valamit elrontanak. - teszem még hozzá, és rögtön eszembe jut, hogy a szállítmány már egy tasakkal kevesebb, mint az elején volt, amikor rám bízták.
Mégis, vissza nem fojtott mosollyal állok az asztal előtt, folyamatosan Mark-ot nézve. Akinek, mintha ez fel is tűnne, és nem tudná mire vélni az egészet. Oké, talán most kezd el igazán hatni az anyag. Nem pont a legjobb pillanatban, de nem törődök vele, majd valahogyan kimagyarázom, ha rájön mit is műveltem itt pár perccel az érkezése előtt. Nagy a rutinom benne, ha csak az vesszük, hogy hányszor kellett már kirángatnom magam a bajból, Dean előtt. És általában sikerült, tehát felesleges még ezen izgulnom.
- Szépen összefoglaltad, mondjuk, mindketten tudjuk, hogy nemcsak ennyit jelent az egész, de azért értem. - kötök bele a mondatába, amiben a verekedés egyfajta örömét taglalja. Ó, igen, nagyon is jól tudom, hogy számára mit is jelent ez. Meg azt is, hogy a másik fél, az érdeklődő számára mit rejt az úgynevezett támogatás, amit a versenyek után is nyújtanak. Volt idő, amikor ezt nekem is sikerült megtapasztalnom. De az már túl rég volt, talán újra kellene rá emlékeztetnie.
Talán nekem is sikerül kissé elhatárolódnom a ma estére felöltött mosolyomtól, mert a következő téma nem azt hozza ki belőlem, sokkal inkább a régi, nem túl kedves, gyermekkori emlékeimet, amiket nem szeretek felidézni. Csak aztán nem tudok hirtelen leállni, van, amikor csak úgy ömlenek  az emberből a sérelmei, még akkor is, ha nem is akar róluk beszélni. - Még közelinek csak a mostohaapámmal való, egykori kapcsolatomat nevezhetném. - teszem még hozzá, idézőjelet formálva az ujjaimmal a levegőbe, és kellően gúnyosan, és kiváltképpen undorodva még a gondolatától is az egésznek.
De hamar megenyhülök. Mikor kimondja, hogy sajnálja, megrázom a fejemet. - Nem kell sajnálnod. - válaszolom neki, mert tényleg így gondolom. - Elég az, ha én sajnálom érte magamat.
Nem is tudom mi van ma este velem. Ha más állna előttem az élete problémáival, őszintén, nem érdekelne semennyire sem. Erre itt van Mark, aki az unokatestvérem gyermekének az apja, és, akivel mindössze egy estés afférunk volt egymással, mégis azt érzem, hogy rajta tényleg segíthetek, ha kimondom, amit gondolok. Másnak egyáltalán nem magyarázkodnék, feleslegesnek tartanám. De őt hallgatva rájöttem, neki megéri. Ezért is nevezem teljesen őszintén tökéletes apának, és embernek, mert így gondolom. És ezért is simítok végig az arcán, közelebb kerülve ezzel hozzá. Már reagálnék arra a mondatára, amivel idiótának titulálja magát, de nem hagy lehetőséget. Magához ránt, megcsókol, én pedig visszacsókolom, ugyanazzal a szenvedéllyel, mint, amikor először csókolt meg a lakásán. Lehunyom a szemeimet, a karjaimat a nyaka köré fonom, az egyikkel a hajába túrok, miközben a testemet egyre inkább az övéhez simítom. Az este folyamán most élem meg azt a pillanatot, amikor a legkevésbé érdekel, hogy a körülöttem heverő szállítmány. Van, ami mindig ugyanolyan marad, és, ami mindig megérint. A vágy is egy közülük.

Csak megvonom a vállaimat a kérdésére. - Nem, tényleg nem szokásom ilyen helyekre járni. - válaszolom, majd a magyarázatára a plafon felé nézek a szemeimmel. - És nem, ezt sem hiszem, akármennyire is naivnak nézel. Viszont ez a mostani hely nem azt bizonyítja, hogy valaki is lesben állna a rozsdás ajtó mellett. És nagy valószínűséggel pont a hely látogatottsága miatt szervezték ide ezt a találkozót, vagy nem így van? - kérdezek vissza. Nem vagyok ostoba, talán inkább egy kicsit tapasztalatlan, de kétlem, hogy Dean elengedett volna ide, ha tudja, hogy itt akármilyen veszély is leselkedhet rám. Viszont úgy látszik, Mark nem nagyon szereti, ha az embernek ennyire nincs veszélyérzete, mint nekem. Pedig van, csak nem itt, és nem most. És lehet, hogy ez tényleg nem ártana ebben a helyzetben, de most szerencsésnek mondhatom magam, hiszen Marktól nem kell félnem. Mást meg eddig még nem láttam erre kószálni.
Lehet, hogy csak nekem tűnik fel, de Mark egyre idegesebb lesz, ami kiváltképp szórakoztat most. Ezért még a mosolyomat sem igyekszem eltitkolni előle, sőt, egyre inkább vissza kell fognom magam, hogy ne nevessek fel egy, két mondatán.
- Ne aggódj, szándékomban nem áll ártani senkinek sem. Neked meg pláne nem. - kacsintok rá, még szélesebb mosolyra húzva az ajkaimat. Mintha az utolsó találkozásunkkor nem lett volna ennyire feszült, viszont Mark cinikusan ideges viselkedése is eléggé tetszik.
Csak bólintok egyet a kérdésére. Igen, hobbi. Végül is, kinek minek számít, nem? Direkt nem a munkájának neveztem, minek, arra itt van a mai dolga is. Ez mellett a verekedés elég csekélynek tűnik.
- Ha még mindig úgy örülsz a érdeklődőknek, mint régen, akkor semmi akadálya hogy egy nap meglepjelek, és feltűnjek arra. - mosolygok feltűnően önelégülten. Remélem, hogy ezzel még inkább kiugrasztom a nyulat a bokorból. Mark sokkal szórakoztatóbb, mint emlékeztem.
Már ameddig fel nem hozom a kínos témák egyikét. A legkínosabbat. Szinte azonnal csattan, ahogy a gyermekére kérdezek rá. Felvont szemöldökökkel hallgatom, meg sem szólalok, egészen addig nem, amíg be nem fejezi a mondatait. Viszont már nem mosolygok. Vagy talán egy kicsit szánalmasan. - Most komolyan, Mark. Azt hiszed, hogy én is olyan vagyok, mint a rokonaim? Az, hogy egy család vagyunk, még nem jelenti azt, hogy ugyanúgy gondolkodunk, és cselekszünk mindannyian. - rázom meg lemondóan a fejem. Aztán az alsó ajkamat harapdálva folytatom. - Őszintén, nem érdekel, hogy mit gondol a családom. A család csak egy megnevezés a számomra. A testvéremmel mi már rég elszakadtunk tőlük. - fintorodom el, amint a történtekre gondolok. - A bátyámon kívül csak az unokatestvéremmel volt szorosnak nevezhető a kapcsolatunk.
Amikor végre felegyenesedik, a szemeimbe nézve ismét beszélni kezd. Tényleg figyelmesen hallgatom a szavait, és átérzem azoknak a jelentőségét. Marknak csak a gyermeke maradt, ahogyan nekem a testvérem. Egyikőnkkel sem bánt kesztyűs kézzel az élet. Hasonlítunk.
A szavai végére némán mosolyodok el, és mivel elég közel kerültem hozzá az eltelt percek alatt, felemelem az egyik kezem, és végigsimítok az arcán. - Tévedsz. A szavaidat hallgatva, te tényleg tökéletes apja vagy a fiadnak. - kacsintok rá. - És, másban is az vagy. - teszem még hozzá kacéran, megnyalva az alsó ajkam.

Rendben van. Az tény, hogy én nem akadnék fent azon, ha az imádott anyagom egy kis része hiányozna, viszont, mivel nem ismerem még a szabályokat, legalábbis nem elég részletesen, annyira, mint amennyire a bátyám, ezért nem is lehetek teljesen biztos benne, hogy milyen következményekkel járhat ez a ballépésem. Azért remélem, hogy nem lesz semmilyen probléma belőle, és rajtam kívül sem Dean, sem pedig Mark nem sínyli meg a rosszalkodásom eredményét.
Mindenesetre igyekszem hitelesen mosolyogni, és még csak egy pillanatra sem annak a látszatát kelteni, hogy vaj van a füleim mögött. Általában sikerülni szokott, így csak kissé kételkedek magamban, és a színészi képességeimben, amint pedig Mark arcára tekintek, el is könyvelem magamban, hogy ő is hisz nekem. Remek.
A szavaira megvonom a vállaimat. - Nem úgy látszik, mintha valaki lenne még itt rajtunk kívül, a tömeghez inkább egy merőben szórakoztatóbb helyszín lenne a megfelelőbb, de ezen a pár percen ne múljon semmi sem. - válaszolom, miközben ismételten mosolyra húzódnak az ajkaim, majd pedig a pénzért nyúlok, és az asztal egyik lábánál heverő, az egyetemen bejáratott válltáskám mélyébe hajítom.
- Van valami bajod az egyetemmel? - kérdezek vissza a szemöldökeimet felvonva, amint meghallom a mogorva válaszát. - Nekem konkrétan nem lenne semmi gondom vele, ha az órák helyett inkább másképp tölthetném el az időmet. - teszem még fintorogva hozzá. Valahogy sokallom azt az időt, amit az egyetem épületében kell töltenem, és keveslem azt, amit azon kívül. Tipikus diákprobléma, nem de?
A kérdésemre kapott választ igyekszem egy kissé tovább forszírozni, így megvárom, amíg visszaér az asztal elé, majd megszólalok. - És szabad tudni, hogy mi vált fontosabbá, mint ez az.. érdekes hobbi? - kérdezem, majd egy ideig a cipőim orrát nézem. - Én mindenesetre bírtam, ahogy verekedtél. Lehet, hogy az egyik hétvégén megint megnézem nem puhultál-e el nagyon, amióta nem találkoztunk. - idézek fel egy régi emléket, és az alsó ajkam kissé megharapva kacsintok egyet.
A következő válaszára viszont egyből felvonom a szemöldökeimet, és ellököm magam az asztaltól. - Á, értem. És mégis mennyit fizetsz a bébiszitternek, hogy vigyázzon a lurkóra? Kétlem, hogy ne bírna ki még egy órát, ha jól megfizeted, vagy nem így van? - kérdezem. Viszont a gondolataim már a gyermek körül kezdenek el kavarogni, ami a szívemen, az pedig a számon, és sajnos, vagy nem sajnos ez bizony minden esetben így van. - Mesélhetnél nekem róla. Hiszen mégiscsak az unokatestvérem gyermeke is, amikor pedig meg akartalak keresni miatta, sikerült remekül elrejtőznöd előlem. Meg gondolom az egész család elől. – nézek kérdőn Mark szemeibe. Tényleg érdekelne, hogy mi történt velük azóta, mióta az unokatestvérem meghalt a szülés miatt, hiszen hiába kerestem, nem találtam meg, mintha csak felszívódott volna. A családdal pedig a bátyámmal együtt nem tartjuk a kapcsolatot, az kellene csak, hogy az egyik családtag, például az anyánk, vagy az a barom szeretője gondoljon egyet, és megkeressen minket. Csak folytatódna a borzalmas gyermekkorunk ott, ahol abbahagytuk évekkel ezelőtt. Remek lenne, mit ne mondjak. Az unokatestvérem volt szinte az egyetlen a családomban ha a bátyámat nem nézzük, akivel tartottam a kapcsolatot, ezért is érdekelne, hogy Mark hogyan él a gyermekével.
Megforgatom a szemeimet, majd Markhoz lépek, és, amint felemelné a csomagok egyikét, a doboz tetejére lépek az egyik cipőmmel, hogy végre rám nézzen, és ne azokkal a fránya csomagokkal foglalkozzon folyamatosan. Kissé idegesít már. - Ugyan már, Mark, ne akard már bemagyarázni nekem, hogy nincs egy felesleges órád, vagy legalább egy fél órád. Amúgy sem úgy ismerlek, mint, aki félne a zsaruktól. - rázom meg kissé a fejemet. - Vagy talán zavarban vagy? - kérdezem enyhén cinikus, és kacér hangon, mosollyal az arcomon, a lehető legközelebb hajolva az arcához. Szeretek játszani.

Amíg Mark meg nem jelent ebben a lepukkant épületben, nem is tudtam, hogy kire, illetve, hogy mire számíthatok majd, de az a nagy igazság, hogy nem is érdekelt annyira. Igaz, amíg várakoztam volt elegendő időm arra, hogy elgondolkozzak a helyzeten, és azon, hogy mi lesz akkor, ha egy olyan ember lép be az ajtón, akit a szállítmány nem fog teljesen lekötni, és még ő vár majd fizetséget érte, nem pedig én, a megőrzésért, és az átvételért. Mindenesetre igyekezetem a negatív gondolatok elüldözésére sikerrel járt, így nem kellett sokáig győzködnöm magam, hogy Dean biztosan ismeri az átvevőt, és csak azért hagyta, hogy én üljek a szállítmány mellé, mert a férfi kiléte mellett biztonságban tudhat. Ebben nem is kellett csalódnom.

Annyira régen láttam már Markot, hogy percekig hagyom, hogy a tekintetem elidőzzön rajta, de a legszívesebben csípősen megjegyezném neki, hogy azért a ruhái nélkül sokkal jobb látvány volt számomra anno, de a meglepettsége egészen hatalmas, így inkább magamba fojtom a pikáns kis mondatomat. Majd lesz még rá lehetőségem, hogy ilyen megjegyzésekkel illessem, szerintem, legalábbis nagyon remélem.
Mosolyogva bólogatok a szavaira, de azért, amikor reményét fejezi ki annak érdekében, hogy hiánytalan a szállítmány, enyhén ráharapok az alsóajkamra. - Természetesen, már miért ne lenne? - kérdezek vissza, talán kissé gyorsan is, de aztán hamar visszatér a mosoly az arcomra. Bár nem akarom pont Markot bajba sodorni, és lehet, hogy a legjobb az lenne, ha elárulnám neki, hogy bizony hiányzik egy kis mennyiség az egyik dobozból, mégsem teszem meg. Nem hiszem, hogy valaki pár grammon akadna fent, és kezdene el hadjáratot indítani ellenem, és ellene. Legalábbis remélem.
Kissé előrehajolok a széken, amint leejti az asztalra a pénzt, de még nem veszem a kezembe, és teszem el, mivel csak ketten vagyunk az épületben, kétlem, hogy az eltelt percek alatt nyoma veszne. Ismét bólintok egyet, mialatt kedvtelésből magam elé húzom a pénzt. - Rendben, Dean meg fogja kapni, ne aggódj. Kétlem, hogy nálam merné hagyni. - felelem, majd inkább azt kezdem el figyelni, ahogyan Mark tempósan pakolni kezdi a dobozokat a saját autójába. Három doboz útja alatt azon gondolkodom, hogy mit is mondhatnék a férfinak, de Mark előbb töri meg a csendet egy teljesen hétköznapi kérdéssel. - Remekül. Az egyetem kicsit kemény, de bírom még, ha beiktatok néha egy kis szórakozást mellé. - vonom meg a vállamat. - És veled mi a helyzet? Még mindig a verekedés tölti ki az időd nagy részét? - kérdezek vissza, és egyelőre igyekszem nem rögtön rákérdezni arra, ami a leginkább megmozgatja a kíváncsiságomat. Inkább felállok, és megkerülöm az asztalt, hogy aztán a szélének támasszam a csípőmet. - Ennyire sietsz? - végezetül csak ennyit teszek hozzá.

Nem rajongok a magányért, de most mégis szívesebben vagyok egyedül, minthogy a bátyámmal, vagy egy idióta társával kelljen megvárnom azt a személyt, akinek majd át kell adnom a szállítmányt. Ha Dean itt lenne mellettem, akkor már régen félresiklott volna ez a dolog, hiszen biztosan a hülyeségeivel traktálna, és nem lenne menekvés előle. Hallgathatnám, hogy mégis mi a francért folyok bele az ő kétes dolgaiba, amikor már vagy százszor igyekeztem, néha csak a puszta jelenlétemmel, kihúzni őt a problémái halmazából, és egyszer sem köszönte meg. Csak leszidott. Vagy akár a kábítószer szenvedélyemmel is támadhatna, hiszen ez is egy olyan dolog, amiért képes velem órákon át vitatkozni, és nem képes megérteni, hogy néha igen is szükségem van az anyagra, hogy jól érezzem magam. Van, amikor máshogy nem megy. Egyáltalán nem.
De most még a csendet is megunom, ezért is kapcsolom be a kedvenc zeneszámait a telefonomon, hátha a testembe juttatott anyag mellett még ez is a segítségemre lesz, hogy egy kissé sikerüljön ellazulnom. Az egyetem sikeresen elszívja szinte minden energiámat, és mivel nem sok ember van, akivel néha lóghatnék, így nincs is sok lehetőségem a kikapcsolódásra, csak, ha kábítószerhez jutok. Éppen ezért is volt nagy hiba, hogy Dean nem ellenőrizte le előre, hogy milyen szállítmánnyal is lesz dolgom. De hát, egy kis hiányt valószínűleg senki sem vesz észre, nem igaz?
Lehunyt szemekkel hallgatom a zenét, és a fejemet a ritmusára kezdem el ingatni. Igazából már az sem érdekel, hogy milyen célból vagyok itt ma, a lényeg, hogy kezdem igazán jól érezni magam az elfogyasztott anyag mennyiségétől, és, ha nem várnék senkit sem ide, akkor valószínűleg felhívnám Andrewt, hogy megkérjem, azonnal jöjjön ide, és kapcsolódjunk ki egy kicsit. De erre most nincs lehetőségem, ezért inkább igyekszem megelégedni saját magammal, az anyaggal, és a zenéimmel. Ennyi ma estére éppen elég kell, hogy legyen.

A nagy vasajtó nyílásával járó csikorgást is sikerül figyelmen kívül hagynom, így csak akkor veszem észre, hogy valaki más is tartózkodik a helyiségben, amikor a zene kissé halkabb verzióra vált, a férfi pedig, mögöttem állva, megszólít. Megvonva a vállam, a telefonom képernyőjén matatva válaszolok neki. - Zavarni nem zavarsz, de, ha szeretnél, akkor akár csatlakozhatsz is hozzám. - bököm oda neki, majd, amikor meghallom a nevemet is, kíváncsian fordulok hozzá. Nem kell sokáig gondolkoznom, hogy emlékezzek rá, így másodpercek múlva én is rákérdezek a nevére. - Mark? - ejtem ki meglepődve a keresztnevét, majd a lábaimat levéve az asztal lapjáról, arra pedig a telefonomat dobva jártatom a tekintetem a férfin, szinte figyelmen kívül hagyva az előbb még a kezében tartott fegyverét. - Ezt én is kérdezhetném tőled. - utalok a meglepettségemre, majd megvonom a vállam. - A bátyámnak közbejött valami másik dolog, ezért ismételten én lettem a megmentője. - folytatom, de a tekintetemet nem szakítom el az arcáról. - És te? Te lennél az a férfi, akinek át kell adnom a szállítmányt? Mert, ha igen, akkor ez egy érdekes véletlen. Elég régen nem találkoztunk már. - a mondat végére huncutul elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy mikor, és milyen helyzetben találkoztam utoljára Markkal.

A bátyám nem is sejti, hogy mivel bízott meg, de, ha ráeszmél, hamarabb megjelenik itt, mint az az ember, akinek a szállítmányt át kell adnom, márpedig ezt nem szeretném. Nagyon jól megvagyok én itt, az élvezeti szerek mellett, a közelben, Dean egyáltalán nem hiányzik sem nekem, sem másoknak, az meg pláne nem, hogy megint veszekedést csapjon azért, amiért ismételten kipróbáltam egy, vagy két szert. Nem is értem miért vitatkozik mindig ezeken, én sem szólok neki azért, mert három naponta észreveszem, hogy hiányzik még fél liter whiskey a bárszekrényéből. Lényegtelen ezen gondolkodnom, hiszen akárhányszor próbálom elmagyarázni neki a dolgokat, nem érdekli semelyik indokom sem, és egyik okot sem ismeri el, amivel igyekszem neki magyarázni, hogy miért is fordulok ismételten az élvezeti szerekhez. De mindhiába. Kezdem azt gondolni, hogy soha sem fogja megérteni, hogy mit is jelent nekem anyaggal tölteni meg a testemet, és, hogy mindennek a fő oka természetesen a mi utált mostohaapánk, akinek az emléke még így, évekkel a menekülésünk után is megrémít, még mindig. Ha szert jutattok a szervezetembe, akkor mindent teljesen másként látok, és érzek. Akkor egy kicsit el tudok határolódni a megszokott Madisontól, és a tökéletesnek egyáltalán nem nevezhető életemtől is. Ezért teszem azt, amit, és ez az, amit Dean soha sem fog megérteni. És talán más sem.
Alig negyed órája vagyok az egyik romos épületben, ahová a szállítmány már megérkezett, az átvevő személy pedig még nem, mégis igyekszem erőt venni magamon, és nem egyből nekilátni az egyik leragasztott doboznak, és magamhoz venni belőle egy kevés kis kóstolót, hátha mégsem olyan remek az az anyag, amiért annyi hercehurca volt már a mai napon is.
Az eltökéltségem páratlan, és nem is tart sokáig, hiszen a következő negyed órámnak sikerül az egyik doboz felbontásával, és a kábítószernek a szervezetembe juttatásával eltelnie. Majd igyekszem szépen, mintha mi sem történt volna, ragasztani le saját kezűleg az árulkodó bizonyítékot, de mivel jobb úgysem lehet, mint, amilyen volt, sőt, ezért pár perc elteltével hagyom úgy, ahogyan sikerült a ragasztás, és egy kissé átrendezem az épületben várakozó dobozokat. A megkezdett helyet cserél eggyel, ami az alsó sorban foglalt eddig helyet, aztán rákerül még pár doboz, így tökéletesen eltakarva azt az egyet, ami minden bizonnyal kissé megcsappant az elmúlt fél órában. Majd előhalászom a mobiltelefonomat a kabátom zsebéből, és a széken pihentetve magam, a lábujjaimmal diktálva a ritmust, engedek teret az egyre inkább elhatalmasodó zenéknek, hogy minél inkább hatásos legyen a hatni kezdő szer. Még az sem nagyon érdekel, ha az átvevő hamarosan megérkezik a szállítmányért, hiszen ismerni úgy sem ismerhetem, nem de?