Mark Donovan Killman

Nobody's perfect

Hogy milyen vagyok? Nem tudom... A tükörbe nézve egy fickót látok, akinek olyan szabályosan el van cseszve az élete, hogy azt még a "Nagykönyvben" sem írhatták volna meg tökéletesebben. Egy elpuskázott, szerencsétlen ürge vagyok. Akinek a tükörben két arca van. Az egyik arc, minden hétvégén éjjel egy erőszakos állattá válik, és addig üti az ellenfeleit, ameddig csak bírja... míg a másik, minden éjjel, amikor a bunyók után hazafelé tart, attól fél, hogy talán legközelebb Ő lesz az, aki nem tud a saját lábán hazamenni a fiához...
Hogy ez hogyan alakult ki bennem? Hosszú élet magyarázata, kevés idő alatt, ez a valamilyen fajta kettős személyiség...
Még gyerekként elárvultam, így nevelőszülőktől kallódtam ide-oda, meg árvaházakban laktam, de mindig mindenhonnét továbbküldtek, mert én olyan dühös kölyök voltam, aki nem hagyta senkinek hogy a közelébe férkőzzön, bizalmatlan volt, vagánykodó, merész, és általában az "erősebb marad fenn" elv követője, azaz a keményebb fiúbandákhoz húzódott, bárhová is került, ami mindig zűrbe keverte. Ilyen voltam. És ez így ment egész kamaszkoromig, amikor belekeveredtem egy nagy balhéba, egy olyan tényleg jó nagyba, ami miatt a fiatalkorúak börtönébe kerültem, és maradtam is ott a nagykorúságom betöltéséig, azaz 18 éves koromig. Akkor kiengedtek. De nem azért mert olyan fene jól viselkedtem odabent, csak leültem az időm. A börtönben is ugyanolyan mentalitással választottam magamnak társaságot, szóval ott se fényeztem épp ki magam mások szemében.
Nem sokkal azután, hogy kikerültem a fiatalkorúak dutyijából, egy kocsmában megismerkedtem egy pasassal, miután szarrá vertem egy másikat, aki belém kötött. Ezután jött ez a másik ember, aki gyors pénzszerzési lehetőséget villantott meg a számomra, látva, hogy vannak adottságaim a "munka" elvégzéséhez. Szóval, mesélt nekem arról, hogy az Ő főnöke fogadásos bunyókat rendez minden hétvégén, mindig privát helyen, privát vendégeknek, jó kis pénzes vendégeknek, akik fogadhatnak a bunyósokra, és lehet kaszálni, többek közt a bunyósnak is, ha jól csinálja amit kell. És én belementem, elfogadtam a melót, hogy pénzért bunyózzak, na persze, illegális bunyókon, de hát... mondtam, mindig a rossz társaságokat szúrtam ki, és a lehető legrosszabbakhoz társultam be, általában ezért járok pórul, de sose tanulok belőle, mind hiába...
Na, hát egy jó ideje csináltam már ezt, és egész jó voltam benne, rengetegszer nyertem meg a meccseim, a közönség rajongott értem, és mivel pénzt hoztam a konyhára, a főnökeim is bírtak. És a nőknél sem voltam utolsó a listán. Nem volt állandó párom, de a bunyók után gyakorta vittem fel lányokat a lakásomra, pénzes apucik leánykáit, meg hasonlókat, akik a rendezvényeken megfordultak, néha bunyós csajokat is, stb. Ám, aztán az egyik ilyen hölgyeményre mélyebb, vagy... ha úgy tetszik, "maradandóbb" benyomást tettem, mint a többire azelőtt vagy azután. Így körül-belül 9 hónappal később egy telefon ébresztett egy hosszú este után, mely alapján be lettem rángatva egy közeli kórházba, ahol egy méretre szabott, és igen drága öltönybe öltözött, mogorva képű, idősebb férfi a kezeimbe nyomott egy kisbabát, azzal a magyarázattal, hogy az Ő lánya hozta a világra néhány órája, aztán meghalt, s mivel Ő és a családja nem tartanak igényt egy fattyúra akit egy semmi nevű bunyós hozott össze nekik, így a gyerek az enyém, kezdjek vele amit akarok. Mondanom sem kell, rendes fószer volt a pasi. A lánya még a várandósság időszakában vallotta be az apjának mikor és kivel hozta össze a babát, innen tudták kit kell keresni. A lány eredetileg megtartotta volna a babát, de a halála után a családja nem vállalta, tehát maradt az apuci, azaz én, aki bár.... hát nem épp a legideálisabb jelölt volt az apaságra, de lévén hogy én volnék a vérszerinti apa, és más rokon nincs, szóval... vagy én, vagy a gondozóotthon, így úgy álltunk, hogy én nyertem, ha vállalom a csöppséget... És bamm, életemben először elég erősen és sokkolóan találtam magam szemben a tetteim következményeivel, így első sokkos pillanatomban azt találtam mondani, hogy vállalom a csecsemőt. Eztán tehát ott álltam egy gyerekkel, egyedülállón, úgy, hogy abból éltem, hogy hetente egyszer-kétszer szarrá veretem magam vagy szétverek másokat, attól függően, épp mit rendelnek tőlem a főnökeim. Úgyhogy... az életemnek ebben a pillanatában kettévált a napjaimnak menetformája, és a viselkedésmódom is, ha úgy tetszik. Minden hétvégén este a kemény bunyós, a vadember, a megzabolázhatatlan kemény legény vagyok, aztán ha hazaérek, jön a váltás, és átvedlek a gondos apuciba, aki igyekszik legjobb tudása szerint valahogy ellavírozni az apaság viharos tengerén, anélkül hogy elsüllyedne és megfulladna. És persze igyekszek mindezt úgy összehozni, hogy egyik életem se zavarjon bele a másikba, a bunyós létem ne kavarjon bele abba hogy alkalmas vagyok-e egy gyerek nevelésére egyedül, amit ugye a gyermekjóléti bagázs bármikor megvétózhat, ha azt látják, hogy az életvitelem károsan hat a gyerekre... és az apaság se kavarjon bele a kemény bunyós mivoltomba, mert ha netán balul sül el valami a melóban, akkor vagy egy dühös ellenfél, vagy egy elégedetlen fogadó akár kárt is tehet a fiamban vagy abban hogy én nevelhessem, plusz, közben bármikor adódhat úgy is, hogy munka közben súlyosan megsérülök, és akkor ugyancsak gondban lennék a gyerekkel.
Szóval... ilyen vagyok... két külön lény... éjjel egyik, nappal másik, hét közben apa, hétvégén állat... Egy viharos tengeren imbolygó igencsak ingatag csónak vagyok, és nem tudhatom mikor vagy mi által, de bármikor elbillenhetek egyik vagy másik irányba, bármikor átüthet egyik életem a másikba. Zavart, zavaros, ütött-kopott lény vagyok... Én annak látom magam... Hogy egy külső szemlélő mit lát... azt nem tudhatom, sajnos a gondolatolvasás kimaradt a repertoáromból. Sajna...
Azt tudom, hogy 178 cm magas vagyok, erős, izmos, edzett, hisz a munkám megköveteli, és a lakókörnyezetem is. A hajam és a szemem is barna, és nem valószínű hogy nappali fénynél kinéznék belőlem az emberek hogy bármikor ronggyá verek szinte bárkit, ha úgy akarom. Kitartó vagyok a harcban. A harcot sosem adom fel. Az életet néha igen, de a harcot soha. Ez zavaros lehet, de... nos, úgyis csupa rejtély vagyok, úgyhogy ha érdekel a dolog, tessék, gyere és fejts meg.

This is my Life

Ahogy kiléptem a hátsóajtón, a sikátorban megcsapott az éjszaka hűvös levegője. Összedörzsöltem a két tenyerem, de fel is szisszentem az ösztönös mozdulatra. Kissé megrázogattam jobbomat, hogy elmulasszam a kellemetlen érzést, mikor a fájdalom a csontomba nyilallt, ám a dolog nem változott, így hagytam inkább, és a kabátom zsebébe süllyesztettem a kezeimet, így indultam neki a főutca felé. Mentemben elhaladtam egy sötét árnyék előtt, mely az egyik szomszédos épület falánál magasodott. Fejmagasságban füst szállt fel az ég felé az árnyék kapucnija alól, amit a fejére húzott. A füst az árny szájából szivárgott ki, az izzó cigarettacsikk mellett, amit szívott éppen.
- Borogasd be a kezed, Killman, nehogy ne tudd holnap használni! - szólt oda nekem emelt hangon, mikor eléje értem, és elvonultam előtte. Nem álltam meg, csak biccentettem felé, és mentem tovább a dolgomra. Nem érdekelt már mára az itteni népség, nem akartam mást, csak hazaérni, bezárni magam mögött az ajtót, és a küszöbön kívül hagyni ezt a sok mocskot amit itt magamon viselek, átvitt értelemben és szó szerint is.
Pont annyira volt késő már, hogy akik eddig a szórakozóhelyeken tébláboltak, vagy a kocsmákban, illetve egyéb helyeken, most az utcán mászkáljanak, ki részegen, ki hazafelé menet, mint például én is. Csak annyi volt a különbség hogy én és az a néhány kivétel még velem együtt, akik az én kasztom voltak, mi nem a mulatozásból, hanem a munkából indultunk haza.
Kikerültem egy csövest, aki a járdán feküdt, és kikerültem egy másik fickót is, aki szemből érkezett, kapucnival a fején, bicegve, mégis sietősen, akiről nem úgy tűnt, hogy figyeli merre megy és kikerülné az útakadályt, jelen esetben engem. Nem is foglalkoztam volna vele, nem is néztem nagyon rá, mégis rögtön kapcsoltam, amikor egy lépéssel részben mögém érve, az alak mozdult, egyik keze a hajamba mart, a másik egy bicska pengéjét nyomta a torkomnak.
- Nem jó ötlet! - sziszegtem neki, miközben azonnal a karjához és a vállához kaptam kezeimmel. Hiába a fájdalom ismét, most nem adtam hangot neki, és nem is érdekelt, más volt a szitu, az adrenalin áldásos ereje ismét ott dobolt bennem.
- Sok pénzt vesztettem ma miattad, te kis szarházi... - vinnyogta bele a fülembe hátulról a marhája, kicsit jobban tépve a hajamba. Válaszul összeszorítottam a szám, hogy ne kérdezzem meg, milyen állattal párosult az anyukája hogy abból ekkora marha szülessen. Helyette erősebbre vettem a fogást a fickón, és egyetlen rántással átlendítettem magamon jobbról, és a földre teperve nekinyomtam azt a retkes fejét a járdakőnek. Egyik kezem a torkára szorult, a másik a kést tartó kezét szorította le, míg térdemmel csöppet sem kíméletes módon a bordái közé térdeltem, remélve, hogy az érzés emlékezteti majd egy ideig arra, hogy ez mennyire nem volt okos húzás. De ha ez mégsem, hát talán az, amit hozzá hajolva a képébe morogtam.
- Mondtam, vagy nem mondtam, hogy ez nem jó ötlet? - Olyan erővel szorítottam a kezét, hogy kiesett belőle a fegyvere, s fémes kis koppanással végezte a földön. - Nagyon ajánlom, öcsém, hogy ne próbáld meg még egyszer, és takarodj el a környékemről is, mert még egy hasonló húzás, és kidekorálom veled a sikátort! Elég világos voltam, vagy mondjam más nyelven? Ha ennyire figyeltél ma este, akkor tudhatod, hogy nem köszönöd meg ha az ellenfelem akarsz lenni, úgyhogy akadj le rólam, még amíg ilyen szépen mondom! - Rántottam rajta még egyet a torkánál fogva, hogy biztos világos legyek, s miután egy pár másodpercig mélyen a szemeibe bámultam, visszalöktem, neki a kőnek, hogy csak úgy nyekkent.
Nem felelt, nem is kelt fel, de nem is moccant meg, mikor én leemeltem a lábam a melléről, és felkelve leporoltam a ruhám. Bámult rám, a fejéről lecsúszott a kapucni. Láttam a szemeit, és láttam hogy világosan érti a marhája, mennyire is volna elhibázott döntés, ha nekem jönne.
- Elloptátok minden pénzem... hogy a fenébe fizetem ki a lakbért, kiraknak a családdal együtt! - könyökölt fel a földön, és kezdett nekem elkeseredetten rinyálni. Ismét a zsebembe nyúltam, de ezúttal a cigis dobozom és az öngyújtóm húztam elő. A számba véve egy szálat, meggyújtottam, és mélyet szívtam belőle, a dobozt visszadugtam a zsebembe, és egy újabb, mély szívás után, némi kis hamut pöcköltem a fekvő ürge fejére, mire felhördülve kapta odébb magát, és szinte pattant is már fel, annyira igyekezett talpra állni.
- Tojom le, hogy milyen nyavalyád van, más is fizet számlákat, valamiből nekem is kell, és... - megvontam a vállam, s újabbat szívtam -, mellesleg, lopott a franc tőled, te gyökér. Ha akkora barom voltál hogy feltetted minden pénzed egy ilyen helyen, magadra vess, ne rám. Érdekel is engem a bajod, van ennél jobb dolgom is.
Nem foglalkozva a körénk verődött járókelőkkel, áttörtem két kis csitri közt, akik a kinézetük alapján egy klubból jöhettek ki nem túl rég, és folytattam az utam, amit már az előbb megkezdtem. A szerencsétlen pojáca pedig saját szerencséjére nem jött megint utánam, mert másodjára már nem lettem volna vele olyan kedves és kíméletes. Vesztes idióták, rühellem az ilyet... Ha már akkora ökör hogy minden zsetonját felteszi egy fogadásra, legalább akkor lenne annyi esze, hogy aztán nem megy oda pattogni egy olyan illetőhöz, aki nemrég még az orra előtt vert 8 napon túl gyógyulóra egy ipsét. És nem mellesleg, legközelebb lehetne annyi esze, hogy nem fogad vakon. Amatőr.
De ennyi volt, leráztam, és lezártam az ügyet, így mentem tovább, és mire elértem a buszom, már nem is emlékeztem az ürgére, totál máshol járt az eszem, egész pontosan a suskán, ami a zsebemben lapult, és amit ma este kaszáltam.
Amikor beléptem végre a lakásom ajtaján, és kattanva zárult a zár a hátam mögött, megkönnyebbült és megpihent nyugalommal dőltem neki az ajtó lapjának, lehunyva a szemeimet egy percre. Mindent, ami nem itthonra való, kizártam a lakás küszöbén kívülre, kiűztem, vagy... legalábbis igazán igyekeztem kiűzni mindent, ami nemkívánatos volt idehaza.
Csak akkor löktem el magam a bejárattól, mikor ez már nagyjából sikerült. Lerúgtam a bakancsom, és a cipős szekrényre dobtam, a zsebemből kitúrtam a kulcsaim, két pénzköteget, melyeket szépen összehajtva gumival fogtak össze, meg pár papírfecnit amiken időpontok és összegek szerepeltek, ezeket leszórtam a szekrény feletti polcra, és levéve felakasztottam a kabátom a fogasra. Fogtam az egyik pénzköteget, és letekerve róla a gumit, leszámoltam belőle egy megfelelő összeget, amit a nadrágzsebembe dugtam, a többit pedig összefogva a nappaliba vittem, aztán elraktam a szokott helyére. Mikor ez is megvolt, végignéztem magamon még egyszer. A kezem lehet csak árulkodó így jelenleg, hogy hol is jártam és mit csináltam, de az most mindegy, majd foglalkozom azzal később, úgysem hiszem hogy most az lenne majd az érdekes. Így nem cécózva tovább, elindultam, átvágva a nappalin, a végében induló kis folyosón keresztül, elhaladva a saját szobám, és a fürdő ajtaja előtt, majd megálltam az utolsó ajtó előtt, ami résnyire nyitva volt, és belökve azt, beléptem a gyéren megvilágított kis szobába. Csak egy éjjeli lámpa égett az egyik kis szekrényke tetején, egy műanyag üveg és pár kis színes kütyü mellett.
- Jó estét, Mrs. West - köszöntöttem a szemközti falnál álló hintaszékben ücsörgő, idősödő asszonyságot, aki a nyíló ajtó zajára felemelte a fejét, és mikor megszólaltam, felállva felém indult, útközben mutatóujját ajkaira szorítva, jelezve ezzel hogy halkan legyek. - Milyen volt az este? - kérdeztem suttogva.
- Jó estét, Mark. Ismét begyulladt a kisfiú füle, nagyon nehezen aludt csak el nemrégiben, muszáj lesz holnap kiváltani a receptet neki, amit az orvos felírt, ne szenvedtessük őt, nem hiszem hogy most elmúlna magától. Ha akarja én holnap kiváltom mielőtt este átjövök, de akkor adnia kell rá pénzt, mert nekem nincs rá, így is tartozik nekem már a múlthavi béremmel... Tudja hogy én nagyon szívesen jövök, és szeretem a kisfiút, de nem tudok ingyen dolgozni, nekem is kell a...
- Tudom, Mrs. West, sajnálom, legutóbb rosszul alakultak a dolgok, sajnálom hogy nem tudtam fizetni, de most tessék. - Azzal kivettem a zsebemből az elrakott pénzt, és a nő kezébe nyomtam. - Ezzel tartoztam, ma jól ment a munka, és ha vár egy percet, odaadom a pénzt a gyógyszerre is, megköszönöm ha kiváltja - mondtam neki, a tőlem telhető legkedvesebb és legmeghunyászkodóbb hangon, ahogy csak tudtam. Nem szerettem tartozni, és sokat köszönhettem neki, de a legutóbbi meccsem után nem tudtam mit tenni, rosszul ment. Ma mákom volt, jól jöttek ki a dolgok, ha holnap is nyernék, erre a hónapra kinn lennénk a gödörből, de a holnap.... na az még messze van, főleg a vége, amikor hazaérek...
- Kérem várjon - érintettem meg a vállát szelíden, és megfordulva visszamentem a nappaliba, hogy még egy bankóval a tenyeremben térjek vissza, és azt is odaadjam Mrs. Westnek. - Holnap este ugyanígy? - kérdeztem, miután eltette a pénzt, és újra beljebb léptem a szobába. Bólintott, és egy kedves mosollyal veregette meg a vállam. Ellenálltam a késztetésnek hogy felszisszenjek. Nem leplezhettem le magam. Némán biccentettem, amikor elköszönt, és jó éjszakát kívánt, s amint azt mondta, maradjak csak, egyedül is ki fog találni. Átsétáltam a szobán, és megálltam az ablak mellett álló kiságy előtt. Kezemmel előrenyúltam, és megsimogattam az ott alvó gyerek apró kis öklét. Válaszul álmában nyammogott kicsit, és összébb szorította csöpp ujjait. Keserves grimasszal néztem az én sebes kezem, és az Ő kis kezét. Hasonlók, és mégis oly' különbözőek...
- Szép álmokat, fiam... - súgtam oda neki, ahogy csak álltam ott, és néztem, hogy a világ legbékésebb lényeinek egyikeként az igazak álmát alussza, miközben fogalma sincsen róla, hogy az apja szinte minden hétvégén, pénzért ver össze másokat... a betevő falatért... mégpedig lelkifurdalás nélkül... mert az erősebb marad állva...!