Sophie McKinley

Nobody's perfect

Az emberek mindig a külsőt látják meg előbb, kezdem hát ezzel.
Tulajdonképpen a legtöbb embernek először a "gyönyörű" szó jut eszébe, amikor rám pillantanak. Hosszú, dús, barna hajam puhán omlik a vállamra, tökéletesen keretezve az arcomat. Telt ajkaimat általában a szobrokéhoz hasonlítják, átható kék szemeimmel pedig bárkit leveszek a lábamról. Magas, vékony, tipikusan modell testalkatú vagyok, persze sokan irigyelnek ezért.
Természetesen tisztában vagyok az adottságaimmal, mégis kifejezetten szerény ember vagyok. Egyenesen gyűlölöm a nagyképű, beképzelt embereket, ezért remélem, sosem válok ilyenné.
Akik nem ismernek, talán csendesnek és visszafogottnak hisznek, amit valahol meg lehet érteni, mert általában zavarban vagyok, ha idegen emberekkel kell társalognom. Egyszerűen nem tudom, miről beszélgessek velük, milyen témákat hozzak fel kezdetnek, meg ilyenek. A barátaim között tehát szinte csak beszédes emberek vannak. Imádom őket, bármit megtennék értük. Energiával tölt fel, ha velük vagyok, egyszerűen mellettük tudok a leginkább önmagam lenni.
A legtöbb emberhez kedves vagyok, persze nem mindegy, hogy az adott személy hogyan áll hozzám. Természetesen én is ki tudok állni magamért, ha arra van szükség, és meg tudom védeni magam egy esetleges vita, konfliktus alkalmával, de jobban szeretem a békességet.
Időm legnagyobb részét a munkám veszi el, de szerencsés vagyok, mert a modellkedés egyben a kedvenc hobbim is. Ezen kívül próbálok minél több időt tölteni a barátaimmal és a családommal. Egyik legnagyobb szenvedélyem a lovaglás, ahányszor csak időm engedi, kilovagolok a kedvenc lovammal, hangulatomtól függően barátokkal vagy egyedul. Szívesen olvasok, mindig azt ami éppen a kezembe akad, bár erre ritkán érek rá. Nem dohányzom és a füstnek még a szagát is utálom.
Ha valakit szeretek, nagyon ragaszkodó tudok lenni. A legjobb barátnőmet rendszeresen az őrületbe kergetem a féltékenykedésemmel, de nem tehetek róla; egyszerűen úgy szeretem, mint saját magamat, akármire képes lennék érte, olyan mintha a testvérem lenne és ő az első számú lelki támaszom, így hát szörnyen ideges tudok lenni arra a gondolatra, hogy elveszíthetem őt, vagy csak valaki más miatt egy kicsit is megromolhat a kapcsolatunk. Persze erre nem kerülhet sor, hiszen 6 év barátság azért nem semmi. Ettől függetlenül tényleg ki tudok akadni, ha egy másik lány túl barátságos vele.
Így volt ez a barátommal is, aki emiatt hagyott el; azóta próbálok kicsit kevesebbet aggódni az ilyen dolgokon.

This is my Life

1994 szeszélyes áprilisában születtem Los Angelesben.
Szerető családban nőttem fel, két testvérrel; a bátyámmal és a húgommal. Míg kisebb voltam, mindig örültem, hogy középső gyerek vagyok, élveztem, hogy van valaki, aki törődik velem, és én is törődhetek valakivel. Igazi jó testvérek voltunk. Oké, sokat veszekedtünk, de ez a tesók dolga, nem? Egyébként mindig támogattuk, védtük egymást ahogy tudtuk, és ez a mai napig így van.
Átlagos család voltunk, mindig megkaptuk, amire szükségünk volt, de nem szórtuk a pénzt.
A szüleim próbáltak minél több helyre elvinni, minél több dologgal megismertetni minket, innen adódik a lovak iránti szeretetem is. Saját lovunk sosem volt, bár mindig is szerettem volna egyet, de körülbelül négy éves korom óta eljártam lovagolni a legközelebbi lovardába. Örökké hálás leszek ezért (is) a szüleimnek, hiszen ezzel adtak nekem valamit, amivel elmenekülhetek a hétköznapok problémái elől. Ha terepen vagyok, csak magamra - és persze a lóra - koncentrálok, élvezem a tájat és nem kell semmin aggódnom. Ha úgy van, mindent nyugodtan át tudok gondolni. Számomra ez az egyik legjobb módja a teljes kikapcsolódásnak.
Az iskolában az első perctől fogva kitűnően teljesítettem, de közel sem tanultam annyit, mint az osztálytársaim. Hamar kiderült tehát, hogy igen intelligens vagyok. Versenyekre jártam, amiken rendszeresen aranyérmes lettem.

16 éves voltam, mikor az utcán sétálva leállított egy nő, hogy csinálna rólam egy pár profi képet. A kezembe nyomta a névjegykártyáját, hogy anyáék mindenképp hívják fel. Egész úton hazafelé a zsebemben szorongattam, izgatott voltam. Akkor már rég érdekelt a modellek világa, de álmomban sem gondoltam volna, hogy rám bárki felfigyelne. Persze az ismerőseim mindig mondták, hogy modellkednem kéne, de nyilván senki sem gondolta olyan komolyan és nekem fogalmam sem volt, mi kell ahhoz, hogy egy ügynökségnél dolgozhassak. Mikor hazaértem, a szüleim először nemet mondtak; nem akartak ezért fizetni, hiszen nagyon kicsi az esélye, hogy épp nekem jöjjön ez össze, meg hasonlók. Kicsit fájt, hogy nem hisznek bennem, de be kellett látnom, igazuk volt. Azt mondták, ha megkeresem rá a pénzt, ők támogatnak majd a későbbiekben, ha sor kerülne rá. Így hát újságkihordó lettem. Nem kaptam érte túl sokat, de annyira keveset se; néhány hónap alatt összegyűlt a pénz a portfólióra, de nem hagytam abba, mert zsebpénznek tökéletes volt.
Életem első fotózására tehát így került sor. Egyébként kicsit zavarban voltam eleinte az idegenek előtti pózolgatás miatt, de megpróbáltam kizárni az embereket és így hamar hozzászoktam a dologhoz. Világossá vált, hogy "született tehetség" vagyok. A képeim magazinokba kerültek bele, plakátokra lettek rárakva, néhány reklámfilmben is szerepeltem. Egyre több cég, ügynökség keresett meg, egyre ismertebbé váltam, ma pedig már annyi fotózásom van, hogy kényelmesen meg tudok élni ebből, és minden hónapban egyre többet tudok félretenni. Még nem tudom pontosan, mire gyűjtök, de biztos vagyok benne, hogy a pénznek valamikor jó hasznát veszem majd; például majd ha családom lesz.

18 éves korom előtt nem igazán tudtam, mi az a szerelem, nem volt egy komoly kapcsolatom sem. Első barátom viszont felforgatta az egész életemet.
Egy fotózás alkalmával találkoztam vele, ő készítette rólam a képeket. Több napon keresztül voltunk munkaviszonyban, így volt időnk kicsit jobban megismerni egymást. Nate 4 évvel volt idősebb nálam, de teljesen egy hullámhosszon voltunk. Egyformák voltak a szokásaink, az ízlésünk, a véleményünk különböző dolgokról és egyszerűen minden tökéletes volt. Mi voltunk az abszolút álompár a baráti körünkben. Szeretett, és én imádtam őt.
És talán ezzel volt a probléma. Mondanom sem kell, nem kevés lány akarta Nate-et magáénak tudni, feltűnően nyomultak rá, és úgy vettem észre, hogy őt ez nem zavarja; kifejezetten élvezte a figyelmet. Sosem bánt velem rosszul, de tiszta ideg lettem minden alkalommal, amikor egy-egy bulin a lányok fele feltűnően rámászott, ő pedig, mint aki nem vesz észre semmit, önfeledten csevegett velük, miközben - bár végig az én kezemet fogta - rám ügyet sem vetett. Ezt mindig azzal magyarázta, hogy ő társasági ember és velem akármikor tud beszélgetni, meg hasonlók, nekem viszont elegem lett ebből, szinte minden ilyen este után veszekedve váltunk el, amiből viszont neki lett elege. Egy év után szakított velem. Persze így utólag belegondolva, gyakran túlreagáltam a dolgokat, de hát ez van. Azt hiszem, egy kicsit mindig szeretni fogom, szívem egy darabkája örökké az övé marad, mert ő mutatta meg nekem, milyen szeretni, és szeretve lenni, és a vele eltöltött egy évért hálas vagyok neki, mert azt hiszem, az volt eddigi életem legjobb éve.