Beatrice of York

Nobody's perfect

Most mondhatnám azt, hogy olvass el egy átlagos londoni szennylapot, és kiderül belőle, hogy én egy lovász vagy egy krikett bajnok bal kézről született gyereke vagyok. Meg sem tudom számolni, hányszor és hányféle alattvalóhoz hasonlítottak külsőre. Pedig belőlem csak egy van. Jó, azt aláírom hogy kávébarna hajjal és szürke szín szemekkel sokan szaladgálnak, de én akkor is egyedi vagyok, és ebből nem engedek. Büszke a származásomra, de egyáltalán nem büszke arra, hogy az ezzel járó kötelezettségeknek eleget kellene tennem. Szóval ott van még az újságokban, hogy én állítólag földönkívüli is vagyok, és különben is az anyukám sem az anyukám, na jah ha így haladunk kiderül, hogy a szenlélektől származom. És ez nem csak rám vonatkozik, hanem a családomra úgy egyáltalán. Az embereket mindig az foglalkoztatja amit nem ismernek, ami nem képezi az életük részét. Talán ezért akarnék én is elvegyülni közöttük, ezért szeretnék izgalmat. Mert az kell ami nem a miénk, ami nem feltétlen mérhető pénzben. De hazudnék ha azt állítanám, hogy nem vagyok anyagias. Nagyon az vagyok. Imádom a mindenféle csodaszép ékszereket, ugyan melyik nő ne imádná? A lingerie fehérneműket csöppnyi vintage beütéssel, ezek a gyengéim és a virág illatok, ezekért megveszek. Na az előbbivel azt hiszem két hétig tele volt a sajtó, amikor egy lesifotós lefényképezett egy próbafülkében, amint éppen egy bordó kis csodába próbálom belepaszírozni a domborulataimat. Ekkor jött ki a hír, hogy pontosan mekkora is a melltartó méretem. Remek, már ezt is tudja a fél világ. Néha szeretek a középpontban lenni, néha meg szeretnék elbújni előle. Itt Amerikában minden más, szinte csak az európaiak tudják, hogy ki vagyok, meg az a néhány újság akik szerint rohadtul intellektuális a királyi család tagjairól írni, mindenki más számára, egy csillogó kis csicseriborsó, aki kedves és tündéri, és remek beszélgető partner, ha úgy alakul....no de nem én lennék ha ilyenkor is nem azon törném a fejem mivel keseríthetném meg ezeket az estéket Devon számára. Imádom, hogy imádja amit csinálok, és ettől én vérszemet kapok. Ha fáklyatüzet akar én helyette lángba lobbantom az egész világot. Ha csak egy pici simogatást akar, akkor is hozzábújok, és úgy fecsegek tovább, miközben ujjaim a tarkóján táncolnak fel alá, azokat a kusza tincseket tekergetve az ujjaim köré. És a világ legártatlanabb mosolyával beszélgetek a legújabb cipő trendekről és arról, hogy persze ott leszek jövő héten a szokásos lovaspólón. Látom ahogyan rezdül a szempillája, hogy a következő mozdulattal nekinyomna annak az egyébként marha drága és marha giccses márványoszlopnak, és azt hiszem nem érdekelné, hogy pontosan mennyibe is került a rajtam lévő ruhaköltemény. Na ja, nem hiszem, hogy a gondolataink túl messze járnak egymástól ennek tekintetében.
Szeretem a világát, szeretem, hogy ott lehetek vele benne mert számomra a túlzott merev életvitel után felüdülés, ha leülünk valami borzalmasan rossz kaját enni valami nem tudom milyen étteremben, ahol éppen sikerül helyet találni. Kifejezetten szeretem amikor nem valami puccos helyre visz el. Minél hétköznapibb nekem annál jobb. Persze ilyenkor is azt hiszem sikerül oda nem illő módon viselkednem. Például amikor nem tudtam milyen villával kell enni egy hamburgert, vagy a pizzához vártam még az öntetet és a poharakat. A desszertnél pedig a desszertvillát kerestem. Ő meg nevetett rajtam, de szépen lassan belejövök ebbe is. Néha telefonálok haza aminek a vége mindig egy kiadós vita és a részemről egy kijelentés, történetesen eszembe sincs hazamenni, itt akarok maradni vele. Amikor anyám arról kérdez mik a terveim vele kapcsolatosan én csak nevetek. Miféle tervek? Kinek van szüksége szabályokra, előírásokra, kiszámított helyzetekre, egy előre megírt forgatókönyv szerinti életre? Ha azt kérdeznék tőlem, hogy szeretem e, kényszeredetten elvigyorodnék, és jönne a diplomatikus válaszom:

This is my Life

Van amit alapvetően nem választhatunk meg. Ilyen az, hogy hova születünk, hogy hol éljük le az életünk első pár évét, hogy kik lesznek legjobban befolyással ránk, és kik lesznek azok akikről  a kezdetekről érezzük, hogy velük nem akarunk közelebbi kapcsolatba kerülni. Azt hiszem ezzel én is így voltam. Azt, hogy éppen egy hercegnőnek születtem nem az én döntésem volt. Sokan azt gondolják, hogy a mesekönyvek lapjairól kelünk életre, hogy olyan törékenyek és olyan ártatlanok vagyunk, ahogyan a nagy mesemondók megálmodnak bennünket. Csinos kis pofival megáldva, és egész életünkben a mi hercegünket várjuk. Meg a jó francokat! Ha már nem választhattam meg hova is szülessek, azt legalább én akarom eldönteni, hogy miképpen éljek. Hogy a rang és a nevelés kötelez? Ó persze, igyekszem én viselkedni ha muszáj, de a kis ördög bennem soha egyetlen pillanatra sem nyugszik, valahányszor egy nagyobb társasági eseményen kell megjelenni, aminek a vége az lesz, hogy másnap a címlapokon virít, hogy éppen melyik csodaszép estélyen aludt el Beatrice hercegnő, vagy éppen azt elemezgetik, hogy miképpen tartottam a kisujjam, és egyáltalán milyen teát szoktam inni valami hülye délutánon a birtokunkon. Sokszor jegyeztem már a dadámnak Constance-nak, hogy nem akarnék én mást csak valami izgalmat ebbe a besavanyodott protokolláris életbe. Unom az egészet, ki akarok szállni. Na jah, ahogyan azt a kisasszony elképzelte. Kamasz koromig sem voltam semmi, azt hiszem elég sok fejtörést okoztam a családnak azzal, hogy miképpen rejtsenek el a kiszakadt harisnyámmal az egyébként jól öltözött kuzinok között, ez nem méltó egy olyanhoz mint én. Ezt gyakran kaptam meg, de már akkor is nagy mestere voltam a színlelésnek, így lesütve a szemeimet kértem bocsánatot, és megígértem, hogy többé ilyen nem fog előfordulni. Pedig dehogynem! Az első adandó alkalommal ugyanazt a huncutságot elkövettem sokadszorra is. A kamaszkorom aztán azt hiszem maga volt a pokol a szüleimnek, de nem tehettem róla. Én egyszerűen nem illettem ide, mert éreztem, hogy a jó kislány maszk nekem túl szűk, hogy ez a zárt és kékvérű világ habár millió fényével ragyogva vesz körül, ahol szolgák népes hada lesi minden mozdulatomat, ahogyan a rokonság is pontosan ezt teszi, hogy más lányok talán pont erről álmodoznak. Hát tessék én örömmel adom oda, ledobom magamról vegye és vigye aki akarja én nem kértem és nincs is rá szükségem. Apa testőröket adott mellém, akiket rendszerint igyekeztem kijátszani: az ásványvízükbe csempészett hashajtó, vagy a zsebkendőjükre szórt tüsszentő portól kezdve néha már olyan hajmeresztő dolgokat műveltem, hogy a papám újabb szabályokat volt kénytelen bevezni, de ez sem sokat hatott. Olyan voltam mint a példaképem, a monacói Stephanie kuzin, aki képes volt kitörni abból az aranykalitkából amibe a családja kényszerítette. Imádtam amikor kiszabadultam a londoni éjszakába és ilyenkor kiadva magam egyszerűen csak Steff-nek elvegyültem és buliztam. Volt aki felismert volt amikor másnap mehettem audenciára a palotába beszámolni arról mit is műveltem amivel megint szégyent hozok a családra. Komolyan foglalkoztatta őket a gondolat, hogy egy bentlakásos leányiskolába adnak, de szerintem tartottak tőle, hogy onnan meg biztosan elszöknék, így aztán letettek ezekről a tervükről. Olyan mintha az egész tegnap történt volna. Mintha tegnap hagytam volna magam mögött a ködös albiont egy amerikai csibész miatt, aki ki tudja milyen okból fogott meg. Illetve tudom. Szinte minden porcikájából sütött a frissesség a világi dolgok iránti lelkesedése, és az, hogy olyan mocskosul határozottan teszi. Egyszerűen bevonzott a bűvkörébe, vagy csak simán unatkoztam....nem is tudom. Lehet mindkettő egyszerre. Mindenesetre ebből a pasiból hiányzott az arisztokratikus gőg, de megvolt benne a tartásuk. Veszélyesen jóképű volt, bár azt hiszem ez a harmadik vagy negyedik indok volt csupán azon a skálán, amin ha meg kellene indokolnom, hogy miért másztam vele akkor az egyszer ágyba. Hogy azóta mégsem tettem annak egyszerű oka volt. Átvert a szemét, amit velem ugyan senki ne tegyen meg még akkor sem, ha történetesen rohadtul rá vagyok kattanva mint a felhúzott búgócsiga. Barátnője volt vagy menyasszonya aki ide várta vissza az Államokba. Ez azóta sem változott, nem állítanám, hogy nem foglalkoztat a gondolat, de a játékunk olyan édes és annyira gonosz, hogy eszemben sincs lemondani róla. Ott van a kezemben egy láthatatlan kis pálca, amivel néha a földre pattintok és könnyedén duruzsolom nevét a fülébe, meg mindenféle marhára mocskos dolgot ami csak az eszembe jut. Talán nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem éppen egy zsúfolt estélyen, vagy a színházban tenném ezt amikor körülöttünk ezren vannak, és érzem, hogy páran meg is bámulnak. Nyíltan flörtölök másokkal, de mindig ott kötök ki mellette, mintha az én pálcámnak a társa, egy aprócska kis póráz lenne az ő csuklójára kötve amivel visszaránt, hogy "Hé kicsilány, te az enyém vagy!" Szórakozok vele? Igen, mert érzem, hogy annyira kellene neki egy újabb alkalom, de én csak lebegtetem a szeme előtt a finom édességet, beszélek arról mennyire édes, mennyire kívánatosan finom mennyire kóstolnivaló, aztán visszahúzom és nevetek. Azt gondolom, hogy a szenvedély nem feltétlen abban mutatkozik meg, hogy hányszor, hol és kivel vagy kikkel. Ó igen ha azt gondolja bárki, hogy a nemesi világ makulátlan és hótiszta, az nagyon téved. Átszövik az intrikák, a keményen érdekeken alapuló ágy-kapcsolatok, azok a fajta adok-kapok amellyel előrébb lehet jutni, vagy amivel meg lehet tartani azt a szintet amin mi is voltunk. És hol marad ilyenkor a méltóság? Ahogyan egyik ősöm fogalmazott nagyon találóan.

" A méltóságot az utolsó ruhaneművel dobod félre, amit levetel magadról."

Mégis itt vagyok Los Angelesben távol az otthonomtól, távol a rokonságtól, távol attól a világtól amiben felnőttem és eszemben sincs hazamenni. Ameddig csak tehetem itt fogok maradni vele, ezzel az átkozott férfival, mert kell nekem a világa, kell az a közeg amiben mozog, mert az olyan eredendően bűnös, annyira oda akarok tartozni, mert ott van élet. Mindemellett azért nem állítanám, hogy nem maradt vissza bennem foltokban valami abból a lányból, aki szintén én vagyok, de nem hagyom magam még egyszer kihasználni neki. Egyszer közel engedtem, túl közel, hogy a sötét tüze megégessen, most is ennek a nyomát viselem magamon, egy láthatatlan pecsétként ott villog a bőröm alatt valahol szív tájékon. Csessze meg, nem akarom, és mégis érzem, de küzdök ellene rendületlen. Hol kinyílok neki, hol visszazárok, és tudom, hogy ezzel az őrületbe kergetem. Ahogyan ő is teszi velem pusztán azzal, hogy levegőt vesz, hogy létezik a közelemben. Függővé váltam tőle, de nem számít! Nem akarok tőle megválni, ahogyan azt sem akarom, hogy neki egy pillanatra is eszébe jusson engem elküldeni. Ugye, mire a végére értél az olvasásnak, már nem is tűnök úgy mint az a hercegnő aki elhagyja éjfélkor a cipőjét a bálon? Nem, én az a hercegnő vagyok, aki azért hagyja el a cipőjét, hogy elterelje mások figyelmét, amíg az imádott férfi meglép a féltve őrzött kinccsel. Illetve kettővel, mert grátisz kapott hozzá engem is.