I hate parties! - Kouji & Lily

Lily & Kouji

A lány összerezzen, mikor megérintem a vállát, láthatóan váratlanul éri az érintés. Ahogy felpillant, az arcán zavar és idegesség látszik. De legalább így láthatom, hogy nemcsak a teste szép. A zavartan pislogó, nagy, kék szemek kifejezetten vonzóak. Elfojtott mosollyal figyelem, ahogy észbe kap és a magas sarkúja után nyúl, hogy fölvegye. Nem teszem szóvá, így is épp eléggé idegesnek tűnik, most nem lenne helyes fokozni ezt.
- Ugyan, hagyd csak, ez csak egy ital, nem történt semmi – válaszolom továbbra is mosolyogva, bár a hangerőmet nem tudom sokkal lejjebb venni, hiszen a zene igencsak dübörög, másképp aligha hallana.
- Még egy dupla whiskey-t, légyszi – szólok oda a pultos lánynak és még mielőtt lehetősége lenne tiltakozni, vagy bármit tenni, az ismeretlen szőkeség által rendelt vodkát is kifizetem.
- Az ijedtségre – tolom elé az italt és felé emelem a poharam.
- Kouji vagyok, örvendek – válaszolok a bemutatkozásra, mielőtt belekortyolnék a whiskey-mbe.
- És mi járatban erre kedves Lily, így egyedül? – teszem fel a kérdést. Valahogy úgy tűnik, nem szórakozik túl jól. Meg valahogy nem illik ebbe a környezetbe. A viselkedése nem azt mutatja, mintha rendszeresen megfordulna ilyen helyeken vagy különösebben élvezné a szituációt. De talán majd ez is kiderül, ha elég türelmes vagyok kivárni a válaszát.

Ez borzasztóan kínos. Már megint életbe lépett az „elefánt a porcelánboltban” effektus, pedig azt hittem, itt nem lesz olyan könnyű bénázni. Hiszen csak az a dolgom, hogy túléljem az estét, hogy utána minél hamarabb lelépjek és bebújjak az ágyba a nagy szerelmemmel, valamelyik könyvvel egy kellemes fürdő után. De nem, nekem alkotnom kell. Fel kell hívni magamra a figyelmet, pont akkor, mikor legszívesebben a föld színéről is eltűnnék. Egy kicsit összerezzenek, amikor megérzem a kezet a vállamon, de a hatást eléri vele a kéz tulajdonosa: felnézek rá, kisöpörve az arcomból a hajamat. Meghallom, hogy mit kiabál, ezért még nagyobb zavarban, de végül feltápászkodom a padlóról.
- Ööö… Gondolhattam volna erre korábban. Bocsánat, hogy levertem az italod! – Igyekszem én is túlkiabálni a zenét, de ez cseppet sem olyan egyszerű, mint gondoltam. Remélem azért meghallotta.

Csak most tudatosul bennem, hogy mezítláb vagyok, ezért gyorsan felkapom a szék alól a magas sarkút, és újra belebújok. Hiába kényelmetlen, most hogy már más is láthatja, hogy mezítláb vagyok, ez így eléggé ciki kezd lenni. Remélem, ennél jobban nem fogom beégetni ma már magamat, mert úgy érzem, hogy ez bőven elég volt egy estére. Sietve visszaülök a bárszékre, mert addig se ég a lábam a cipőben, majd újra a fiú felé fordulok, egy sajnálkozó bár elég félénk mosollyal.
- Fizetek neked egy italt, ha már voltam olyan ügyetlen és az előzőt kivontam a forgalomból. – Ajánlom fel neki. Ha pedig már az italrendelésnél tartunk, megrendelem magamnak a harmadik vodkámat is.
- Mit szeretnél inni? – Érdeklődöm kíváncsian. Közben félig-meddig a tömeget is fürkészni kezdem, hátha meglátom valahol a barátaimat, de egyelőre senki ismerőst nem tudok kivenni a táncolók közül. Nem is baj, addig sem akar Sharon elrángatni ne adj isten táncolni. Még csak az hiányozna. Nem mintha nem szeretnék táncolni, de ebben a cipőben szinte garantált az, hogy kitörjem a bokám, rosszabb esetben a nyakam, ráadásul olyan nagy a tömeg, hogy itt egyáltalán el lehet férni rendesen? Szóval a lényeg az, hogy jobb is, ha nem talál még meg egy ideig.
- Jaj, amúgy Lily vagyok. – Mutatkozok be, miután eszembe jut, hogy talán azt sem ártana.

Tagged: Kouji - Notes: Remélem tetszik Smile

- Outfit: Katt

Lily & Kouji

Péntek este van és ez épp elég ok arra, hogy ma szokás szerint kirúgjunk a hámból a haverokkal. Az egyik egyetemi csoporttársam, aki mindig tudja, hol a legnagyobb buli, javasolta, hogy keressük fel a Black Widow Club-ot. Ami azt illeti, ez nem a legjobb hírű hely, anyám biztos gutaütést kapna, ha megtudná, hova is járok alkalmasint, de kit érdekel? Viszonylag felkapott hely, de mindenki tudja, hogy a dílerek és kurvák paradicsoma. Nem mintha ez egyébként más klubokban nem így lenne, csak erről a helyről ez köztudott. Csoda, hogy még nem záratták be, mikor itt van a belvárosban. Biztosan jóban van a tulaj valakivel vagy legalábbis tudja, kit kell megkenni. Így megy ez ezekben a körökben. Pénz beszél, kutya ugat.
A haverjaim természetesen rögtön egy asztal felé veszik az irányt. Viszont mielőtt még csatlakoznék hozzájuk, a zsúfolt teremben inkább a pult felé tartok, hogy bedobjak még egy-két italt, mielőtt odamennék hozzájuk lazulni és gusztálni a ma esti felhozatalt. Ahhoz ugyanis, hogy teljes legyen a komfortérzetem, piára is szükség van. Várom, hogy megkapjam a whiskey-met, amit rendeltem. Le is teszi elém az egyébként igencsak szemrevaló pultos lány az italomat egy széles mosoly kíséretében, mielőtt azonban felvehetném azt onnan, már csak annyit érzékelek, hogy a poharam a földön landol mellettem. Aztán már csak annyit látok, hogy egy szőke, igencsak rövid ruhában lévő, szemrevaló, de valamiért mezítláb lévő lány ugrik le a bárszékről és kezdi összeszedegetni a szilánkokat a padlóról. Egy pillanatig értetlenül szemlélem, utána azonban lehajolok hozzá és hogy magamra irányítsam a figyelmét a dübörgő zene mellett is, a vállára teszem a kezem.
- Hé, hagyd csak! Ez itt mindennapos, erre van itt a személyzet, nem kell ezt csinálnod! Még a végén megvágod magad! – Kénytelen vagyok kiabálni, hogy hallja a mondandómat. Ami az italomat illeti, amiatt a legkevésbé sem vagyok dühös, már csak azért sem, mert túl jó nő hozzá, hogy ilyenek miatt morduljak rá, noha az arcát egyelőre a hajától nem láthatom, hiszen lefelé néz. Remélem, nem egy bányarémhez van szerencsém. Nagy kár lenne egy ilyen alakért, ha valami rusnya arcberendezés társulna hozzá.

- Kész vagy már? – Kérdezi türelmetlenül Sharon a szobám ajtaja mögül.
- Nem akarok menni. – Nyöszörgöm, miközben még mindig a hajammal küszködök, ami sehogy sem akar megszáradni, hiába szárítom már vagy húsz perce. Különben sem szoktam soha megszárítani a hajamat. Mindig hagyom, hogy magától száradjon meg, de erre most nincs idő. Bár szívesen húznám a perceket a végtelenségig, hogy végül Sharon megunja a várakozást és úgy döntsön, hogy inkább mégsem rángat el semmilyen bulira.
- Ne viccelj már, hidd el, jól fogod érezni magad! – Mindenki, mindig ezt mondja, pedig utána katasztrófa a vége az összesnek. De ezt a véleményemet inkább bölcsen magamban tartom. A szaktársam végül megelégeli a várakozást és beront a szobámba, hogy azután fejcsóválva nézze végig, mit össze nem szenvedek a hajammal.
- Ez így nem állapot. Majd én kezelésbe veszlek.

¤¤¤

Nem kellett volna ezt megengednem. Amint Sharon ajkait elhagyta az a bizonyos mondat, én már nem rendelkeztem a testem felett. Hiába tiltakoztam, Sharon nem tűrt ellentmondást. Megcsinálta a hajamat, kisminkelt, és még egy ruhát is hozott, mert azt állította, egyetlen normális ruhadarab sincs a szekrényemben. Így most kényelmetlenül érkezek meg a lánnyal együtt az egyik híres szórakozóhely elé. Az arcomon egy rakás vakolat, ami teljesen idegenül hat a bőrömön, és szinte lehúz. Az ajkaimon a rúzs szintén eléggé kényelmetlen, nem is tudom, hogyan fogok így inni bármit is. Ez a ruha, ráadásul… túl rövid. Túl szűk. A magas sarkú cipő is eléggé kényelmetlen. Mielőtt még észbe kapnék Sharon már meg is ragadja a kezemet és behúz a klubba.
Amint beérünk, rögtön letaglóz a hangos zene, a tömeg, a fények, és ha tehetném, rögtön hátat fordítanék ennek az egésznek és elmenekülnék a szobám, csendes, nyugodt közegébe. Ott pedig elővennék egy könyvet és olvasgatnék… Nem akarok itt lenni. De Sharon nem törődik az enyhébb pánikrohammal, ami elöntött az első látványra, hanem egyből a táncolók közé húz. Végre kiszabadítom a kezéből a sajátomat és helyette a bárpult felé furakodom. Nekem inni kell. Csak akkor tudom ezt az egészet elviselni.

Hamar odaérek és a lehető legtávolabb minden táncolótól és minden beszélgetőtől, akik szintén a bárpult köré gyűltek, valahol a pult szélén telepszek le az egyik székre és kérek magamnak vodkát. Töményen. A zene továbbra is a fülembe dübörög, és el nem tudom képzelni, hogy lehet ilyen körülmények között beszélgetni, pláne ismerkedni. Mikor örömmel tudatosul bennem, hogy senki sem figyel rám, lerúgom magamról a magas sarkú cipőt és suttyomban megmasszírozom a lábamat. Amikor pedig az ital végre megérkezik, a táskámból előveszek egy zsebkendőt és egy határozott mozdulattal letörölöm az ajkaimról a vérvörös rúzst. Sokkal jobb így, bár még mindig érzem a kényelmetlen érzést a számon. A kezembe veszem a poharat és egy húzásra eltűntetem a vodkát. Az alkohol kellemes bizsergéssel ér le a gyomromba, ami eddig idegességtől remegett, de most egy kicsit már jobban érzem magam. Kérek a pultostól még egy adagot, utána pedig elrejtem az arcomat a szőke fürtjeim mögött. Láthatatlan akarok lenni.
Az újabb pohár vodka után az idegesség lényegesen enyhül. Azt hiszem ezt a bulit, csak úgy lehet elviselni, ha valaki hulla részeg. Kár, hogy nekem ez nem megy olyan könnyen. Senki sem nézné ki belőlem, hogy ennyire bírom az alkoholt, de ez így van. Nagyon nehezen tudok csak lerészegedni, ami nem is baj. Csak az ilyen helyzetekben. A következő pillanatban az az elhatározás, hogy láthatatlan maradok és úgy vészelem át az estét, csúfos véget ér. Véletlenül leverek egy poharat, ami leesik a padlóra és darabokra törik. A zenétől ezt csak a közelebb lévők hallhatják, mégis vörösre vált arccal ugrok le a székről és kezdem el szedegetni a szilánkokat… mezítláb, mert a magas sarkú cipőt ugye lerúgtam már magamról.

Tagged: Kouji - Notes: Sajnálom, hogy ennyit késtem vele Sad

- Outfit: Katt

» Taylor & Kouji
» Jennifer & Kouji
» Evangeline & Kouji
» Holly & Kouji
» Abby & Kouji