Tömör választ kap a kérdésre, miért jöttem vissza, miért éppen most? – Miattad. – hangom halk, megremeg. Előre meredek, Nealt figyelem hosszú percekig és csak a gyűrű említésére fordulok vissza. Gyűrűt húzott volna az ujjamra... - Igent mondtam volna. – szelíd mosollyal figyelem de tekintetemben nincs öröm. Félelem annál inkább. Megbánás, fájdalom. De akármennyire is fáj, nem tudom visszacsinálni és nem kérhetek még százszor bocsánatot. Ami megtörtént, megtörtént, már nem tehetek ellene. Neal megérint, feltekintek. Felmászik közénk, a kalappal a fején Tonyhoz fordul, aki megtanítja a trükköt, amivel anno levett a lábamról. Nevetni kezdek mikor Nealnek is sikerül a trükk. Döbbenetet játszom és hatalmas csókokkal halmozom el a fiamat. – Meg kell tanítanod majd anyát. – kacsintok és mikor megcsörren a telefonom, fáradtan sóhajtok fel. – Bocsánat. – kiveszem az apró mobilt. A főszerkesztő keres. Nem elég jó a cikkem, száraz, ma este hatig küldjem el neki a javított verzítót. Remek. Összecsukom a telefont és Tonyra pillantok, még Neal az érmével már újra a homokozóban trappol. – Neal imádja a meleg szendvicset, főleg ha tele van sajttal és ketchuppal. – mondom hirtelen miközben idegesen harapok ajkaimba. - Van egy közeli étterem és nekünk ideje ebédelni mennünk. Tudom, hogy nincs jogom semmit sem kérni de boldoggá tennél ha csatlakoznál hozzánk. – tekintetemet az övét figyeli, a benne dúló érzéseket, a megvetést, a hitetlenséget. Nem tudom eldönteni, hogy azzal, hogy a gyermeke életébe akar lépni, vissza akar-e még térni az enyémbe. Nem várhatom ezt, tudom, de attól még nem fáj kevésbé, hogy szinte idegenként tekint rá, hogy még én épp úgy szeretem, mint mikor megismertem őt, ő számára csak a nő vagyok, aki elárulta, aki bántotta, akire nem tartozik többé az élete. – A kedvence a kakaó, tejszínhabbal de csak ha van rajta egy kis fahéj. Mindenhez képest meginni, a meleg szendvicshez is azt fog kérni. Máskülönben nem olyan édesszájú, mint a többi gyerek. A sütemények és fagyik közül, mindig valami gyümölcsöset választ. A másik nagy kedvenc a spagetti. Persze az is sok sajttal. – mély levegőt veszek. – Velünk tartasz? – kérdem idegesen tördelve az ujjamat, miközben őszinte, gyermeki kacaj kezdi betölteni a játszóteret, ahogy Neal az érmével varázsol.
Hallom a szavait, de még mindig nem tudom megérteni, hogy miért nem mondta el, van egy fiam. Mégiscsak jogom lett volna tudni róla és elhallgatta. Megértem, hogy félt, hogy nem mert másként cselekedni, de az istenért, négy év alatt egyetlen alkalommal sem jött el és nem mondta el. - Nem tudom Em. Honnan tudhatnám. Négy évig voltam odabent. Semmit sem tudok már, amiben korábban biztos voltam. – megcsóválom a fejem. Nem tudom mit vár tőlem, hogy a történtek után majd biztosan tudni fogom mit miért tesz vagy tett? Ő dobott fel és még ha igyekszem is megérteni, hogy miért is tette, nem könnyű ez az egész. Túl sok. Röviden bólintok egyet. Tehát tudja, hogy van egy apja. Ez mind szép és jó, csakhogy éppen itt vagyok tőle pár méternyire. Még egy képet sem mutatott rólam neki. - Ezt azért jó hallani. – keserű íz marad a számban, pedig hangom csendesen ver visszhangot közöttünk. Érzem, hogy ez neki is nehéz, de míg neki hónapjai voltak felkészülni az anyaságra és évek óta neveli Nealt, addig tőlem minden évet ellopott ő és a börtön. Nem voltam ott, amikor megszületett, nem láttam beszélni, járni tanulni. Lemaradtam a fontos dolgokról és itt kell szembesülnöm azzal, hogy van egy fiam. Viszonozom Em tekintetét, de nem vagyok biztos abban, hogy az enyémek miről árulkodnak. Azt látom, hogy Em zaklatott, ideges és mérges is. Sok más érzelem is ott van a szemeiben, míg az enyémekben csalódottság, hitetlenkedés, harag és mindezek keveréke. Szeretném megismerni a saját vérem, végtére mégiscsak az enyém, persze, hogy tudni akarok róla és azt is, hogy ő is tudjon rólam. Nem jutna eszembe másként tenni, még akkor sem, ha kerek húsz perce van tudomásom róla. Eszembe jut a gyűrű. Még talán ma is megvan, elrejtettem azelőtt, hogy bevarrtak volna. Ott ül a féloldalas vigyor a képemen, ahogy elnézem Emet. Tudtam én, hogy tetszene neki az a bizonyos gyűrű. Neal pedig megjelenik az anyja előtt. Jó vágású kiskrapek az tény. Fejébe húzza a neki még nagy kalapot, én meg elveszem tőle az érmét és megint elővarázsolom a füle mögül. - Persze, hogy meg. Gyere csak ide. – ujjaimmal intek neki és a fülébe sutyorgok úgy, hogy az anyja ne hallja meg. Amikor elhajolok elégedett vigyorral nyugtázom a kölyök ugyanolyan örömteli megnyilvánulását és az anyjának is int, hogy hajoljon oda hozzá. Majd kihúzza Em füle mögül az érmét. - Nem kérdés, az enyém. – büszkeség csillan kék szemeimben. Nem volt kérdés eddig sem számomra, hogy kié is, de ha ilyen könnyen és egyszerűen megértette a trükköt, akkor ez egyértelműen bizonyítja a lényeget.
- Nem. A gyereket választottam. Veled menekültem volna. - mondom hirtelen és élesen – A gyereket választottam, mert ha te börtönbe kerülsz, mindketten éltek. Négy év. Ami után élhetünk. - már csak magamban teszem hozzá, hogy együtt. Az életet választottam a halál helyett. - Szerinted miért jöttem vissza?! - rá pillantok. Keserűen nyelek egyet. Komolyan azt gondolja, hogy ha nem találkozunk ma a véletlen folytán, soha nem szerez tudomást a fiáról? Ránk telepednek a ki nem mondott gondolatok, a felszakadt sebek fájdalmai. Egy választás következményei, mik most nyakamra tekeredve fojtják el feltörni kívánkozó szavaimat. „Meséltél neki rólam? Egyáltalán akarod, hogy megtudja, az én fiam?” Tekintetem ég a visszafojtott könnyektől. Mereven bámulok előre, mert ha rá nézek, nem bírom megállni zokogás nélkül. A csendben beálló feszültség egyre csak nő bennem is. Kérdésével mintha gyomorszájba vágna. Testemen remegés fut keresztül, ujjaim a pad szélét szorítják, olyan erővel, hogy elfehérednek. - Tudja, hogy van egy apja, aki feltétel nélkül szereti. Tudja, hogy az apja mindig részese volt és lesz az életének és tudja, hogy élsz. - felé fordulok. Összeszedem bátorságomat, hogy végre a férfi tekintetébe fúrjam sajátomat. Dacosan szegem fel az államat. Ajkaim elnyílnak. - Mindent tud rólad. Tudja, hogy az anyja és az apja szerelméből született és azt is, hogy anya tett valamit, ami miatt nem lehettél vele. - Az én fiam. Soha nem hazudtam neki. Ha még kicsi is ahhoz, hogy mindent felfogjon, újra és újra kérdez az apja felől és egyre többet tud meg róla. Neal felénk fordul de az én pillantásom a férfit figyeli, az egyetlen akit valaha szerettem és aki közli, hogy részese akar lenni Neal életének. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. Leplezetlen mosoly kúszik arcomra. Ahogy a gyűrűről beszél, mintha megint csak ketten volnánk, mintha minden úgy lenne, mint négy évvel ezelőtt Izgalom csillan tekintetében, csibészes mosolyra húzza ajkait. Szívem szaporábban dobog, ahogy lehajtom fejem, hogy tincseim előre hullva takarják el zavaromat. - Anyu? - nem tudom mikor került oda. Csak azt, hogy tenyere a térdemen pihen és engem figyel. Arcomhoz nyúl és letöröl róla egy könnycseppet. Elmosolyodom és magamhoz ölelem. Ahogy eleresztem azonnal Tonyhoz lép. Olyan élesen érzékelem a kettejük között feszülő kapcsot, hogy mosolyognom kell. A pénzérmét nyújtja apjának. - Megtanítasz? - kérdi és a kalapot kiszúrva rakja a fejére, hogy aztán kettőnk közé másszon.
A játszótéren szaladgáló gyerekeket figyelem, de leginkább a fiamat, Nealt. Sokkoló és megdöbbentő azzal szembesülnöm, hogy ez a kis kölyök az enyém, de tetszik is. Egyszerűen jó érzéssel tölt el, hogy van egy fiam, aki itt játszik az orrom előtt, utánozva engem, a trükköt, amit az előbb mutattam neki. Sármos félmosoly kerül fel a képemre ettől. Hallom Em szavait és bár egy részem megérti, egy másiknak pokolian fáj, hogy még csak nem is szólt. Négy év alatt semmiről. És most, hogy szabadultam, egy véletlen folytán kell szembesülnöm mindazzal, amiből kimaradtam. Ami nekem nem adatott meg. Örültem volna a hírnek, hogy apa leszek. Végigcsináltam volna vele mindent. Ott lettem volna mellette és jó lett volna az újszülött fiamat a karomban tartani. De ebből semmit sem élhettem át és ez nagyon rossz érzés. - Akkor is jogom lett volna tudni róla. A létezéséről Em. Hogy gyereket vársz tőlem és arról is, hogy megszületett. – most már a mellettem lévő nőre nézek. Én sem vagyok hangosabb nála. Csendesen beszélgetünk és nehéz súlyokat nyomó terhek feszülnek közénk. Szeretnék közel húzódni hozzá, megölelni, megcsókolni, de mégsem megy. Ez most túlságosan is fáj. És túlságosan sok. Megdörgölöm a képem és leveszem a klasszikus vonalú kalapomat. Leteszem a padra magam mellé. - De megértelek. Féltél és a menekülést választottad. Helyettem. – azért nem hibáztatom, mert a fiunkat védte. Azon viszont még nem tudok átlépni, hogy nekem nem szólt. Hogy nem mondta el az elmúlt négy évben. - Azt mondod, felkerestél volna? Beállítottál volna Neallel vagy csak egymagad és elmeséltél volna mindent? – könyököm a térdemen, ahogy előrehajolok és felé fordulok. - Sosem késő Em. Mikor akartál megkeresni? – ha valaki, akkor Em tudja, hogy hol is talál meg. Vagy találhatott volna, ha most nem botlunk egymásba. De vajon tényleg eljött volna és elmondott volna mindent? - Meséltél neki rólam? Egyáltalán akarod, hogy megtudja, az én fiam? – nem tudom mit forgathat most a fejében. Én a négy évvel ezelőtti Em-et ismertem. - Nem-nem Em! Én ismerni akarom a fiamat! És azt szeretném, ha tudná, én vagyok az apja. Nem egy követendő példa az életében, tekintve a körülményeket, de mégiscsak az én fiam. – megint Nealt nézem. Mosolyt csal a képemre, ahogyan próbálja leutánozni a pénzérme előhúzását mások füle mögül. Egyelőre nagyon rosszul. - A fenébe is Em! Van egy fiam… Tudtad, hogy családot terveztem veled? Már a gyűrűd is megvolt. Bár nem tagadom, nem vásároltam. Gondoltam örülnél Elizabeth Tudor egyik… gyűrűjének. – hamiskás vagy inkább csibészes mosoly feszül szét az arcomon. Első Erzsébet egy gyűrűjét szereztem meg neki, azzal kértem volna meg a kezét, hacsak közben le nem csuknak és nem történik meg mindaz, ami megtörtént. De a dolgok máshogy alakultak. Nagyon máshogy.
Kibírhatatlanul közel van hozzám és elviselhetetlenül távol. Olyan a közöttünk feszülő távolság, mint a hullámok alatt fuldoklónak a felszínen rá váró levegő. Szeretném ha megérintene de tudom, hogy miért nem teszi. Nem teheti. Megértem, mégis iszonyatosan fáj. - Azután, hogy elítéltek elhagytam a várost. New Orleansba mentem, a nagyszüleimhez. Féltem, hogy Munez megtalálja a módját annak, hogy elvegyen tőlünk mindent. - megrázom fejem. Tincseim arcomba hullanak. - S ha maradok és elveszi? - kérdem csendesen – Elvesztettelek volna mindkettőtöket. - nem tudok többet mondani. Nem találom a szavakat. Egy egyszerű sajnálom, túl kevés. Elvettem négy évet az életéből. Elvettem tőle a lehetőségét annak, hogy lássa megszületni a fiát, hogy lássa először megállni a lábaim, lássa járni, hallja, ahogy kimondja első szavait. Látni az örömöt az arcán, hallani a kacagását. Tudom, hogy elvettem ezt tőle és ezért nem érdemlek bocsánatot. Tőle megvontam mindezt, cserébe, hogy én lássam őt. Cserébe, hogy éljen. Kétségbeesett döntés volt, félelemből született és mégis, most úgy érzem, ez kevés, ez nem lehet mentség arra, amit tettem. Újra kérdez. - Egy hónapja élünk ismét itt. - pillantok fel rá zaklatottan. - Egészen addig New Orleansban laktunk. Akkor költöztem vissza, amikor megtudtam, hogy szabadlábra helyeznek. El akartam mondani. Mindig. De féltem. S most már késő. - zsebkendőt húzok elő és felszárítom vele könnyeimet. - Természetesen nem kell az élete részesévé válnod. Nem kell felelősséget érezned iránta. - elfogadom magamban a ki nem mondott szavakat, az általam képzelt gondolatait, hogy nem férünk meg az életében. Most szabadult, szabadságot akar és nem egy kölyköt egy nőtől akihez már semmi nem köti és én ezt megértem. Akármennyire is fáj, muszáj elfogadnom. - Ne aggódj, azt sem kell tudnia, hogy te vagy az apja. - mély levegőt veszek és Nealre pillantok. Ő épp egy másik gyerekkel próbálja eljátszani a trükköt amit Tony mutatott neki. Igazi kis bajkeverő, annyi szent. Látom, hogy nem sikerül a trükk de makacs teremtés, mint én és nem adja fel. Egy másik gyerekhez lép de akkor sem jár sikerrel, hát jöhet a következő áldozat.
Sírva fakad és én olyan szívesen húznám őt magamhoz, hogy megnyugtassam. Átöleljem óvón és védelmezőn, megsimogassam a haját és egyszerűen csak érezzem a teste melegét, hajának gyümölcsös illatát és a parfümjét, amit mindig is nagyon szerettem. Vajon még most is ugyanazt az illatot használja? De nem tudom megtenni. Ez most egyetlen délutánra túl sok. Túl sok információ telepedett erre a játszótéri padra, közénk. Oldalra nézek, rá és hátradőlök. Amíg a könnyeivel küszködik egy pillanatig habozok. Érte nyúlnék, de rá kell jönnöm, hogy nem bízom benne. Akkor sem, ha még most is szeretem. Tudom, hogy nekem ő az igazi. Az egyetlen, akire mindenki vár egész életében. Itt van tőlem karnyújtásnyira, de ahelyett, hogy magamhoz vonnám, inkább csak nyelek egyet és várok. Hallgatom a történetet és nem áll össze a kép. Egyszerűen nem tud. - Miért nem szóltál nekem erről? El tudtunk volna tűnni, elintéztem volna Em. Megvédtelek volna és őt is. – a játszó kisfiúra nézek egy pillanatra, aztán vissza Emre. Nem tudom, hogy valóban fel tudtunk volna-e szívódni. Jó vagyok ebben, mindig is jó voltam ebben, de négy éve volt és túl sok a ha az egészben. - És négy alatt egyetlen egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy tudasd velem? Nem lett volna jogom tudni arról, hogy van egy fiam? – rosszul esik, hogy nem mondta el. Azt hittem, hogy szeret annyira, hogy ilyesmit ne tartson titokban. Megbocsátottam volna neki, ha elmondja ezt az egészet. És a fiunkat is. Most viszont még magam sem tudom, hogyan is érezzek ezzel az egésszel kapcsolatban. - Em. Engem lecsuktak. Börtönbe mentem. – nem vonom kétségbe, hogy fájt neki, főleg ahogy ránézek. - Mégis mit kellett volna hinnem? Feladtál. Lemondtál rólunk és odalöktél nekik. És nem mondtál semmit sem. Milliónyi verzió megfordult a fejemben, hogy miért. – megrázom kissé a fejem lassan, de nem szakítom el a tekintetem Emétől. - Gondoltam arra is, hogy nem volt más választásod, de ezeket a forgatókönyveket mind elvetettem, mert minden alkalommal arra jutottam, hogy valahogyan tudattad volna velem. – én legalábbis ebben hittem. Hogy szólt volna. És most elmondta, hogy nem tehetett mást, én pedig nem tudom, hogy mit is gondoljak.
Nézem ahogy a fiammal játszik és megszakad a szívem. Ez a mi életünk lehetett volna. Csak mi hárman. Ehelyett én feladtam őt, hogy megmentsem a gyerek életét. Életem legpokolibb döntése, mi azóta is minden éjjel megkísért. Rémálmokban tör elő vagy vágyálmokkal kínoz. Most pedig fogom a férfi karját akit szeretek, aki a gyermekem apja... aki négy év börtön után, így tudja meg, hogy van egy fia. - Én... - eltörik a mécses. Ez nekem sem könnyebb, mint neki. Négy én önvád, önkínzás után sem tudok mit mondani. Könnyekben török ki. Eleresztem, világossá válik, hogy nem kívánja közelségemet. Elfordítom fejemet, hogy Neal ne láthasson. Soha nem látott így, mindig is ügyeltem rá, hogy tudja, én vagyok az, aki mindig ott lesz, hogy őrizze álmait, megküzdjön az ágy alatt lakó szörnyekkel, a szekrényben pislákoló rémekkel. Én vagyok az aki a mennydörgést az angyalok kacajának nevezi, aki mellé bújhat ha fél. Négy éve csak ő van nekem, ő tölti ki minden pillanatom. Hosszú-hosszú ideig hallgatok, amíg összeszedem magam és a gondolataimat. Végül letörlöm könnyeimet és mély levegőt véve pillantok vissza Anthonyra. - Munez. Átvert és pár órával azután, hogy eltűntél a Sejkkel, megjelent nálunk. Meglátta a tesztet... és megzsarolt. Azt mondta, tesz róla, hogy ne legyen gyerekem se most, se soha többé, ha nem juttathat téged rács mögé. - vallomásom kettészakítja szívemet. - Azt mondta tesz róla, hogy elveszítsem a babát és aztán téged is. - hangom színtelenné válik. Legyűröm az újabb könnyeket, elnyelem őket, mielőtt a felszínre törnének. Nem nehéz kitalálni, hogy Munez mire gondolt. Meghoztam hát életem legocsmányabb és egyben legnehezebb döntését és feladtam a férfit, aki a világot jelenti nekem, még ma is. Ebben a percben is. Hiszen, az ég szerelmére, ő volt az első ember, aki képes volt kibontani a gubóból, mit magam köré vontam szüleim halála után. Ő tanított meg mindent, amit ma tudok. Szerelmet adott nekem és egy teljesen új életet, amelyben amit megkívántunk, az a mienk lett... amiben nem ismertük a nélkülözést, ami teljes volt, boldog és úgy tűnt, egymásnak tett ígéretünk örökre összeköt bennünket. Én elvágtam azt a fonalat. Elárultam őt... de soha nem szerettem mást. Négy éve nem érintett meg senki, mert képtelen vagyok mást szeretni, közel engedni magamhoz, közel engedni a gyermekünkhöz. - Nem kérem, hogy bocsáss meg. Nincs jogom hozzá, tudom. - nyelek nagyot, ahogy kissé arrébb húzódom, mielőtt újra elsírnám magamat. - De ne hidd egy pillanatig sem, hogy könnyű volt feladnom téged. Soha nem volt az, egyetlen mocskos percig sem volt az. El kellett menekülnöm, magam mögött hagyni mindent s mindenkit. A fenébe, azt hiszed nem szakadt meg a szívem, amikor a bíró azt mondta, bűnös? Azt hiszed nem haltam bele ezerszer abba amit tettem? - anélkül fakadok ki, hogy felemelném hangomat. Tekintetem ezúttal Anthony íriszeibe fúrom. - Azt hitted nyugton hajtom álomra a fejem? S most, mikor megláttál? Hogy gondolhattad, hogy bárki mással képes lennék boldogan élni?!
Az övé a gyerek. Persze, hogy az övé, nem is gondoltam, hogy másé lenne. Valahogy nem fordult meg a fejemben, hogy felcsapott volna babysitternek, amikor sokkal jobb melókat is megfoghat, ha akar. A kis kölyök az övé, azért van itt a játszótéren vele. Nem mondanám, hogy nem fáj a tudat, gyereket szült valakinek. Valaki másnak. Mély levegőt veszek és lassan eresztem csak ki. Hiába telt el az a négy év, most is felér egy gyomron vágással a dolog. A fiúra függesztem a tekintetem. Helyes kis kölyök és az anyja szemeit örökölte. Tulajdonképpen Em le sem tagadhatná, hogy az övé. Előre hajolok, lábaim kis terpeszben vannak és a könyökeim a térdemen nyugszanak. - Helló kishaver! – széles és kedves mosolyt villantok a gyerekre. Érdekes, hogy mennyire barátkozó és nem félős egy idegennel szemben. - Nagyon örülök Neal. Tetszik a neved. A bátyámat is így hívják. – a gyerekkel igyekszem elbűvölő lenni, de mielőtt még válaszolnék neki, előbb az anyjára pillantok. Em tudta, hogy hívták a fivérem és azt is, hogy sokat jelentett számomra. Most is, annak ellenére, hogy jó pár éve nem hallottam már felőle. Mi ketten más útját választottuk a bűnözésnek. Én megmaradtam annál, hogy nem kedvelem a fegyvereket és semmi olyat, amikor nagy eséllyel előkerülhet egy. Újra a kis srác felé fordulok. - Az én nevem Anthony. Anyukád egy régi barátja vagyok. – kezet nyújtok neki és megrázom apró markát. - Neal, képzelt eltűnt egy negyed dollárosom. Van elképzelésed, hogy hol hagyhattam el? – komolyan nézek rá, várva tőle a megoldást, majd megsimogatom a kobakját és a füle mögül előhúzom a bizonyos érmét. - Odanézzenek, hát nem gondoltam, hogy itt találom majd meg. – széles vigyorral a képemen mutatom meg neki, hogy az érme nála volt. - Szeretnéd? – és a választ meg sem várva már a tenyerébe is ejtem a pénzérmét. És ekkor veszek észre valamit a gyereken, amit ő is kiszúrt rajtam. Vág az esze, nem mondom. Egy anyajegy, ami pont olyan, mint az enyém. A másodperc törtrésze alatt esik le a tantusz. De mégis, hogyan? És… és…? Megdöbbenten fordulok Em felé, hogy valami magyarázatot adjon. De nem sokáig nézek rá, mert akaratlanul is a gyerekre figyelek. Ő néz engem én meg őt. Em kapcsol és elküldi, én meg szótlanul figyelem távolodó alakját. Hallom a hangját, érzem a kezét az enyémet. Szavai a szívembe marnak, ahogyan a gyerek látványa is, mégsem tudok máshová nézni. - Szültél nekem egy fiút. – hitetlenkedve ejtem ki a szavakat, még mindig a gyereket nézve, aki az enyém. Hangom halk, döbben. - És még csak nem is szóltál róla?!! – még mindig halkan beszélek és most már Emre nézek. Szemeimben mélységes döbbenet és csalódás van. - Csak azt mondd meg, hogy miért. Négy évet húztam le, ma szabadultam és van egy fiam, akiről még csak nem is tudtam?! – szemöldökeim összeszaladnak, de nem a méregtől, inkább attól, hogy ezt nem tudom elhinni. Hangom a mondat végére annyira lehalkul, hogy talán nem is hallotta, amit mondtam.
Nem tudom mit vártam. Meg akartam ölelni, el akartam bújni ölelésében. Azt akartam, hogy magához vonjon de nem mertem mozdulni. Összetörtem őt és ezért most el kell viselnem, hogy a férfi akit szeretek, nem szeret többé, sőt, rosszabb! Azt gondolja, én nem szeretem őt, azt feltételezi, hogy Neal nem az ő gyereke. Azt hiszi elhagytam, elárultam, hogy mással éljem le azt az életet, amit közösen terveztünk. Szinte kábán foglalok helyet mellette. Nem állom tekintetét, így inkább Nealt figyelem, magasra emelkedő alakját, kacaját, tincseit amikbe belekap a szél. Hogy mondhatnék bármit is?! – Igen. - szólalok meg végre hosszú percek csendje után. Hangom nem annyira stabil, megremeg. Érzem, hogy lassan összetör a hiánya. Ahogy Neal kiszúrja az idegent, már le is fékez a hintával és el is indul felénk. Szerencsére sosem volt félénk gyerek bár most azt kívánom, bár ne örökölte volna az én kiváncsi természetemet. Nem tud sokat az apjáról, csak annyit, hogy mellette lenne ha tudna. – Szia! – mire észbe kapok bénultságomból, Neal már az apja előtt áll és őt vizsgálja. Így tesz minden idegennel. Alaposan felméri őket, majd ha elégedett, hatalmas mosolyra húzódnak ajkai. – Engem Nealnek hívnak. Ő az anyukám! Te ki vagy? – egy pillanat erejéig mosoly fut át az arcomon de aztán megköszörülve torkom nyúlok apró karja után. – Mit mondtam kicsim arról, hogy illik beszélni a felnőttekkel? – Kérdem de fiam nem bírja elvonni pillantását apjáról, sőt, kitépi magát kezem közül és odalép elé. – De anya, nézd! Neki is olyan pötty van itt, mint nekem – mutat Tony nyakára, ahol egy apró anyajegy húzódik. Nem bírok megszólalni. Tudom, hogy hajszál pontos mását örökölte a gyerek. Nem tudom összekaparni gondolataim. – Kicsim, menj vissza játszani, anya most szeretne beszélgetni a barátjával, rendben? – Neal még bő egy percig áll megbabonázva Abthony előtt majd végül szót fogadva rohan a homokozóhoz. – A mienk. - suttogom és arcomat tenyerembe temetve bújok el. – Sajnálom! El sem tudod képzelni mennyire! – nyögök fel hirtelen és megragadom karját. Ujjam ráfonódnak. – Ha elmondom, akkor... akkor, elvették volna tőlem, mielőtt megszületett volna. – Felzaklat, hogy itt ül mellettem, hogy karnyújtásnyira sincs tőlem, mégsem menekülhetek hozzá. El fog lökni magától, el fog taszítani. Gyűlöl és én megérdemlem.
Végignézem, ahogy a kisfiú mutat valamit Emnek, aztán megcsiklandozza a nő, aki annyi mindent jelent még és aki elárult négy évvel ezelőtt. Vajon mekkora lehet a gyerek. Olyan négyéves forma? Hát ezért dobott fel? Talált magának valakit és útban voltam? Miféle szörnyetegnek tartott, hogy inkább sittre rakatott, minthogy elhagyott volna?! Némán állok és figyelem őket. De nem túl sokáig, Em is észrevett engem. Döbbenten nézem őt, értetlenül. Mi ez az egész? Mozdulok, elindulok, felé megyek. Visznek a lábaim, de még nem tudom mit is fogok vagy akarok neki mondani. Egyáltalán van bármi értelme annak, hogy beszéljünk egymással? De azt tudnom kell, hogy miért adott fel. Miért kellett négy hosszú évet eltöltenem bent? Zsivaj vesz körül. Gyerekek és a szüleik. Kiabálás és beszélgetés, önfeledt hangok tömege, de egyikre sem tudok odafigyelni. Tulajdonképpen szinte meg sem hallom őket. Csak Em-t nézem. A kék szempárt, tekintetem az övébe fúrom és amikor elé érek, megállok vele szemben. Kisterpeszben állok, de a súlyom a bal lábamra helyezem lazán, jobb kezem a nadrágom zsebébe csúsztatom, másik kezemben még mindig ott a fém aktatáska. - Em. – köszönésként a nevét használom. Mindig így hívtam őt. Talán nem kellene már így szólítanom. Nem tudom. - Csinos vagy. – végignézek rajta. Még mindig pontosan olyan gyönyörű, mint amikor utoljára láttam. És most is pontosan olyan fájdalmas is ránéznem azok után, amit tett. Amit sosem magyarázott meg. Elszakítom tőle a tekintetem és a gyerek után nézek, akit az imént még megölelt. Bár előre sejtem a választ, azért meg kell kérdeznem tőle, hogy tudjam. Tudnom kell. - A tiéd? Helyes kiskölyök. – terveztem vele jövőt, gyerekeket, igazi életet. De ezek azt hiszem már csak tervek maradnak, amik sosem fognak megvalósulni. Leülök a padra és Emre függesztem a szemeimet. - Nem ülsz le? – oldalra billentem a fejem egy pillanatra, hogy jelezzem, van mellettem hely. Hátradőlök, jobb könyököm a háttámlára teszem és lazán lógatom így a kezem.
Vissza kellett jönnöm. Miért? Szeretem őt. Négy év távollét mit sem változtatott ezen. Sőt. A fiatm, a gyermekünk, minden nap emlékeztet arra, hogy miért is szerettem bele. Neal egy az egyben az apja, egyedül a szemei árulkodnak arról, hogy az én fiam is. Még csak négy éves de már most igazi kis csábító. Az óvoda rossz fiúja akinek több nő csüng az ujján, mint az ügyeletes óvóbácsinak. Büszke is vagyok rá. Eszes gyerek, kiemelkedő tehetség. Már most olvas bár az írás még nem megy, habár finom motorikai készségeit is apjától örökölte. Odarohan mellém és a kezében szorongatott kis kavicsot nyújtja nekem. - Anya, anya, nézd! - leguggolok elé és a követ az ujjaim közé nyomja. - Ott! Nem látod? - kérdőn pillantok rá és megcsóválom fejemet, minek következtében tincseim előre hullanak. - Mit, Neal? - kérdem és a kék szempárba pillantok mely tökéletes mása enyémnek. - Hát a gyémántot! Ott csillog, nem látod? - elmosolyodom és megforgatva az egyszerű követ bólintok. - Na gyere csak ide...- támadom le hirtelen, ujjaim begörbülnek és célba véve pocakját kezdem el csiklandozni. Hosszú percek játéka után, végül megpihenünk. Hátrahajtja tincseim, két kis kezébe veszi arcomat és megpuszil. Kiköpött apja és nekem belesajdul a szívem ha arra gondolok, mennyivel másképp alakulhattak volna a dolgok. Hiányzik. Hagyom, had fusson vissza Neal a többi gyerek közé, kihúzom magam. Testemen bizsergés fut keresztül, mintha figyelne valaki. Ahogy oldalra fordulok, a levegő bennem reked. Tekintetem elkapom és mély levegőt véve pillantok fel újra. Hogy lehet itt?! Nem, ennek nem szabadott volna így történnie. Nem így kellett volna újra találkoznunk. Mióta áll ott, mióta figyel? Látta Nealt? Látta a fiát, akiről még csak nem is tudott? A szívem elszorul a szégyentől, a fájdalomtól. Legszívesebben a karjaiba vetném magam és soha többé nem ereszteném el. Annyi mindent akartam neki elmondani, annyi mindent megosztanék vele de most, hogy itt van, nem merek elindulni felé. Pillantásom Nealre fordítom; épp a hintát veszi birtokba és mielőtt még elkezdené hajtani magát, integet nekem egyet. Visszaintek, elmosolyodom. Nem láthatja, hogy bánt valami. Ő soha nem ismerte az apját. Mindig is csak én voltam neki és soha, egyetlen egyszer sem látott gyöngének. Neki kőszikla vagyok, mindegy engem milyen fájdalom ér. S most. Ahogy visszafordítom fejemet Anthony felé, érzem, hogy egy könnycsepp bukkan elő. Lesöpröm arcomról és újra helyet foglalva intek fejemmel a férfi felé. Nem menekülök tovább. Itt vagyok.
Első dolgom, amikor kilépek a börtön ajtaján, hogy egy pillanatra lehunyom a szemem és élvezem, ahogyan a nap a képemre süt. Széles vigyorra húzódik a szám és egy fülig érő vigyorral fordulok vissza az őr felé. Nem viszonozza a gesztust, mogorván néz és becsukja az ajtót, immáron mögöttem. Még mielőtt eltűnne, intek a kezemmel, aztán lesimítom az öltönyöm kihajtóját és lendületes léptekkel indulok utamra. Szabad vagyok. Négy hosszú év után megint szabad. Ugyanazt a szürke öltönyt viselem, mint akkor, amikor behoztak. Ez volt minden cuccom és egy ezüst, fém aktatáska. Kisméretű. Ebben kaptam volna meg a pénzem az ellopott szajré után, ha Em nem dob fel. Persze a műkincsnek nyoma veszett, a pénzt sem kaptam meg végül, így üres a táskám. A lakásom még megvan. Bár gondolom átkutatták miután elkaptak. Pénzem és jó pár lopott cuccom is megvan még, biztos helyen. Első dolgom most, hogy hazamenjek, végre beüljek a kádamba és élvezzem azt, amit már évek óta nem tehettem. Utána pedig megpróbálom megkeresni a nőt, aki elárult. Szükségem lesz egy autóra. Valami drága, szép járműre, amihez olyan helyre kell mennem, ahol bizony előfordulnak ilyenek. Long Beach erre pedig kifejezetten jó lesz. Bármibe, hogy ott milliónyi, az ízlésemnek is megfelelő autót fogok találni. Csupán választanom kell egyet. Jól esik a séta, főleg a börtönudvar után, ahol az elmúlt években sétáltattak minket. Ráérősen haladok, nem sietek sehová. Olykor nekimegyek mintegy „véletlen” egy-egy járókelőnek és miután sűrűn elnézést kértem, a tárcájukkal a zsebemben köszönök el tőlük. Mindenki úgy él meg, ahogyan tud. Nem igaz?! A sétányon haladva elsétálok egy játszótér mellett. Végignézek az ott lévőkön. Ennek nincs különösebb oka, csupán nézelődök, mint bárki más. És ekkor ismerős alakot pillantok meg. Döbbenetemben megállok és hosszú másodperceken keresztül nézem a barna tincseket, amik keretezik gyönyörű arcát. Még mindig hihetetlenül jól néz ki. A nő, akit még mindig nem vagyok képes nem szeretni. Lassan csóválom meg a fejemet. Ezt nem hiszem el. Em itt van. Itt van tőlem nem messze. Elindulok felé, hogy magamhoz öleljem, tudni akarom, hogy vajon tényleg ő-e vagy sem, de megtorpanok, amikor egy kiskölyök szalad oda hozzá. Értetlen képet vágok. Mi ez az egész? És ekkor meglátom azokat a gyönyörű átható kék szemeit…
Kezdőlap
Tárgy: Re: Em & Tony 
Szomb. Szept. 20 2014, 09:57
