D & D (Dena vs Darius)

Ma a szokásosnál korábban végeztem a rendőrségen, mert addig, amíg a laborosok nem találnak valami használható dolgot a nyomok között, mi sem juthatunk előre az ügy kapcsán. Így, amikor hazaértem, vettem egy forró zuhanyt, megettem a tegnapról maradt csirkét, majd egy könyvet véve a kezembe leheveredtem a kanapéra. Egy régi, már rongyosra olvasott krimi mellett döntöttem. Igazából teljesen más így „átélni” egy-egy nyomozást, mint a valóságban. A regényekben többnyire a jó győz, és bár ez itt sincs másképp, azért mégis akad egy lényeges különbség a kettő között: az ügyek megoldása közben a történetekben csupán elenyésző az áldozatok száma, míg az én univerzumomban óriási. Sokszor kívánom azt, bárcsak nálunk is ilyen rendszer működne! Nem lenne akkora a bűnözések száma és soha nem kellene versenyt futnunk az idővel az esetek félgöngyölítésénél.
Nem sokkal azután, hogy befejeztem az első fejezetet, elaludtam, de ezúttal szerencsére nem gyötörtek kínzó rémálmok. Sikerült pár órán át pihennem, ám amikor felébredtem, fájdalom nyilallt bele a hátamba. Tény, hogy nem ez a világ legkényelmesebb fekvőhelye, és hogy lassan ki kéne cserélnem, de már úgy hozzám nőtt, hogy képtelen lennék tőle megválni. Nem vagyok szentimentális típus, ugyanakkor ez az egyetlen olyan tárgy, amit a régi házunkból hoztam át, ahogy ideköltöztem. Egyfajta jelképként tekintek rá, ami emlékeztet régi életemre.
Mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, úgy döntöttem, kinyújtóztatom kicsit a lábaimat, így felvettem egy sötét tréning nadrágot, egy pólóval, pulóverrel meg egy tornacipővel, és a lakásomból kilépve kocogni kezdtem. Nem törődtem azzal, hogy merre megyek, mert miközben futottam, gondolataim a nyomozáson jártak. Csak akkor tértem vissza a jelenbe, amikor észrevettem, hogy a munkahelyem felé igyekszem, mintha nem lennék benn így is eleget. A társaim okkal mondhatják a hátam mögött, hogy megszállott vagyok, holott csak azért teszem, mert nincs jobb dolgom.
A legközelebbi utcába befordulva átszaladtam egy parkon, ami pedig a Times irodaépületéhez vezetett. Itt egy kicsit lassítottam, mert észrevettem egy gyanús alakot. Lehet, csak képzelődtem, de mintha egy puska csövét láttam volna megvillanni az utcai lámpák fényében. Mindenesetre nem árt, ha kicsit szemmel tartom ezt a lányt; végül is, jobb félni, mint megijedni.

- Hát persze, majd pont ő fogja rávenni a főszerkesztőt, hogy passzolja le azt a cikket. Mégis mivel, pillarebegtetéssel? - van az a pont, mikor már csak röhögni tudok Matten. A féltékenységi jelenetei, amit olykor le tud vágni... komolyan, Lizt is simán kengyelbe veri, pedig a nővérem aztán nehéz túlszárnyalni.
- Neked is simán bevertem a képed, nem? - vonom fel a szemöldököm, aktívan fixírozva az orrát, amit a múltkor sikerült elgörbítenem, de hát mondtam, nem vagyok vicces kedvemben, miért nem hallgatnak rám ilyenkor.
A szobában jelenlévők meg csak mosolyognak, hisz nem ez volt az első, és nyilván az utolsó hasonló körünk. Mattel mi aktívan rivalizálunk, legalább is szerinte, én nem tartom ezt versengésnek, nem kívánok nyalni sem Dereknek, sem Fenrirnek, pedig neki nem ártana, mert hamar golyóval találom magam szemben, de ő bőven megelégszik azzal, hogy nem feleslek vissza, és elvégzem a feladatot, amit kiad.
Jelen esetben azt, hogy belejtek az L.A. Timeshoz, és megmondom annak a pasasnak, hogy ő nem akarja leadni azt a cikket, mert fontos neki a családja.
- Vihetném a kölykét is - gondolkodok hangosan, mert csak előbb megenyhülne, ha a lánya torkához fegyvert szegeznek. De a többiek csak megrázzák a fejüket, és nekem is be kell látnom, ennyire radikális lépésekre azért nincs szükség.

Pár óra múlva, már a szerkesztőség előtt szállok ki a fekete Cadilecemből, hogy gyorsan letudjam ezt a melót, mert Liz ki fog nyírni, ha megint nem érek oda vacsira. Na, igen, nehéz összeegyeztetni a két életet, de semmiképp nem lehetetlen.
Még gyorsan kihalászom a Coltot a könyveim közül - ja igen, vizsgázni is kéne lassan -, mert védtelenül csak nem megyek be, és hát... sose tudni, mikor lesz rá szükség.