Hope Wonder

Nobody's perfect

A maga 160 centiméterével Hope abban a szerencsés helyzetben van, hogy bárkihez húzhat magas sarkút, bár ezzel a természetes adottságával csak ritkán él, merthogy conversétől csupán szerelme, a színpad kedvéért válik meg. A mindennapokban általában a laza poló, kopott farmer kombinációját részesíti előnyben. Mondjuk, ehhez hozzájárul az is, hogy ruhatára - már csak származása miatt sem - számlál több tucatnyi márkás darabot. Vörös, már-már piros színben játszó hajkoronája kiemeli arcának kislányos vonásait, ám amint összefogja a rakoncátlan tincseket, azonnal egy igazi díva válik a belőle. Éppúgy, mint amikor fellép imádott színpadára.  Amint ugyanis kilép a közönség elé, a félénk, jó szándékú, kissé talán ügyetlen lányból egy csapásra egy magabiztos nővé változik, aki pontosan tisztában van a porondon betöltött szerepével. Utcalány, papnő, vagy éppen családanya? Teljesen és totálisan mindegy. Hope ki fogja találni a saját, érzelem dús karakterét, ebben biztos lehetsz.
Mihelyst viszont elhagyja a számára egy egész világot jelentő pódiumot, visszatér hamupipőke szerepébe. Kitartása, életereje nem ismer határokat, mosolyát senkitől sem sajnálja, de ami a legfontosabb, szem előtt tartja, hogy miért kapta Emilytől a Hope Wonder nevet, miután rátaláltak.
Hope lett a keresztneve, hogy emlékezzen, a remény benne él, a Wonder családnevet pedig azért kapta, hogy soha ne feledje, hogyan kell rácsodálkozni a élet legapróbb örömeire.

This is my Life

Nem szeretem a fehérbe öltözött néniket, bácsikat. Mindig, amikor jönnek, és hozzám érnek az fáj. Nem csak nekem, a többieknek is. Ők is mindig sírnak, ha megjelennek. Nem szeretem, ha sírnak. Én is szomorú leszek tőle. Az ő ágyuk mellett viszont mindig van egy néni, aki simogatja őket, amitől megnyugszanak. „Anyunak” szólítják őket. Nekem miért nincs anyum? Pedig én is szeretnék egyet. Valaki olyat, aki csak velem foglalkozik, és nem váltakozik hetente, mint azok, akiket a fehérek „nővérkéknek” hívnak. Ők is kedvesek, hoznak nekem cukorkát, amitől kevésbé fáj, meg ennivalót. Nem is keveset. De amikor nekik megpróbáltam azt mondani, hogy „anyu”, csak nevettek.
Nem értem, hogy nekem miért nincs anyum, mikor én jobb gyerek vagyok, kevesebbet is sírok, és azt is mondják, hogy rendbe jövök. Van, akinek nem mondják ezt. Én ezt tényleg nem értem…


- Gyere, Hope.Húz magával az Emilyként bemutatkozott igazán aranyos nő, be, egészen egy hatalmas házba. Minden rendben lesz. Ezt mondogatja már napok óta, és én úgy szeretnék hinni. Ez hely hatalmas. Bár nem olyan nagy, mint ahonnan én jöttem, itt mégis sokkal többen vannak.
- Látod Hope? Ez lesz az ágyad. Mi csak négyen voltunk egy fehér szobában, itt azonban hatan leszünk egy színesbe. Állapítom meg, miután félénken körbefuttatom zöld szemeimet az új helyen.
Nyugodtan nézd meg közelebbről. Fölpillantok a kedves arcba, majd bizonytalanul teszek pár lépést. Apró kezemmel szorosan kapaszkodom Emilybe, így mikor ő nem mozdul velem, én is megtorpanok. Szememmel némán üzenem neki, hogy nélküle nem megyek sehová. Valószínű, megérti mit akartam mondani, mert elindul ő is. Ujjaimat óvatosan végig futtatom a mintás ágyneműn. Ugyanazok az alakok vannak rajta, amik a kedvenc mesémben szerepeltek. Apró mosoly kúszik ajkaimra ennek láttán, hiszen végre valami, ami nem olyan idegen.
- Tetszik? Örülök. Simít végig fejem búbján Emily, valamiféle szomorú arckifejezéssel, mégis szeretetteljesen. Furcsa.
- Gyere, nézzünk meg még ezt-azt. Kivezet a szobából, át egy folyosón, fel a lépcsőn. Ez része határozottan jobban tetszik, mint az előző hely. Barátságosabb, vidámabb. Most megmutatom, hogy hol fogtok tanulni. Magyarázza Emily, szerintem csak azért, hogy ne menjünk csöndben. Pedig a csönd jó dolog. Bizony, kishölgy Te is tanulni fogsz. Hirtelen lefékezem. Jaj, Hope. Te leszel a legokosabb kislány, ne félj. Én viszont nem azért álltam meg, mert megijedtem. Hanem mert megláttam valamit a szemem sarkából, egy nyitott ajtón túl. Elengedem Emily kezét, és az ajtóhoz szaladok. Bátortalanul belesek, nincs bent senki, ám ha lenne is, talán akkor sem figyelnék rá. Csillogó szemeimet a terem közepén helyet kapó, zongorára függesztem. Emlékszem. Az a bácsi is ilyenen játszott, egyszer mikor elmentünk, mert azt mondták, hogy azt csak miattunk lett megszervezve. Kaptunk kakaót is, de én visszaadtam volna, ha tovább hallgathatom.
- A zongora az érdeklődésed tárgya? Megrezzenek, mikor Emily kezét érzem a hátamon, szinte teljesen meg is feledkeztem arról, hogy ő is itt van. Némán bólintok.
- Hát akkor csak tessék. Int a kezével a hangszer felé. Hitetlen szemekkel nézek föl rá, de ő csak mosolyog. Tényleg szabad. Gyorsan szedem lábaimat, és meg sem állok a zongoráig. A szék, ami van hozzá, nekem kicsi, így alig érem a fehér-fekete dolgokat, amik hangot adnak ki.
Mihelyst megnyomom az elsőt, édes hangok szállnak fel, betöltve a szobát. Megnyomok még egyet, ez most mélyebb. A következőt a másik oldalról választom, az már jóval vékonyabb hangot ad ki. És ez így meg billentyűről, billentyűre. Végül dallamuk már elvegyülni látszik az én kacagásommal.
- Tehát a zene a kulcs hozzád, Hope. Suttogja alig hallhatóan az ajtóban álldogáló, elbűvölt Emily.


- La, la, la, la... Halkan dúdolgatok a kert pázsitján, miközben a tavaszi nap sugarai gyengéden simogatják bőrömet. Alig vártam már, hogy elmúljon a tél. Felemelő érzés a szabad levegőn üldögélni, dalolni, dallamot, esetleg szöveget alkotni. Ráadásul itt a többi árva kíváncsi, vagy éppen utálkozó tekintete sem talál rám olyan sűrűn. Szerintük különc vagyok, pedig csupán arról van szó, hogy dalban jobban ki tudom magam fejezni, mint a szavakkal. A zene a mindenem, de ezt más úgysem érti. Az ő szemükben én mindig is csak egy vesztes, egy szerencsétlen leszek.
Komor gondolataimat – mint mindig – most is kiadom magamból, így hangom egyre erőteljesebbé, egyre szívfacsaróbbá válik. Lelkem csordultig tel az elmúlt évek kirekesztettségével, magányával. Lehunyt szemhéjam ellenére érzem, hogy könnyes lesz tekintetem. Mielőtt azonban végigcsoroghatna arcomon egy kósza könnycsepp, egy kő landol a fejemen. Éles fájdalom hasít belém az ütés helyén, szemeimet tágra nyitom. Meglepettségemben még kezemet sem vezetem a kín kiindulási pontjához, hagyom, hadd folyjon végig halántékomon egy vékony vércsík. Pillantásommal támadómat kutatom, mikor azonban megtalálom, már egy erős kéz szegezi őt a fához.
Némán, enyhén elnyitott szájjal bámulom a szemeim előtt kibontakozó jelenetet. Valahogyan nem tudom elhinni, hogy Emilyn kívül bárki másnak számítanék annyira, hogy megvédjen. Pedig most kétség kívül ez történik.
Ijedtségem döbbenettel párosulva bénító szerként árad szét testemben. Szoborként bámulom a verekedést, izmaimat még akkor sem tudom rávenni a mozgásra, mikor őrangyalomnak túlerővel kell szembenéznie. Csupán ülök, és nézem, ahogy ütést ütést követ. Még kiáltani sem tudok, egyszerűen képtelen vagyok rá.
Látómezőmbe azonban – szerencsére – hamarosan egy futva közeledő nevelő kúszik be, aki kisvártatva rendezi a dolgokat. Én meg akarom mondani neki, hogy nem az idősebb fiú – Jason – hibája, hogy ő csak engem védett. Közölni akarom vele, hogy fejbe dobtak, kicsúfoltak, megbántottak, hogy ők a hibásak. Ellenben mikor szólásra nyitom ajkaimat, egy hang sem hagyja el a számat. Megköszörülöm a torkomat, némi erőt gyűjtök, de mire eljuthatnék a beszédig, már minden elrendezettnek tűnik. Megmentőm pedig pillanatokon belül az épület irányába indul. Habozok egy kicsit, de végül fölállok. Hirtelen mozdulatomnak köszönhetően néhány másodperc erejéig úgy tűnik, hogy az üléstől elgémberedett lábaim cserbenhagynak, és visszahanyatlok a földre. Végül nem így történik, tehát botladozva ugyan, de elindulok Jason után. Fogalmam sincs, hogy mi fog történni akkor, ha utolérem, ám nem is érdekel. Valahol legbelül tudom, hogy most nincs választásom. Utána kell mennem.
Szobája ajtajánál be is érem őt. Félénken belemarkolok a pólójába, ezzel arra késztetve őt, hogy megálljon.
- Ühm… Nem merek a szemébe nézni. Zavaromban még erősebben kapaszkodom ruhájába, miközben érzem, hogy pír színezi arcomat. Köszönöm. Suttogom, miután fölemeltem a tekintetemet.
Egy apró biccentést kaptam válaszul, ez nekem mégis többet ért minden szónál. Lelkem szárnyra kapott, ajkaimra káprázatos mosoly ült ki, mely el sem tűnt onnan soha többé, amíg Jason közelében voltam. Tehát a bugyuta, ámde mégis édes vigyor az elkövetkezendő évek alatt állandó lakóvá vált számon, ugyanis amikor csak tudtam, mellette voltam. Vele voltam mindig és mindenhol. Szeretetének, illetve oltalmazó karjának köszönhetem, hogy sikerült megnyílnom az embereknek. Némaságának, hogy elkezdtem érdeklődni a személyiségek kialakulásával, mely szenvedélyemmé tette saját karaktereim megalkotását, a színészkedést. Megtanultam tőle az együttműködést, megtapasztaltam mellette az aggódást. Kreativitásunk gyümölcsét pedig együtt takarítottuk be, egy közös dal formájában.

Ez a dal járt akkor is a fejemben, mikor holmimat egyetlen utazótáskába gyűjtöttem össze, az utolsó árvaházi napom hajnalán. Nem tart sokáig a csomagolás még úgy sem, hogy minden mozdulatom óvatos és halk – nem szeretném felébreszteni szobatársaimat. Nem bírnám ki könnyek nélkül a tőlük való búcsúzást, tudva, hogy lehet, már soha többé nem látom őket. Némán végighordozom a tekintetemet a kedves, alvó arcokon. Magamban imát mormolok értük, a jövőjükért, majd mielőtt kilépnék az oly’ sokáig szobámnak nevezett helyiség falai közül egy levelet teszek az asztalra, amiben mindent elmagyarázok a lányoknak, a barátnőimnek.
Van azonban egy személy, akitől csak személyesen tudok búcsút venni. Szükségem van arra, hogy még egyszer átöleljen, és azt mondja: minden rendben, éppúgy, mint az elmúlt évek során mindig.
Az ajtóhoz érve kopogásra nyújtom kezem, de utolsó pillanatban meggondolom magam, inkább halkan benyitok.
- Sejtettem, hogy ugyanúgy akarsz majd elmenni, ahogyan érkeztél, Hope. A nap első sugaraival. Mosolyog rám melegen a már felöltözött asszony. Kitárja karjait, én pedig gondolkodás nélkül ledobom vállamról a táskát, és megölelem.
- Hiányozni fogsz. Suttogom Emily őszbe forduló hajába.
- Te is nekem, kedvesem. Egy utolsó szorítást követően elengedjük egymást, ám még arra nem vagyok képes, hogy itt hagyjam, így leülök vele szemben a kétszemélyes asztalkához.
- Ismerem az álmaidat, épp úgy, ahogyan Téged is. Gyengéden kezemre helyezi tenyerét, átható kék szemét az enyémbe fúrja. Megvan benned a tehetséges és az elszántság arra, hogy felkerüljön a neved a legnagyobb színész-, illetve énekesnők listájára, és ehhez Los Angeles az egyik legjobb hely. Rengeteg lehetőség lakozik abban a városban, ráadásul könnyen hozzá tudsz jutni egy egy szobás lakáshoz az állami támogatásodból, így ideális választásnak tűnik, de… A másodperc tört részéig elhallgat, mintha nem tudná, hogyan is fejezze ki magát. … nagyon remélem, hogy nem Jason közelsége miatt választottad ezt az ösvényt. Jason nevének említésére akaratlanul is elmosolyodom.
- Jason már a múlté, elvégre négy éve semmit nem hallottam felőle. Ha ő el tudott felejteni, akkor nekem is ezt kell tennem. Már nem is neheztelek rá, ami tényleg azt jelenti, hogy már nem érzek iránta semmit. Hiszen „a szerelem ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közömbösség, mert ha gyűlölsz, akkor még számít neked, és kötődtök egymáshoz”. Ezt tőled tanultam.
- De azt is tőlem tanultad, hogy az első szerelem sosem múlik el...
- Ellenben mindig véget ér. És ez két évvel ezelőtt véget ér, ne aggódj.