"A fájdalom örök érzete vezet a múltban való sérelmek újra előjöveteléhez.."
A nap sugarai áthatolnak az ablak felületén, ezáltal fénnyel töltve meg az épületet, mely így világossá válva láthatóvá válik az emberi szemeknek. Minden egyes apró szegletű részlet kirajzolódva alkot egy összképet, mely a már megszokott kávéház belsejét mutatja. S tán lehetne változás, avagy változtatás annyi idő után, de még sincs. Majd nem minden tárgy pontosan a helyén tartózkodik, így egy idő után az ember meg is szokhatja, hogy mit merre talál meg, s ha esetleg mégis valami új bukkan fel az legtöbb esetben szemet szúró tényezőként hathat. A csésze forró érintése tart a valóságban, míg elmém játszi könnyedséggel száll tova egy nem létező világba. Egy olyan helyre ahol nyugalom van, béke, és csend, de eme képzeleti alkotás nem sokáig élvezhető, hisz a múlt hamar lecsap rám, mintha ő éppen a vadász lenne, én pedig az áldozat, kit el kell ejtenie. A múltam folyton megtalál, s már magam is kétségbe vonom, hogy egyáltalán el lehet e előle rejtőzni. Mély, mégis halk sóhaj tör fel belőlem, ahogy tekintettemet hol a lányon, hol pedig a tárgyak kellegén tartom. Tudom milyen nehéz egy tömegnyi súlyt a hátamon cipelni, hogy mennyire meg lehet ebben szakadni, miközben a kínok kínját élem meg legbelülről. Az érzelmeim zavarosak, mint ahogy a gondolataim is, melyek folyton a múlt rémképeit vetítik elém. S hol van itten boldog végkifejlet; az öröm, s a vidámság mámora? Az élet kesernyés íze fogadta a jöttömet, ezáltal kísérve végig az életem folyamatát, bár ne lett volna így, bár ne eme világba sodródtam volna bele. Bűn, kín, bűntudat, kínpokol, mely övezi az emberek sorsát átfogóan, hisz mindenki életében jelen van valamiféle módon. Az idő telése szerintem nem olthatja a seb fájdalmát, nem mutathat helyes utat, és el sem feledtetheti a múlt árnyalatait. Fokozva, emelve, sodródva, tolva megtépetten, mégis kitartva a végsőkig küzdök, de hogy mi céllal azt magam sem értem. Feladhattam volna oly annyiszor, mégsem tettem, megtehetném most is, de nem cselekszem. Élek, s létezem valamiért, bár hogy mégis miért, avagy minek az kérdéses. Lényem szenvedő sorsa, s nyomorúsága kellően példaértékű számomra már csak azon nézetre tekintve is, hogy ne ítélhessek el másokat mindazért, amik. Az ember nem maga választja meg az életét, mégis jogában áll egyes dolgok alkotó szálját átvariálni. Azt hiszem mindenek van egy kezdete, mint ahogy én annak idején megszülettem, s tehát így lépett be a fájdalom akkor a létembe, mely kárhozatra vitte a lelkem legmélyét is. Immár minden létnyi lélegzetem értelmetlen, s ésszerűtlen fogalom. Lassú, de mégis ütemes a szívem megmozdulásának minden mozdulatnyi jellegű dobbanása, levegővételem erőtlen, mintha elutasítani kívánnám a légzést, s az ezen általi életet. A múlt mellettem áll fenyegetően figyelve engem, ki mit sem vétett, de a gondolatok, és a fantázia előhozza a sötéten fakó mégis mardosó képsorokat. Kín, szenvedés, bűn, átokverte képzet.. s lám a lelkem homályba vegyül el. Formalitás szempontjából mindenképpen a magázás lenne a helyénvaló, de egy kis malőrrel, és egyéb trükkös csellel ez is kivitelezhető, sőt a közönség többsége úgy gondolom imádja, ha közvetlenebb stílus zajlik, és nem az elidegenedés fogalma, de hát ki hogyan gondolja ezt. Előző néhány mondatára bólogattam néha, helyeseltem, vagy csak tekintettemmel fejeztem ki egy-két dolgot, hisz túl nagy szavakat nem is kellett érte emelni, meg ugyebár a gondolataim, és az érzelmeim vesztő súlyában ténferegtem; hol itt jártam, hol máshol. Néha kiesik az idő, ezáltal megfeledkezem magamról, és a külvilágról, ami alapjában véve egy alapvető hiba lételemének mondható, avagy sorolható be. Veszek egy mély levegőt, ahogy újabb szavait hallgatom. -Igazán nincs mit, sőt ezzel elkerüljük a múlt kellemetlen élményeit. Sokan nem szeretnek a múltra emlékezni, avagy arról beszélni, és ezt tiszteletben kell tartani, csak legtöbben hajthatatlanok; sokan közülünk nem értik a közönség kívánságait. Kiakarja folyton ugyanazt, és ugyanazt hallgatni? Monoton unalmasságot okoz, ha egy nap vagy tízezerszer ugyanazt hallom a rádióban.. Isten mentsen az ilyentől.-Mosolygok kedvesen ezzel is oldva a kettőnk közt feszengő hangulatot, mely talán immár teljességében kezd csiszolódni, vagy esetleg csak félreértelmeznék valamit? -Vallomással?-Vonom fel a szemöldököm kissé, majd hirtelen meg se várva, hogy elismételje bólintok.-Folytasd nyugodtan.-Ezzel is utat adok annak, hogy mielőbb megtudhassam milyen vallomással is jön nekem egy vadidegen. Látom rajta, hogy nehezen mondja ki, mintha tartana valamitől; tőlem? Ez őrültség! Szótlanul hallgatom, és figyelem őt, míg nem néhány perccel később meglepettség teljes látszata kerül fel az ábrázatomra. Szóhoz sem jutok, sőt mi több.. szinte majd nem szívinfarktust kapok eme ténytől. Testvér? Lyanna Miles a neve, és.. és nem Bright. Zihálva kapkodom a levegőt, ahogy a múltam árnyalatára gondolok; a nevelőintézetre, arra hogy eldobtak engem az eredeti szüleim, és ő meg csak most bukkan fel annyi év elteltével.. 26 év ment el a semmibe! Ujjaim, s kezem is az asztalra hullik erőtlenül, ahogy a tekintettemet lesütöm.. nem bír eljutni a tudatomig a kijelentése, nem bírom felfogni a helyzet súlyát.. váratlanul felállok. Idegesen nézek rá, majd pillantok körbe a terepen; sehol senki, hisz mindenki szünetre mehetett. -Miért most? Miért ma? Miért 26 évvel később hallok bármit is az eredeti családom bármely tagjáról is?-Emelem meg a hangom.-Nem.. nem ez nem igaz, hazudsz! Én Bright vagyok.. Bright..-Hangom végül elnémul, ahogy erőtlenül kezdek hátrálni egészen a kijáratig, s ahogy megérzem az ajtót ösztönösen dőlök neki. Nagy nehezen végül megtalálom a kilincset, és kimenve a szabadba ezredjére is kapkodom a levegőt, mintha épp fulladoznék. Ez nem igaz.. ez egy rossz tréfa, avagy álom.
† Megjegyzés; - † † Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] † † Ruha; [You must be registered and logged in to see this link.] † † Szószám; 870 †
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Sebastian & Lyanna Szer. Szept. 24 2014, 20:53
Hogy igazán és teljesen őszinte legyek, nem tudom, hogy valójában, hogyan is vagyok. Izgatottság van bennem, félelem, kíváncsiság, némi zavar, öröm, kétségek… az érzelmek olyan széles skálája részegít meg, hogy csoda még talpon vagyok. Pedig ezt teszem, elvégre ez a munkám, hogy elhitessem másokkal, ami nem a valóság, ezzel adva nekik egy szép tündérmesét, ami szórakoztat és gyönyörködtet. De minden egyes zavaros és zagyva érzésemet nem önthetem rá vagy nem most így hirtelen, mert még azt sem tudom, hogyan mondjam el neki azt, hogy az édestestvére vagyok. Hogyan lehet egy ilyen horderejű hírt közölni? Ráadásul, ha most nem teszem meg, csak később, nem fog-e haragudni miatta? Olyan sok kérdésem van hozzá, mégsem tehetem csakúgy fel egyiket vagy másikat. - Köszönöm, én is jól. Talán kicsit izgatottan. – megeresztek egy kedves mosolyt felé, hiszen a lámpalázat – nevezzük most ennek – nem lehet soha legyőzni, de meglehet tanulni kezelni, hogy ne leblokkoljon, hanem inkább segítsen, adjon némi pluszt a feleslegesen felgyülemlő adrenalin. - Nagyon kedves. Örültem a felkérésnek, nagyon szívesen beszélgetek Önnel. – tudom, hogy ez valahol bóknak hangzik, hiszen pontosan tudom, hogy mennyire is befutott a szakmájában és tulajdonképpen nagy dolog, hogy felkért erre az interjúra. De nem azért vállaltam, mert ő a híres riporter, hanem, mert látni akartam a bátyámat, tudni, hogy milyen, megismerni kicsit, felfedezni, hogy miben hasonlítunk. Úgy szeretném, ha lennének bennünk közös dolgok. Mosolya kedvességet áraszt, ilyen mosolyom nekem is van, ezt egyértelműen közös vonásnak könyvelem el és szinte meglepő, hogy ez mennyire felmelengeti a szívemet. Egy apró bólintással „felelek” arra, hogy nem kell megköszönnöm, de természetesen meg kell, hiszen figyelmes volt, én meg jól nevelt vagyok, hála a nagynénénknek, akit ő nem is ismer. Érdeklődve figyelem őt, a reakcióit és csendesen várom, hogy elkezdjük a beszélgetést. - Igen. Hálás vagyok érte, a közvetlen beszédtípusban könnyebben megy a társalgás. – arról nem is beszélve, hogy nem szeretném, ha annyira távolságtartóak lennénk. Lassan, de biztosan ráveszem magam arra, hogy színt valljak, noha még korántsem tudom, hogyan is vezessek fel egy ennyire kényes témát. Én is belekortyolok a kávéba, amikor ő is. Kitölti az időt, aztán érdeklődve hallgatom, hogy mit is vet fel. Hűha, ilyenben még nem volt részem és kicsit aggódom is emiatt, nem készültem arra, hogy egy interjú keretén belül nekem kell majd kérdeznem, ráadásul minden kérdésem túl személyes jellegű, amiket azt hiszem nincs jogom feltenni, amíg fel nem fedem neki az igazságot. A nevetése nagyon tetszik. Rám olyan hatással van, hogy kényelmesebben, kellemesebben érzem magam a közelében, ettől pedig kevésbé vagyok feszült. Én is megengedek magamnak egy szélesebb mosolyt és csendben figyelek tovább, nem akarom félbeszakítani őt. Hálás vagyok neki, amiért a múltat nem akarja feszegetni, ami egyértelműen a balesetemet és a karrierem derékba törését érinti. Nem adtam fel a táncot, célom, hogy visszahozzam magam a legjobbak közé, de erről valóban nem szeretek beszélni. - Értem és köszönöm, hogy a múltat kihagyhatjuk. – bólintok is egy aprót, aztán gondolkozni kezdek és rádöbbenek, most vagy soha. Ha nem szólok neki időben csak valamikor később, félek, hogy megharagudna, amiért eltitkoltam előle az igazságot. - Sebastian, mielőtt elkezdenénk… tartozom egy vallomással… – nézek a szemeibe és lélegzetvisszafojtva várom, hogy ehhez vajon mit fog szólni? Ha megengedi, hogy folytassam, akkor megint megszólalok. - Igazság szerint más oka is van, hogy vállaltam az interjút, nem csak a megtiszteltetés, hogy beszélni akartál velem. – óvatosan próbálok belekezdeni és azt latolgatom vajon mennyire lehet kíméletesen megfogalmazni azt, amit mondani akarok vagy jobb lenne-e, ha csak egyszerűen kimondanám az igazságot egy nagy levegőt véve?! - A családodról lenne szó. Pontosabban a családunkról… a húgod vagyok. – félve pillantok rá, de íriszeim az övéibe kapcsolódnak. Tessék, kimondtam. Vettem egy nagy levegőt és bombát robbantottam, az pedig már csak rajtunk múlik, hogy új kapcsolat szökken-e majd most szárba vagy pusztulás lesz-e a hírem nyomán közöttünk?!
"Az életben két dolog határozz meg igazán; a múlt, és az érzelmek.."
-Köszönöm jól vagyok, és ön?-Válaszolok egyből a kérdésre, ahogy az ifjú hölgyeményen tartom a tekintettemet. Akár egy újabb áldozatom is lehetne, mint minden másik női jelölt, de kivált kép minden kedvességem, és udvariasságom ellenére nem ez a ténylegesen célom, amely akár lehetne meglepő tény is. Jelenleg holmi hancúrozáshoz, avagy épp szórakozgatások mámorához nincs kedvem. Ha önfeledten boldog akarok lenni, akkor elintézem egymagam is egy üveg whisky társaságában, ahogy az egyik klasszikus zenét; Mozartot hallgatom, avagy a könyvtáramban lévő könyvek egyikének darabját olvasom. Sok mindennel elfoglalhatom magamat, és még akkor bele sem vettem mindebbe az írást, avagy a rajzolást. Tekintettem kellemesen megnyugtató lehet, ahogy mindenféle érzelemtől mentesen hat akárcsak az arcom vonásai, melyek jelenleg nyugodtnak tűnnek. Leolvashatóvá válik még egy érzelem, amely voltaképpen a hamis látszat mintajegye, mégis olyan valóságos, mintha tényleg ez lenne az, amely a legjobban jellemzi az életem minden egyes szegmentumát, bár őszintén szólva messze áll tőlem eme érzelmi kapocs. S hogy mi lenne kiváltságként tündöklően hamis rajtam? A mosolyom által okozott önfeledt boldogságom, amely olyan kiszúrható lehetne, ha épp egy lélekolvasó állna velem szemben, de hát valahol mélyen bennem van színészi tehetség, és csupán ezért alakíthatom ilyen jól, sőt tehetséggel telt vidámságom mintaképét, amely a valóságtól messze álló tény. -Nekem a legnagyobb öröm, hogy kész interjút adni, és ezáltal megjelent itt. Minden bizonyára nagyon sok a tennivalója, és a feladata az előkészületei kapcsán, így még jobban megtiszteltetés, hogy bevállalta ezt az interjút, és időt szentel rám... ránk.-Mosolyom kedves, és egyben mégis baráti, mintha egyfajta kapcsolatot szeretnék kiépíteni vele, hogy a beszélgetés alatt minden simán menjen le; ezáltal zökkenő mentes legyen a beszélgetésünk. Munka ideje alatt meg kell követelnem magamtól a maximum teljesítményt, ezért sem hagyhat alább a szakmai tudásom, és általam meghozott színvonal, hisz az emberek sosem azt nézik, hogy mi a pozitívum, hanem hogy negatívumként mi fedezhető fel. Nem elég csupán egy sztorit előadni, hanem meg kell spékelni mindezt.. leginkább nem a múlt érdekli a rajongókat, hanem a jövő rejtélye. Ami elmúlt az elmúlt. -Lyanna.. igen, igen.-Bólintok is rá a szavaim közben a mondandómra, hogy vettem a jelzést, és innentől kezdve Lyannanak szólítom őt. Sohasem tagadtam, hogy szeretem a kutatást, és hogy a szakmámban az egyik legjobb vagyok, ezért is nézek alaposan utána az interjú alanyoknak; most az ifjú hölgyre esett ez a sor. Emlékszem az aktára, a nyomozásomra, amit napokon át folytattam.. ha jól emlékszem egy héttel ezelőtt kértük fel előre őt a riportra, amelyre igent mondott. Bár komolyan mondva senki sem hülye, hogy visszautasítson egy ilyet, főleg úgy, hogy velem lehet riportja.. persze ezt most nem nagyképűségből mondom, hanem azért, mert tudom jól, hogy hírnevem van, de ettől még nem fogok elszállni önmagamtól. Veszek egy mély levegőt, ezáltal megpróbálva kizárni a gondolataimat, ha ez lehetséges egyáltalán. -Kérem mindez semmiség, nem kell köszönnie, ugyanakkor öröm, hogy ez így megfelelő.. van, amikor totál félre nézek valamit.-Rázom meg mosolyogva a fejemet, ahogy egy pillanatra lehunyom a szemeimet kiélvezve egy másodpercre a helyzetet. Mindez fel tünetlenül játszódik le, hisz két másodpernyi idő nem sok. Tekintettemmel a lányéba nézek, de mintha nem egészen lennék a valóság szintjén, mintha átakarnék kerülni egy másik világba..
Anglia, 1992. December 15. -Edward!-Szól egy kedves hízelgő hang a semmiből, de mégsem akarok tudomást venni erről. Tudom jól, hogy miért szólítgat. Elmúltam 5 éves, és ebben a korban minden gyerek átesik egyfajta próba küldetésen, mintha nem lenne elég, hogy néha napokig nem kapunk enni.-Edward gyere elő szépen! Szeretnék neked mutatni valamit.-A hang bájos, és lágy csengésű, ahogy lassan megmozdulva kitekintek a szekrény kulcs lyukán. Észrevett! Azzal, hogy megmozdultam egy vállfa leesett.-Hát bújócskát játszol te pimasz kölyök?-Hangja immár valósághűbb, sőt kegyetlen hanglejtésű.-Kapsz te olyan bújócskát!-Egy hirtelen mozdulattal mászok ki a szekrényből, és állok meg a nő előtt. Kézen ragadva elkezd erőszakosan rángatni; át a szobákon, a folyosókon, egészen a pincébe. Felültett végül egy asztalra. Ha nem is ordibál, és nem is ver, akkor mit akar tőlem? Meg fog egy kést, míg a szabad kezével a bal karomat fogja le. Végül felvágja a csuklóm, amelyből a saját vérem kezd folyni. Szótlanul nézem a jelenetet, míg nem felszisszenek a fájdalom érzetére. Rosszallóan megrázza a fejét, majd ugyanezt teszi a másik csuklómmal is, ahogy egy ördögi mosollyal figyel engem. Meg se merek szólalni, s nem hogy kimutatni a fájdalmam.. így visszafogom az érzést magát, de arcomon akaratlanul is legördül egy könnycsepp, amely a szememet hagyja el. Fáj, csak ezt vagyok képes felfogni.. fáj, és nem tehettek ellene semmit. -Nyugalom, Edward.. csak az lehet erős, és bátor, aki tűr.-Suttogja a fülembe a szavakat, ahogy a saját kezeimet nézem.-Ez csak egy kis teszt volt.-Magyarázza, ahogy egy-egy ruhadarabbal beköti a vérző sebeimet..
A múlt mindig megtalál; kísért, üldözz, megrémiszt. Néhány perc telik el csupán az emlék lefolyása alatt, én mégis több órának gondolom mindezt. A múltat nem lehet megváltoztatni, és épp ezért is nehéz egy szörnyű emléket elnyomni. Magamhoz térve a valóság árnyalata fogad, ahogy szertefoszlik az előző emlék képe. Hirtelen engedem el a pohárt, s már majdnem felállva távoznék, de visszatartom magam, hisz az előttem ülő nő nem értené az eset lényegét. Finoman lehajtom a fejem, ahogy a pohárra nézek, és ismét megfogom lehetőleg óvatosan érintve, mert a düh, ami jelenleg bennem van apró darabokra zúzná ezt a porcelánt. -Nem, nem bánnom, kedves Lyanna.-Reagálom le a szavait pár perces késő fázisban, mert hogy őszinte legyek kissé elkalandoztam. Egy lágy mosolyt öltök magamra, ahogy a szemeibe nézek.-Szóval akkor tegeződjünk, ha így kényelmesebbnek érzed.-Teszem még hozzá, majd beleiszom a kávémba nyugodtan, mintha az égvilágon semmi gondom nem lenne. Boldog vagyok, az életem tökéletes, és a múltam is mindig az volt; sosem lesz ez másképp.. sokadjára is ez a mese, és a szörnyű, hogy néha el is hiszem, hogy ez így jó - tökéletes. -Kapcsolatépítőt szoktam ajánlani voltaképpen minden sztárjelöltnek az első interjú alkalma előtt, hisz idegennek vagyunk egymásnak, és így a kérdések feltétele, avagy megválaszolása is kissé nehézkes azt tekintve, hogy két idegen egymással szemben.. na de erre van egy alkalmazott módszerem. Kérdezz-felelek a címe.-Nevetem el magam, ahogy védekezően hirtelen felteszem az egyik kezem.-Ne ijedj meg ettől. Ez általában alap kérdéseket körvonalazz fel mindenek előtt. Én kérdezek te válaszolsz, és ezt követően te kérdezel én felelek.. na meg a többi.-Magyarázom mosolyogva.-Illetve szeretném letisztázni előre, hogy az interjú forgatása alatt nem akarok kínos helyzetet, így minden múltra vonatkoztató kérdés sort elfelejthetsz.. őszinte leszek, hisz ez sem engemet, sem a közönséget nem érdekli. Ugyanakkor tiéd az első kérdés.. bátran mit szeretnél rólam tudni?-Nézem őt, ahogy elmondom, amit még szeretnék, aztán átengedem neki a szót.
† Megjegyzés; Remélem nem annyira szörnyű xD † † Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] † † Ruha; [You must be registered and logged in to see this link.] † † Szószám; 1067 †
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Sebastian & Lyanna Csüt. Szept. 18 2014, 21:50
Magas, fess, kedvesen mosolyog. A hangja lágy, kissé talán kimért, de udvarias. Örül vagy úgy tesz, mint aki örül, tulajdonképpen nem számít, az első benyomásom mindenképpen jó róla. Pontosan olyan, mint amilyennek egy bátyót el lehet képzelni, akire olyan nagyon vágytam kislány koromban és aki most itt van, élő és húsvér. Még meg is hajol, ami kissé meglepő számomra, pedig angol vagyok én is, híresen modorosak vagyunk, ha a jól neveltség szintjeiről van szó, de ő még ezen is túl tesz és meg kell vallanom, hogy ez nekem tetszik. Gondolom így varázsolja el a nőnemű lényeket, főleg, ha azok még az interjú alanyai. Istenem, ha tudná, hogy ki is vagyok… - Köszönöm és hasonlóan jó reggelt kívánok én is. Hogy van? - kedves érdeklődés csendül a hangomban. Szemeibe nézek és akaratlanul is próbálok hasonlóságokat keresni közöttünk. A tekintetünk, az állunk vonala, az orrunk, mindegyiket végigmérem, természetesen nem tolakodó pillantásokkal, csupán a jó ízlés határain belül, de eddig nem egyezést fedezek fel bennünk. Vajon tényleg testvérek vagyunk? Több, mint biztos, most mégsem tudom. Szeretném már most elmondani neki, hogy mi is a helyzet, ki is vagyok valójában, de inába száll a bátorságom. Mégis, hogyan mondjam el neki, hogy a soha nem látott húga vagyok, hogy az apánk elitta a maradék eszét is, anyánk pedig egy idegroncs, aki ápolásra szorul? Ezt senki sem mondta el, senki nem készített fel rá, senki sem tanította meg, miként is kellene kezelnem és elmondani neki. Mosolyát lelkesen viszonozom, egyelőre ez az, amit tenni tudok gondolataim kusza hálója alatt. - Számomra is öröm ez a találkozás. - bólintok egy aprót. - Lyanna. - az imént már a vezetéknevemen szólított, a keresztnevemet inkább csak azért mondom, hogy jelezzem, nyugodtan szólíthat azon. Mikor hellyel kínál, örömmel megyek vele és ülök le az asztalhoz, ahol majd az interjú fogja a kezdetét venni, de mielőtt még helyet foglalnék, leveszem a dzsekim és a méretes napszemüvegem, ami mögé szeretek elbújni, ha a városban grasszálok. Előbbit a székem háttámlájára, utóbbit pedig az asztalra teszem, utána pedig minden figyelmem Sebastiané lesz. - Ez igazán figyelmes volt, köszönöm szépen. Tökéletesen megfelel így - kedvesen mosolygok a bátyámra és a fickóra is, aki a csészét az imént elénk tette le. A kávéért nyúlok, de nem iszom még bele, csupán az ujjaimat pihetetem a porcelán szélén. - Ó, hát ennyire látszik?! Persze, természetesen benne vagyok. Miről szeretne beszélgetni? Illetve volna egy kérdésem. Mennyire zavarna, ha inkább egy közvetlenebb stílusban beszélgetnénk? Igazság szerint kicsit könnyebb lenne és hangyányit közvetlenebb is. Persze, csak ha nem bánod. Ha igen, akkor maradhatunk a hivatalos hangvételnél is. - igyekszem nem udvariatlan lenni, de szeretném, ha nem lennénk ennyire ridegen távolságtartóak egymással. Nem is tudom miért olyan fontos ez most nekem, talán azért, mert mégiscsak a testvérem, bár ő ezt még nem tudja. Valahogy el kellene, el szeretném mondani neki, de halvány fogalmam sincs, hogy mikor és hogyan is kezdjek bele?! - Nem akarom átvenni a beszélgetés fonalát, de mivel kezdjük? Miről szeretnél hallani? - hálás vagyok, hogy oldaná a feszültségem, de mégis miről fogunk szót váltani így az elején? Jaj, annyira szeretném, ha tudná az igazságot, ami a lelkemet teljes súlyával nyomja most. De túl gyáva vagyok egyelőre, hogy bevalljam neki a nagy igazságot. Talán később még összeszedem minden erőm és kitálalok. De mi lesz, ha nem fog kedvelni? Nem akarom elveszteni az újonnan felbukkanó bátyámat még azelőtt, hogy megismerhettem volna. Aggódok emiatt és bár szeretném vele ezt megosztani, még nem teszem. Nem tehetem.
Éjnek évadja az, amelynél az idő jár. Sötétség borítja be a tájat, mely jelzés értékűen tudatja, hogy a környék ilyenkor kihalt állapotban tetszeleg, mintha az élet ezen időfázisban tűnő mulandóság lenne, mintha sohasem létezne élet, mintha minden eltűnne eme világról ez időre tevődően. Néhány helyenként felbukkanó lámpafény jelöli ki a sötétség árnyalati homályában az utat, ez világítja be a terepet, ugyanakkor a fenti égboltozaton fel-feltűnő csillagok, és az a kedves kis ezüstös árnyalású Hold az, amely megsegíti a látást, amely világosságot ad ebben az elveszendő sötétség uralta tájban. Lágy, és egyben mégis kellemes érintésű szellő fuvallat uralja a helyet; megmozgatva ezzel néhány erkélyen álló növény levelét, belekapva a hajamba, és megborzongatva áthalad a bőröm felületén, amelytől a hideg ráz ki egy pillanat leforgása alatt. Két kezemmel a korlátot fogom, ahogy ezáltal támaszkodom meg kissé rádőlve. Hol az eget csodálom, hol pedig a tájon futtatom végig ezerszer is újra a tekintettemet, mintha nem bírnék betelni a látvány okozta élvezeti lehetőséggel. Egy jó pár órája már, hogy itt állok szótlanul egymagam a sötétségbe burkolózva, és elfedve ezáltal azt, hogy létezem. Aludnom kellene talán a holnapi interjú miatt, de nem nagyon izgat, hisz csupán a szokásos megy. Mindig ugyanaz a körleforgás.. semmi változatosság. Nem lehettek hálátlannak, hisz örülök, hogy az életem ezen szakasza legalább jól alakul, de hiányolom mindebből a szakmai kihívást. Manapság olyan könnyű kezdően feltörekvő sztárjelölteket találni, akik azonnali hatállyal elfogadják az interjú felkérést nekem, hogy szinte válogathattok is a személyek sokasága között. Persze számomra ezt az egészet könnyebbé teszi az, hogy híres riporterként vagyok nyilvántartva. A holnapi interjú, pedig nos.. mindkét fázisban megtörténik; írásban, és televíziós közvetítésben is, de ezek a végeredmények természetesen, mert holnap csak az anyag felvázolásra kerül sor. Néhány kérdés ide-oda, egy kis bájolgás az ifjú hölggyel, és máris remek minden. Formai rutin, mint minden egyes ilyen alkalom, persze a helyszín ezt megelőzőleg különlegesen lett kiválasztva; egy kávéház. A tulajdonos örömmel átadta szabadtérnek a helyszínt, főleg akkora összeg mellett, mint amennyit zsebre tehetett.. jóvalta több, mint egy heti bevétele. Kissé megrázom a fejem, és kiürítve az elmémet - , bár minő meglepő, hogy ez nehezen megy - egy teljesen új árnyalatba suhanva át figyelem tovább a hajnali órákban a tájképet.. a város összhatását; gyönyörű, és a maga titokzatosságával rabul is ejt.
-Minden a helyén van?-Kérdezem meg még egyszer a főszervező szakembert, hogy biztosra menjek a dologban. Mire ideér a fiatal hölgy addigra szeretném, ha javában már minden a kellő pozícióban lenne a pontosan előírt helyén. Nem kedvelem, ha az utolsó pillanatban kell kapkodni, ezért is már hat órától kezdve dolgozunk az emberekkel. Vagy tízszer jártam körbe a szakembereket a munkájukat ellenőrizni, a helyet is ugyanennyiszer átfutottam, de mégis a kérdésekre egy idő pillanatot sem szenteltem. Ez persze nem csoda! Kapásból tudom, hogy mi az ideális kérdés, és mi az, ami ilyen helyzetben szükséges. Miután bólintott a főszervező úgy döntök, hogy teszek egy rövid sétát a tulajhoz, aki lemerem fogadni a pénzt számolgatja újra, és újra, mert el sem hiszi, hogy rá eset a választásunk.. Egy lágy mosolyt öltök az arcomra, ahogy keresztbe font karokkal állok meg a háta mögött, és lágy dallamú, mégis szépen kiejtett akcentussal közlöm vele, hogy két kávét rendelnék. Az egyik persze az ifjú hölgynek megy.. bár tippelgetésből meg se tudnám mondani, hogy milyet szeret, de hátha összejön. Közép tájékra teszem; nem sok tej, nem sok cukor, mégis ezek összhatása miatt egy kellemes íz jöjjön össze. Vagy eltalálom, vagy nem.. számomra ez merő formaiság. Elnyomok egy ásítást, ahogy meghallom az ajtó nyitódását.-Öt percet adok, hogy kész legyen.. ha teljesíti, akkor kap még egy kis pénzt.-Kacsintok rá pimaszul, és összeszedett léptekkel fordulok az ajtó iránya felé, ahol megpillantom Lyanna Milest. Pontos időzítés! Lassú, kimért, de egyben határozott léptekkel közelítem meg a nőt, ahogy egy kellemes társalgási mosolyt öltök az arcomra. Oly könnyed eljátszani, hogy boldog vagyok, hogy minden a helyén.. túl naivak az emberek. De hát a tökéletes álcát senki sem szúrhatja ki! -Csodálatosan szép reggelt kívánok önnek, Miss Miles.-Állok meg nem messze tőle, de mégis pontosan vele szemben. Enyhén meghajolva tisztelgek is a formaiság kedvéért.-Nagy örömünkre, sőt örömömre szolgál, hogy elfogadta az interjú felkérést.-Teszem még hozzá kedvesen. Ezzel fejezzük ki legtöbbször a híres embereknek, hogy milyen meghatóan örömteli, hogy velük csinálhatunk interjút.-Oh, elnézését, kérem.. A nevem Sebastian Bright, ha még nem ismerne, illetve jöjjön foglaljon csak helyet.-Invitálom egy asztalhoz, ahogy ki is húzom előtte a széket udvariasan. Megvárom, míg helyet foglal, majd vele szembe ülök le. Nem sokára fel is bukkan a tulaj kihozva a rendeléseimet. Az egyiket a nő elé helyezi, a másikat pedig elém. Bólintok köszönet jelzésképpen, és egyben mégis úgy, hogy vegye az adást, miszerint később kapja meg a plusz pénzét. -Arra gondoltam, hogy készítettek önnek egy kávét.. nos őszinte leszek nem tudom, hogy milyet szokott inni. Ezért kevés cukorral, és kevés tejjel kértem.. ez általában kellemes ízhatást eredményezz. Remélem megfelel.-Mosolygok kedvesen rá. Remélem nem trafáltam bele. A kezembe veszem a poharamat, ahogy a hölgyet nézem.-Kezdésképpen mit szólna egy kis beszélgetéshez? Általában oldja az interjú előtti feszültséget, és izgatottságot, mert mint látom maga nagyon is izgul.-Mosolyogva beszélek, hisz ezt egyből le lehet róla olvasni. Nem vagyok kezdő az emberismeretben.. sőt kiváltképpen értek hozzá nagyon is.
† Megjegyzés; Húgomnak <3 † † Zene; [You must be registered and logged in to see this link.] † † Ruha; [You must be registered and logged in to see this link.] † † Szószám; 853 †
Vendég Vendég
Tárgy: Sebastian & Lyanna Szer. Szept. 17 2014, 23:03
Felhangosítom a zenét és vidáman ringatom rá a csípőm, miközben felkenek egy kevés sminket. Alapozó, púder, kis pír az orcáimra és szempillaspirál. Az interjúra úgyis ki festenek jobban, ha van kamera is, ha meg nincs, akkor nem kell több festék szerintem. Még fiatal vagyok, megtehetem, hogy egy kiló vakolat nélkül is ki merjek állni mások elé. A zene ütemére felszabadultan táncolok és igyekszem nem kikészülni teljesen az izgatottságtól. Az interjú ténye maga, olyan nagyon nem csapja ki nálam a biztosítékot, szóval nem amiatt vagyok lámpalázas, hanem attól, akivel találkozni és beszélgetni fogok. Ő ugyanis a bátyám. Még nem olyan nagyon régen tudtam meg, hogy a vér összeköt minket. Anyu és apu sosem meséltek nekem róla. Azt nem hiszem, hogy a szégyen miatt. Annyi minden írható fel a számlájukra, hogy igencsak kétlem, a fivérem lelencházba adása lenne az, ami miatt szégyenkezne bármelyikük is. Pedig kellene. El sem tudom képzelni, hogy neki milyen élete lehetett vagy, hogy egyáltalán van-e fogalma arról, hogy mi a helyzet a családjával, a szüleinkkel és leginkább velem. A húga vagyok ugyanis. Julie mesélt nekem róla. Még ő is kislány volt, amikor a testvéremről lemondtak a szüleim. Már a születése előtti dolgok és a születése is titkolt volt a nagynénénk előtt, a család többi tagjának viszont nem tudom, hogy mekkora titok lehetett, őket nem kérdeztem. Julie úgy mesélte, hogy apám cuccai között talált rá egy születési anyakönyvi kivonat másolatára. Kicsit nyomozgatott, már amihez hozzáfért és eljutott addig, hogy volt egy bátyám, akiről lemondtak a szüleink. Aztán kész tények elé állította anyát, hogy legyen szíves megmagyarázni ezt az egészet. Ő persze sírógörcsöt kapott, mint egyébként szokása minden egyes alkalommal, ha valami kellemetlen témáról kell beszélnie. Aztán szépen kitálalt, nekem pedig Julie mesélt, de azt hiszem nem mindent és részéletesen. Lényeg, hogy én tőle tudom, hogy a férfi, aki ma faggatni fog, a tulajdon testvérem. Vajon milyennek talál majd? Hasonlítunk egymásra? Persze nem a külsőnk, hanem, amilyenek vagyunk. A vér vajon vízzé válik? Vagy nem? Tele vagyok kérdésekkel és legszívesebben már most felhívnám és elmondanám neki, hogy engem, a tulajdon testvérét fogja meginterjúvolni, de ilyesmit telefonon mégsem közölhetek, nem igaz?! Vagy igen? Még egyszer végignézek magamon. A ruhám egyszerű, de szép. Lesimítom aztán meg lesöprök egy nem létező szöszt is és megint a tükörbe nézek. Többé-kevésbé elégedett vagyok magammal és úgy izgulok, mintha életem első randijára mennék. Vajon mit fog gondolni rólam? Mérges lesz, amiért én tudom azt, amit ő még nem? Vajon szeretne egy testvért? Én mindig szerettem volna. Különösen akkor, amikor apa fogdosni kezdett. Mindig álmodoztam arról, hogy van egy erős és nagy bátyám, aki megvéd. Elképzeltem, ahogy bejön a szobába és magával visz. Megment abból a fertőből, amibe a saját apám taszított bele. És erre kiderül, hogy tényleg van egy testvérem, aki megmenekült attól az őrülettől, amiben felnőttem. Felkapom a táskámat és elhagyom a lakásomat. Pontosan érkezem az interjú helyszínére. A torkomban dobogó szívvel lépek be és várok arra, hogy megjelenjen. Ennyire azt hiszem még a felvételi vizsgámon sem izgultam, mint most.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Sebastian & Lyanna 
Szer. Nov. 26 2014, 17:00