Jamie & Sebastian

Nem vagyok az a típus, aki kifejezetten rajong a városokért. Sőt, ha tehetném, az összest eltüntetném a Föld felszínéről. Az én szememben ugyanis ezek a helyek azt szimbolizálják, hogy az ember a természettel vívott csatáját megnyerte. Elpusztította a fákat, s kiűzte az állatokat természetes élőhelyükről.
Gyakran felháborodást kelt bennem, amikor - már a kíváncsi természetem miatt is - olyan műsorokat nézek, melyekben azokat az élőlényeket fogják el, akik „betörtek” egy-egy házba. Holott ők csak a tulajdon területüket védik, amiket a nagyon okos építőmunkások elbitoroltak tőlük. Kíváncsi vagyok, mikor fognak rájönni ezek a magukat állatvédőnek kikiáltott majmok, hogy igazából nekik van joguk az ott éléshez, nem pedig az embereknek.
Már vagy két órája megállás nélkül úton vagyok Los Angeles felé egy csapat marslakó megszállottal, amikor végre meglátom a várost jelző tábla nevét. Hihetetlen megkönnyebbülés fog el, hogy nemsokára megszabadulhatok tőlük, s szerintem valamelyest ők is így vannak velem. Egész idő alatt a kisbusz hátuljában ültem, és egy könyv mellett próbáltam elvonni a figyelmem a nevetséges történeteikről. Emiatt gondolom megsértődtek rám.
Ahogy a legközelebbi benzinkútnál megálltak, biciklimet előhúzva a csomagtartóból elköszöntem tőlük. Ha lett volna annyi kedvem és energiám, valószínűleg eltekertem volna idáig, de ennek hiányában be kellett érnem ezzel a járművel. Nem vagyok oda ezekért a járgányokért már csak a környezetszennyező hatásuk miatt is, de a legutóbb is majdnem egy egész napot vett igénybe, hogy eltekerjek az úti célomhoz.  
Nem tudtam, merre induljak el, ezért bekapcsoltam a telefonomon a navigáló rendszert abban bízva, hogy elirányít egy viszonylag olcsó motelhoz, mert eddig azok a szállások, ahová betérhettem volna, drága ötcsillagos hotelek voltak.
Az utakon rengeteg autó volt, ezért próbáltam odafigyelni arra, nehogy elsodorjanak magukkal. Már csak az hiányozna az életemből, hogy eltörjem valamimet, mert akkor egy ideig tényleg nem folytathatnám ezt az életmódot. Különben is, ha ez történne velem, még csak dolgozni sem tudnék, és nekem sajnos nincs egyetlen rokonom vagy ismerősöm sem, akire ilyenkor támaszkodhatnék. Ez az egyik hátránya ennek a „kalandnak”. Egy-két ember persze azért akad, akikkel barátságot kötöttem, csakhogy most ők is az ország másik felében élnek.
Nem volt időm arra, hogy miközben tekerek, még a várost is nézzem. Igaz, azért a monumentális kaszinók és hotelek azért magukra vonták a figyelmem.
Ahogy haladtam hol az útra, hol a telefonomra pillantottam, ami már egy ideje ugyanazt a műholdképet mutatta a városról. Amikor próbáltam megjavítani, elsötétült a képernyő, s kikapcsolt a szerkezet. Hiába próbáltam visszahozni az életbe, nem sikerült. Azt hiszem, a batrival lesz a baj, és hamarosan vehetek is egy újat. Már nem egyszer került bele a vízbe vagy esett le a földre, és pont most kell neki bekrepálnia?
Más ötlet híján még mielőtt teljesen elvesztem volna, megálltam egy kocsma előtt. Lehet, összefutok pár emberrel, akik készségesek lesznek, s útbaigazítanak majd.
A bárba bepillantva nem láttam egyetlen normális arcot sem. A legtöbbjük ugyanis motoros volt, én pedig nem éreztem magamban annyi bátorságot, hogy segítséget kérjek tőlük. Éppen ezért döntöttem annál a srácnál, aki egy térképet tanulmányozott. Normálisnak nézett ki, ezért hát odamentem hozzá, és megkérdeztem:
- Szia! Öhm, volna egy kis időd? Még új vagyok itt és nem ismerem a környéket, szóval, ha nem okozna gondot, segítenél nekem? Egy motelt keresek… - mondom tényleg abban bízva, hogy a hasznomra válhat, ugyanis nem vagyok most abban az állapotban, hogy mindenkihez odamenjek, és az útbaigazításukért esdekeljek.