Mikor legelőször megláttam őt, azt gondoltam, még sohasem láttam ennyire tökéletes személyt. Emlékszem, hogy arra gondoltam, kell nekem, vagy végem van. Az ember megismeri az ilyesmit. Aztán úgy viselkedett velem, mint aki a legkevésbé sem kedvel. De valamiért mindig olyan békésnek éreztem magam mellette, és biztonságban. Mert nem számított attól a naptól kezdve, hogy mi történik majd, milyen rossz jön még, mert Ő az életem része lett. De aztán felnyitottam a szemem, és eltévedtem a saját szívemben. Őt hibáztattam mindenért, minden megjegyzésért, minden sunyi fintoráért, és mindeközben beleszerettem. Ajkai perzselték az enyémet, és kezei úgy nyúltak idomaimhoz, mintha otthon lennének. Az illata bűvkörében mámorosan izzott közöttünk a levegő. A hold fénye óvatosan kúszott a szobába, mintha csak félve érintene meg minket. Kéjesen súgtam a fülébe, a sóhajok, a nyögések, mind alig voltak hallhatóak, és ő olyan mélyen nézett bele íriszeimbe, hogy ha nem szakítottam volna meg újból heves csókokkal a szemkontaktust, valószínűleg a lepedőbe süppedve halok bele a boldogságba. Ahogyan karjaim nyaka köré vontam, és faltam a gyönyört, amiben részesítette minden idegszálam, emlékszem megharaptam puha bőrét, és nyelvemmel felkalandoztam egészen a füléig, amibe belesóhajtottam, mielőtt belesúgtam volna, hogy mit érzek. Nem rezdült egyetlen porcikája sem, nem szakította meg az aktust egyetlen másodperc töredékére sem. Valószínűleg annyira elveszítette józan ítélőképességét, hogy azzal sem volt tisztában, hogy mit csinál. Feszes mellkasára tapasztottam tenyereim, amik néha hátán kalandoztak, s körmeimmel szántottam végig azt, ha mélyebben éreztem magamban. Ahogyan fölém hajolt, olyan volt, mintha teljesen birtokolna. És ezt élveztem, ó de még hogy élveztem. Tetszett, ahogy magáévá tett. Szenvedélyesen csinálta, de a tekintetével gyengéden falt közben. Mindenre oda figyelt, egyetlen testrészem sem hagyta ki az élvezetből. S mikor éppen megfeszült tartása, és behunyva szemeit összerándult fölöttem, úgy hallottam, mintha kimondta volna a nevem. De bizonyára képzelődtem, így ezzel nem törődtem. Sokat jelentett nekem, hogy lágyan végig simított arcperememen és vágytól izzó tekintettel csókolt meg, még ezt követően is. Nem akart tőlem elválni, és pont azzal a finom, laza mozdulattal kucorodott mellém, hogy összebújva aludhassunk egész éjjel. Több órán keresztül. Éreztem ahogyan hozzám simul, és apróbb csókokkal hinti be nyakam hátulról. Tetszett, hogy mellette aludhattam. Ő előtte azt gondoltam, hogy nem fogok tudni más mellett elaludni, de tévedtem. Vagyis más mellett tényleg nem tudok aludni, mert már Ő kell nekem ahhoz, hogy elaludjak. - Remek. - bólogatva elfordítottam róla tekintetem és próbáltam nem hagyni magamnak, hogy újra hiszti rohamot kapjak. Annyira vonzották magukra tekintetem az ajkai, hogy minden percben megakartam csókolni, és érezni újra forróságuk, puhaságuk, ahogyan kalandoznak enyéimmel. A következő kijelentése, mint egy jól irányzott pofon térít magamhoz. - Hogyan? - szalad ki belőlem a kérdés, miközben újból egy érthetetlen tekintet ül az arcomra. Kissé közelebb mozdulok hozzá, mintha akkor hamarabb kaphatnám a választ. Nem egészen tudom összerakni az utóbbi pár percben történteket. Eddig hűvös volt velem, most mégis közeledett, és nem is akárhogyan. Mintha a szívemen táncolna. Miközben hevesen tapadnak össze ajkaink, én neki préselem őt az ajtónak, nem törődve az esetleges nem kívánt személyekkel, akik látják a folyamatot, azonban ő félre tol, és olyat mond, ami nem illik a pillanatba. Ez meglehetősen összezavar, nem is kissé, s mikor megkérdezem, hogy a szöveg része-e, mert hát mi más lehetne? Akkor egy mosoly villan meg tökéletes arcán, és azt feleli, hogy nem a szövegből jött. Résnyire nyílt ajkakkal, mozdulatlanul figyelem, mert nem tudom mit mondhatnék, mire ő belekezd. Nem pillant rám, csak leszegi tekintetét, és torkát is megköszörüli. - Kevin... - súgok bele a mondandójába, és próbálom megérteni, illetve kivárni, amit mondani fog. Zavartsága engem is zavarba hoz, és nem tudom mosolyogjak, vagy komoly arcot vágjak, s csak akkor képedek el, mikor kimondja, hogy Szeret... Egy darabig ott állok előtte, szótlanul, mozdulatlanul és nem tudom, hogy a szívem robban szét, vagy én fogok elájulni. Egy apró kétely még mindig bujkál bennem, hiszen Kevin-ről van szó, de nem tudom mit veszíthetnék. - Én... - kezdek bele hatalmas bátorságom összegyűjtve, mire a rendező mögötte kinyitja az ajtót, és ki szól, hogy jó lenne, ha visszatérnénk. - Igen, máris. - szólok felé, majd tekintetem újra Kevin-ét kutatja, mikor az ipse ott hagy minket - Én... - elakad a hangom, majd hatalmas gombócot küzdök le a torkomon - Én is szeretlek. - semmitmondó arckifejezéssel közlöm, majd el halvány mosoly ül arcomra. Lassan közeledek felé, és bazsalyogva pillantok fel rá. Most először. Boldogan, őszintén boldogan mosolygok rá, majd az ajtóra pillantok. - Talán... - húzom fel ajkaim, miközben megtörlöm a szemem alatti részt, hogy ne lássák, hogy mennyire sírdogáltam és megrázom a fejem - Mennünk kellene. - nem mosom le a mosolyt egyetlen pillanatra sem, arra most képtelen lennék, inkább csak várom, hogy leinduljon és követhessem.
zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | TO : Kevin. ~ kisnyomi, nagyon szépet írtál,inkább én bénáztamimádlak | [You must be registered and logged in to see this link.]
Kevin Jayne Star
ζ Posts Number : 20 ζ Join date : 2014. Sep. 19. ζ You'll find me : Los Angeles ζ Job : Színész ζ :
"Ne sírj, az efféle érzelmek tesznek gyengévé. Ha nem kötődnél annyira a hülyeségeidhez, jobb is lehetnél." Nagyon nem akartam, hogy egész életem során ezek a szavak visszhangozzanak bennem, mégis, mai fejjel már úgy érzem, ezek a szavak voltak, melyek a leginkább meghatározták a későbbi éveimet, ezáltal formálva azzá a férfivé, akivé végül váltam. Aki ma is vagyok. Apámból csak úgy áradt a piaszag, miközben idegesen, elvörösödött fejjel kiabálta felém ezen szavakat, miután a szemem láttára tépte ketté az egyetlen fotót, ami anyám után maradt. A fotó az ő dolgozószobájában volt, és egy ízben egy részeg pillanatában nekidobta a falnak. Az üveg darabokra tört, a kép pedig kihullott a keretéből. Rám mordult, hogy takarítsam össze, mert különben is az én hibám az egész, én pedig így tettem. De a képet megtartottam. Mikor ezt ő megtudta, kikapta a kezemből és előttem tépte darabokra, odadobva elém az egyetlen tárgynak darabjait, melyek megmaradtak nekem kapaszkodóként. Elszorult a torkom, és mélységes gyűlöletet éreztem. A szemeim égni kezdtek, könnyeim pedig legördültek arcomon. Nem tudtam már visszafogni őket, ahogyan a földön heverő félbetépett, meggyűrt képre pillantottam, rajta anyám szép arcával. Apám szavai, melyeket ezután ordibálva közölt velem, mintha a memóriámba égek volna, vagy talán csak azért lett ennyire erős emlék, mert nyomatékosította is pár pofonnal ezután, aztán ellökött, mert az útjában voltam, és zavartam abban, hogy kimenjen a konyhába egy újabb üveg sörért. Lángoló arccal, szedtem össze a képet. A kezeim remegtek, én pedig nem tudtam mit kezdeni a dühvel, ami bennem tombolt. Csillapíthatatlannak éreztem, s akkor fogalmazódott meg bennem: talán tényleg ez lenne a gyengeség? Tényleg el kell engedjem a dolgokat, hogy ne fájhasson? Azt hiszem, akkor is kezdtem megváltozni, és az ezutáni pofonok okozta fájdalom már csak mindennapi dolognak tűnt. Mert nem kötődtem érzelmileg már semmihez. Se apámhoz, se anyámhoz, melybe, mint láthatatlan mentőövbe próbáltam kapaszkodni. Ideje volt felnőni, és így is tettem. Ennek ellenére mélyen legbelül valahogy mégis sóvárogtam azért, hogy valaki észrevegye azt a zokogó gyermeket, akit apám unatkozásai alkalmával megvert, majd választékosan közölte vele, mennyire nem ér semmit az élete, és hogy neki mennyivel könnyebb lenne, ha egy ilyen selejt nem lenne a nyakán. Rá nem is számítottam, sem akkor, sem a későbbi években, sőt,örültem is, hogy végleg elszakadtam tőle, és még csak egy légtérben sem kellett együtt lennünk. Bár a mai napig nem tudom, mi üthetett belé akkor, hogy azon a napon magától elment. Megunta volna azt, hogy megkeseríti az életemet? Ezt nehéz lenne elhinnem, hiszen valahányszor kezelt emelt rám, úgy látszott, meglehetősen örömét leli benne. Ennyire anyámat látta volna bennem? Olyan kérdések ezek, melyekkel azóta is igyekszem nem foglalkozni, úgy tartom, mélyen eltemettem őket magamban, de néha, mikor nagyon fáradtan, egyedül fekszem az ágyamon, előkerülnek bennem ezek a kérdések. A kételyek, mintha egy láthatatlan erő rántaná elő őket tudatom legmélyéről, csak azért, hogy újra meg újra szembesítsen azzal, honnan is indultam. S egyben azért is, hogy újra meg újra realizálhassam, nem számít, milyen célt tűzök ki magam elő, sőt, még az sem számít, mennyit érek el belőlük, mindig a magány lesz az egyetlen, amit magaménak tudhatok. Ki tudja... talán apámnak volt igaza. Gyenge vagyok. Egy vesztes. Persze, kifelé könnyű az ellenkezőjét mutatnom, mert elengedtem mindent, amihez kötődtem. Mindent, és mindenkit... legalábbis ezt hittem, egészen a Valeri-vel töltött estéig. Akkor úgy éreztem, megint arra vágyok, hogy valaki megértsen. Hogy meglásson. Akkor és azóta pedig úgy érzem, azt akarom, hogy ő legyen az a valaki. Ő legyen igazán az életem része. Az, kinek a kezét megfogom, mikor bizonytalan, akit átölelek, mikor fél, és akit csókolok, hogy érezze, ő minden, amire a szívem valaha is vágyott. de ugyanakkor erre az érzésre egyre többször hangzanak fel a fejemben apám fenti mondatai: ez a gyengeség jele. Valóban az volna? Tény, hogy Valeri jobbat érdemel nálam és ezt nem is tagadhatom. Őt is el kellene engednem? Fogalmam sincs, mi lenne a helyes döntés, és... azt hiszem, gyerekkorom óta először újra félek. Mint ahogy kiskölyökként a szobámban kucorogtak, hogy a részeges apám első álmából felébredve ne jöjjön be hozzám, és ne akarja kitölteni rajtam megint a haragját az aktuális rémálma miatt. Úgy félek most attól, hogy ha Valeri meglát... ha igazán meglátja azt, aki vagyok, az ellöki majd tőlem. Félek attól, hogy gyengének lát majd, és hogy az, aki vagyok... vagyis, aki voltam, nem tetszik majd neki. De mégis kísértem a sorsot, és ajkait ízlelem. Valahogy tudatnom kell vele, hogy nem akartam neki fájdalmat okozni. Ami azt illeti, ez áll tőlem a legtávolabb. Nem bántanám őt soha, inkább velem történejn valami, minthogy arra sor kerüljön. - Örülök, hogy így látod. - mosolyodom el a "Pompás." megjegyzésére, úgy téve, mintha a legkevésbé sem érdekel mit mond, vagy épp gondol rólam. Mialatt persze legszívesebben újra magamhoz húznám, a karjaimba zárnám, hogy tudja, mennyire meg tud őrjíteni egyetlen mosolyával. Hogy tudja, az egész lénye gyönyörű. - Félreérted. Azért tettem, mert csak így tudtam közölni, hogy fontos vagy. - nálam ez már rég nem a szerepről vagy a forgatásról szólt, és ezt szeretném valahogy a tudtára adni. Bár, ha ez nem volt még elég hozzá, akkor nem tudom, mit kéne tennem, hogy megmutassam neki, ez most nem egy újabb játék, hanem nagyon is komolyan gondolom a kimondott szavakat. Nem szórakozni akarok vele, hanem egy esélyt szeretnék. Egy esélyt, hogy bizonyítsam, mennyire a világom középpontja lett. Újra megcsókolom, és magamhoz is ölelem, hátammal pedig hamarosan a behúzott ajtónak nyomulok, de nem zavar, élvezem a közelségét, bár következő szavaimmal láthatóan sikerült összezavarnom. Halovány mosollyal az arcomon rázom meg a fejemet, és közelebb lépek hozzá. - Nem a szövegről beszélek... - tisztában vagyok vele, hogy ezzel most azon álcámat rombolom porig, amit ezelőtt hónapokig építgettem és tartottam fenn előtte kemény munka árán. Mégse törődök vele. "Csak az számít, hogy úgy éld az életed, hogy azt ne megbánással zárd le." Robert mindig ezt hajtogatta, és igaza is volt. Bánnám, ha nem mondanám el neki, mi zajlik bennem, ha ő a közelemben van. - Ez most furcsán fog hangzani, de... - egy pillanatra leszegem a fejem, és megköszörülöm a torkomat. - Én téged... szóval... öhm... azt hiszem, hogy beléd... - mélyet sóhajtok, összeszorított szemekkel rázom meg a fejem, majd felpillantok, s bár érzem az arcomon, hogy vörösre gyúl, mégis mélyen a szemébe nézek. - Szeretlek! - ahogy kimondom, úgy tudatosul bennem, hogy talán most először mondtam ezt így ki. Most pedig védtelennek érzem magam. Nem tudom, mit kéne tennem, a gyomrom pedig csomóba zsugorodva a torkomba ugrott, a szívemmel együtt, mely most mintha a fülemben kalapálna.
To: Valeri ll Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ll Note: Soká tartott, ne haragudj!
Valeri K Maystone
ζ Posts Number : 16 ζ Join date : 2014. Dec. 17. ζ You'll find me : ϡ Los Angeles ~ ζ Job : ϡ Actress. ζ :
Pici koromban gyakran álmatlanság gyötört, és néha ez még most is előfordul. Akkor könnyű dolgom volt, mert csak át kellett suhannom a bátyám szobájába. Mindig megengedte, hogy mellé kucorogjak, ha nem tudtam aludni. Valószínűleg ez nem sok fiú-lány kapcsolatban adatik meg, hogy a két fél ennyire kölcsönösen szeresse egymást, és ragaszkodjon is a másikhoz. Nálunk ez megvolt. Olyankor mindig játszott a hajammal, és mesélt valamit. Egyetlen egyszer azonban nem akart beszélni, és nem értettem, hogy miért nem. A sötét rendkívül jó barátja azoknak, akik elrejtenék könnyeiket, vagy csak az arcukra kiülő véleményüket. Így volt ez velünk is, akkor este. Nem nyúlt a tincseim után, és nem is igazán nyíltak ajkai szóra. Éppen csak annyit szólt csendesen, hogy bemehetek, és hogy oda bújhatok. Mégis hátat fordított nekem, én pedig ott ültem percekig a sötétben. Már éppen lehámoztam volna magamról a takarót, mikor meghallottam a görcsös sírását. Körbe kerültem az ágyát és letérdeltem mellé. Hosszú, sötét pillanatok következtek. Zokogott a vállamon, és nem értettem, hogy miért. Nagy nehezen megszólalt, és annyit mondott ; Mással ment el. Akkor még nevettem ezen az apróságon, és úgy vigasztaltam semmi háttér tapasztalattal, mintha ez nem számítana. Mintha egy annyira jelentéktelen dolog lett volna, hogy valaki mással lépett le egy buliról. Azt gondoltam nem számít, hogy ez nem lehet elég indok arra, hogy valaki álomba sírja magát. És tévedtem. Mióta megismertem Kevin-t, már rádöbbentem, hogy ez pont elég, ha nem több ok arra, hogy valaki zokogva szenderüljön álomba. Kínzó, fojtogató érzés, mikor látod, hogy az, aki a világod középpontjában van rád se hederít, és egy másik lánynak csapja a szelet a Te orrod előtt. Ez történt velem is. Hiába fordítottam el a tekintetem akárhányszor, a szemeim mindig vissza szöktek, hogy lopva magukba raktározhassák a pillanatot. A puszta kezeimmel megtudtam volna fojtani azokat a lányokat, akik körülötte hemzsegtek, és nem egyszer, igazából százféleképpen elképzeltem, hogyan tudnám őket kiiktatni a képből. Persze az ember türelme véges. És mindenki rádöbben, hogy azután nem érdemes futni, aki nem fordul hátra. Kevin sosem adta jelét annak, hogy többet érezne irántam, mint semleges munkaviszonyi kapcsolatot. Eljátszotta a szerepét, elköszönt, és elment. Én voltam általában az utolsó mindig, aki összepakolta a holmiját a stúdióba, soha nem siettem, mert vele ellentétben, engem nem igazán várt senki. Én nem randiztam, nem kerestem magam mellé mást. Tudtam, hogy olyan érzéseket, amiket akkor este ő kiváltott, más nem lenne képes. Minden bizonnyal a legtöbb épp elméjű ember már esélyt adott volna valaki másnak, de én nem. A szomszédomban lakik egy srác, aki elég kitartóan vigyorog utánam, ha összefutunk, de a mosolyon kívül mást nem is igazán viszonoztam neki eddig. Azonban éjjel végig futott a fejemben, hogy nem várhatok örökké. Úgy érkeztem a stúdióba, hogy ma kiváltképp nem törődöm majd vele, sem az erkölcstelen megjegyzéseivel. És megtettem, hogy ott hagytam, amire ezelőtt még nem volt példa. Erre utánam jött, és bájologni kezdett. Mintha a karma játszadozna velem, hosszú, vékony, bűvös ujjaival. Hiszen épp az éjjel döntöttem el, hogy nem foglalkoztat tovább, erre most még ő közeledik. És megcsókol. Ajkai enyémekkel egyesülnek, és mellkasára tapadó kezem alatt érzem szívverését. Hogyan tehette? - Pompás. - bólogatok hevesen, miközben utalok az egójára. Szerencsére nem állt meg hozzám valami közel, mert képes lettem volna ismét felpofozni. Az az ember, aki a legtöbbet jelenti számunkra, képes a legnagyobb boldogságot okozni, és a legkínzóbb fájdalmakat is. Nos, erre Kevin a legtökéletesebb például szolgál. A következő megjegyzésére résnyire nyílnak ajkaim a döbbenettől. - Rólam? - ismétlem kifejezéstelen arccal - Ez volt a segítsd a bénát akciód? - megindultam felé indulatosan, de megtorpantam. Hogy képes valaki ennyire nyugodtan, és higgadtan kitépni a másik szívét? Ha lenne egy kis eszem felmondanék, és itt hagynám ezt az egész szenvedést. Mire beharapom alsó ajkam keze megindul felém, és ujjai végig táncolnak arcomon. Valószínűleg vöröslik sápadt bőröm, mert valósággal lángol az egész fejem. Halántékomon bizsergés lesz úrrá, és gyakorlatilag nem tudok mit kezdeni a simogatással, csak fürkészem. Igazából nem értem, hogy mit mire alapoz. De a simítása elvarázsol, és megrészegülök tőle. Olyan bátorságot merítek belőle, amiről azt sem tudtam, hogy létezik bennem. Közeledni kezdek felé halk mondandómmal, mire leolvashatóan meglepődik. Ajkaim övét csókolják, mikor szavai megszakítják a folyamatot, hogy közöljenek velem egy egyszerű tényt; én kezdtem. Nem törődöm vele, hagyom, hogy magához édesgessen, és hozzá dörgölődzöm. Nyelvemmel vad, érzéki táncot járok övével, miközben felfedezem ajka minden zugát. Élvezem minden rezdülését, nem gondoltam, hogy ebből az egészből ideáig eljutok majd, és heves csókcsatába kerülök vele, de élveztem. Élvezni akartam. Nem csoda, hogy a lendület, az izgalom magával ragadott, és kissé belelkesültem. Finoman neki löktem a behúzott ajtónak, úgy préseltem magam és a fal közé. Ugyan nem ereszt el, de ajkai elválnak enyéimről, és olyat mond, amire nem vagyok felkészülve. - Ezt most miért mondod? - súgom, de homlokom övéhez tapasztom. Nyitott számon keresztül kapkodok levegő után, egyetlen percre sem eresztve őt. Végre az enyém. Ugyan fogalmam sincs, hogy minek mondja ezt, talán csak gyakorol. A következő mondatától leszek biztos benne, hogy ő a forgatásra készül, mert magától ilyet nem mondana. Íriszei mélyen kutatnak szemeimben és próbálom tartani a szemkontaktust, de nem igazán tudom összerakni a képet. - Azt hiszem, nem értelek. - rázom a fejem, és eleresztem miközben hátrébb lépve megigazítom szőke kószáimat. Értetlenül fürkészem arckifejezését, ahogyan hátrálok. - Ha szöveg szerint akarod, én még nem tudom... - habogok, ahogyan lesütöm gyanakvó szemeim, és arra gondolok, hogy ez mennyire gázos szituáció. Ha most nem a film szövegét mondja, akkor játszik. Ami már tőle is modortalan lenne. De, ha mégsem, akkor azt hiszem még magam sem hiszem, hogy ez az opció élhet.
zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | TO : Kevin. ~ bocsi a váratásért szépfiúlesz itt zűr | [You must be registered and logged in to see this link.]
Kevin Jayne Star
ζ Posts Number : 20 ζ Join date : 2014. Sep. 19. ζ You'll find me : Los Angeles ζ Job : Színész ζ :
Nem kellett sokat gondolkodnom azon, tényleg elkötelezzem-e magamat a színészi pálya iránt, hiszen soha nem is adtam igazán önmagamat. Miért? Félelemből, mert tartottam mások véleményétől? Vagy csak mert könnyebb volt? Szorongásból, mert úgy éreztem, hogy meg kell majd feleljek másoknak, ami a valós énemmel sosem menne igazán? Magam sem tudnám megválaszolni ezt a kérdést. A lényeg az, hogy már nagyon korán megtanultam, hogyan tudom elérni azt, hogy az emberek azt lássák, amit én láttatni akarok velük, márpedig igyekeztem mindig azt láttatni, amit ők látni akartak. A laza, poénkodós srácot, akit egyáltalán nem vág földhöz az egyedüllét, és ez mondjuk igaz is volt, sosem érdekelt a magány, és soha nem is kínzott az az érzés, hogy beleőrülnék abba, hogy magam vagyok. Kialakítottam a könnyen ismerkedős, haverkodós személyiségemet. A közösség kedvencét, aki mégsem tartozik a csoportba, amibe bevették, akit imádnak, mégsem kötődik senkihez sem. Könnyű volt-e? Azóta, hogy elkezdtem ezt az életet élni, felteszem magamnak rendszeresen ezt a kérdést, és akárhányszor így teszek, annyiszor válik minduntalan nehezebbé a megválaszolása. Régen persze simán rávágtam, hogy igen, könnyű, hiszen eleget teszek az elvárásoknak, megfelelek másoknak, és mindezt anélkül, hogy túl sokat mutatnék önmagamból, növelve a kockázatát annak, hogy esetleg sérülhetek, ha mégsem tetszik az, amit a külvilág lát majd belőlem. De ahogy teltek az évek, kezdtem ráeszmélni a dolog nehéz oldalára. Arra, hogy bár életfilozófiám működőképesnek bizonyult, pont azzal, hogy működik, elvesztette az értelmét. Hiszen idővel megkérdőjeleződik az emberben, ha folyton valami ál-dolgot mutat kifelé, mennyi értelme van folytatni? Hiszen számára nincs is külvilág, amihez érzelmileg kötődik. Velem pedig ez ugyanígy volt. Tovább játszottam, mégis oktalanul, hiszen nem volt senki, akinek igazából meg akartam volna ténylegesen felelni. Ez azonban megváltozott, mikor először megpillantottam Valerit. Figyeltem őt, ahogy végiglépked a folyosón, mikor pedig rám pillantott, halvány pírt véltem felfedezni az arcán, de ez sem tartotta őt vissza attól, hogy rám villantsa tündéri mosolyát, melyre bár igyekeztem minél közömbösebben reagálni, hogy ne legyen feltűnő az, ami éppen bennem zajlik, mégis óhatatlanul is gyorsabban kezdett verni a szívem, s bár magam sem tudtam mire vélni a dolgot, elöntött az az érzés, hogy ezt a nőt bizony szívesen karolnám át az ágyban, s kérném meg arra, hogy legyen részese az életemnek, amíg csak tart, és egyszerre úgy éreztem, nem bánnám, hogy ha egy ember végre azt látná, aki vagyok, és nem azt, amit mutatok neki. De csak akkor, ha az az egy bizonyos ember Valeri. Mert neki kész lennék felfedni magam, és arra is kész lennék, hogy megtegyek mindent, hogy azt nyújthassam neki, amit megérdemel. Persze, akkor is tartottam attól, hogy nem tetszene neki, amit látna, és furcsállná, ha tudná, hogy a sok bunkó, lenéző megjegyzésem mellett mennyire meg akarom őt érinteni. Ezért mikor arra gondolok, hogy az ő megismerésével minden összeomlott, valójában arra gondolok, hogy a már régóta felvett maszk viselése vált többszörösen feleslegessé. Hisz a maszk az elválasztásra kellett, de vele, újra kapcsolatot éreztem a külvilággal. Legalábbis egy személlyel, akiről nagyon is érdekelt, mit gondol, még ha ennek folyamatosan az ellenkezőjét is mutattam. Még akkor is, ha látszólag cseppet sem törődtem azzal, miként és hányszor bántom meg Őt. Nem érdekelt, mikor bemutatták, sőt még azon a nyavalyás partin is azért közeledtem hozzá, mert úgy éreztem, erre persze az alkohol is rásegített, hogy nincsen mit veszítenem, hiszen előtte is végig szerepet játszottam. Így ha visszautasít, nem engem utasít vissza, hanem azt a férfit, akivé az évek alatt váltam. Azt, akivé önmagamat tettem. Nem beszélek én itt megbánásról, meg ilyenekről, tekintve, hogy ahhoz már eléggé elkéstem. Nem is az a lényeg, hogy megbántam-e, hiszen az már úgysem változtathat semmin sem. Én akarok változtatni, és én akartam változni is. Legalábbis, az Ő szemében. Ezért csókoltam meg azon az estén. Vonzottak az ajkai, érezni akartam az ízét, érezni akartam a nyelvét, amin sajátommal végigsimítok, hogy láthassa, az érzéketlen énem mellett tudok nagyon is gyengéd lenni vele. Nem is figyeltem, mikor tévedt kezem a combjára. Csak az érdekelt, hogy nem lökött el magától. Pedig tisztában voltam vele, hogy nem érdemlem meg őt, és ezzel most is tökéletesen tisztában vagyok. Mégis megcsókoltam. Megint. Persze, a kimenetel ezúttal másképp alakult, de nem vártam mást. Sőt, belegondolva, jobb is, hogy így alakult. Rutin? Direkt nem felelek rá, mert nem a rutinról van szó, hanem Róla. Így csak vállat vontam a megjegyzésére, majd mosolya ismét bebikázta a pulzusomat. Hát csoda, hogy megint nem bírtam ellenállni az ajkainak? Talán jobb lett volna, ha nem is megyek utána, hagyom, hadd gyűlöljön, mégsem így tettem. - Az egóm? Az jól van, megvan így is, köszöni szépen, nem szükségeltetik neki tovább nőnie. - szemöldököm felkúszik a csodálkozásban, persze, ha belegondolok, logikus, hogy ezt szűrte le a dologból, hiszen én viselkedtem vele eddig úgy, ahogy, szóval teljesen normális, ha azt hiszi, ez nekem csak egy újabb játék volt. Egy jó móka, amit az ő heccelése miatt próbáltam ki. Én pedig rimánkodok azért, hogy bárcsak így lenne, mert vajmi könnyebb volna a dolgom, ha csak ennyiről lenne szó. - Ez nem rólam szólt, vagy arról, hogy ki akarnék tolni veled, hanem rólad. - nézek rá higgadtan, szikrázó szemei ellenére is, majd mikor leveszi rólam a tekintetét, mintha nem kavartam volna így is elég katyvaszt, kiveszem zsebemből a kezem, végigsimítok az arcán. Gyengéden, lassan, alaposan elnyújtva a mozdulatot, hogy kiélvezhessem puha bőrének a tapintását. Felforrósodott az arca a dühtől, érzem, mégsem húzom el a kezem, még akkor sem, ha ezért újabb pofont kapok. Azt akarom, hogy érezze, nem a megbántása a célom, s a tettem, jobban mondva most már tetteim, messze nem abból fakadnak, hogy ő bármit is tett volna ellenem, vagy hogy utálnám őt. Egyszerűen ki is mondhatnám, hogy nem a megalázása volt a célom, de most, ezzel az érintéssel könnyebb neki átadnom, mint szavakba öntenem. Persze, ez is látszódhat úgy, mint egy újabb játék. Hogy szórakozom vele, pedig nem így van. Amit viszont ezután tesz, az még engem is meglep. Még fel sem ocsúdom gúnyos mosolyától, ajkai már az enyémeket súrolják, szívverésem pedig már megint szaporább. - Tetszik az ötlet, de... nem ígérem, hogy vissza tudom majd fogni magam... - suttogom az ajkaira, majd kezemet az arcára csúsztatva csókolom meg ismét. de ezúttal intenzívebb a mozdulat, ahogy ajkaiba kóstolok, ahogy nyelvem utat tör magának, hogy az övét érintse. Szenvedélyesen, mégis gondoskodón teszem, azt akarom, hogy azt érezze, amit én. Egyszer csak másik kezemet a hátára csúsztatva vonom magamhoz közelebb, hogy teste az enyémhez simuljon. Egy pillanatra mégis el kell válnom a szájától, mert fejembe ötlik egy gondolat: nem akarom, hogy azt higgye, játszom vele. Azt akarom, hogy tudja az igazat. - Nem bírnám ki, ha más karjaiban látnálak. - suttogom a szájára, és önnön szavaimtól még én is lehunyom a szemeim, mert olyasmi történik velem, ami nagyon-nagyon régóta nem: zavarba jövök. - Nem akarlak elveszteni. Nem tudom, miért most tör rám az őszinteség, mégis átitatja minden szavamat, ahogy lassan kinyitom szemeim, és belefúrom tekintetem az ő csodaszép íriszeibe. Legszívesebben újra falni kezdeném ajkait, de nem teszem. Nem teszem meg, hogy lássa, minden kimondott szót komolyan gondoltam.
To: Valeri ll Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ll Note: Hát... öhm... sokat agyaltam rajta, elküldjem-e, nos... itt van, én inkább megyek, elbújok
Valeri K Maystone
ζ Posts Number : 16 ζ Join date : 2014. Dec. 17. ζ You'll find me : ϡ Los Angeles ~ ζ Job : ϡ Actress. ζ :
Az igazság az, hogy vele lenni olyan volt, mintha más valaki lehettem volna. Mondják, hogy az ember minden egyes alkalommal, mikor párbeszédet, vagy cselekedetet kezdeményez átalakul és a személyisége ahhoz alkalmazkodik, akivel éppen van. Ez tényszerű. Noha ez az alkalmazkodás nem okoz tényleges, vagy valós változásokat, csupán abban az időben, azzal a személlyel élhető meg énünknek az az oldala. Mindig válogattam, hogy milyen irányba, melyik énem felé vonzódjak leginkább, de végezetül mindig mások személyiségéből építettem fel a sajátomat. Legalábbis addig, amíg Kevin közelébe nem kerültem. Ő ténylegesen és valósan megváltoztatott. Ő előtte nem mosolyogtam minden áldott reggel. Miért is tettem volna? A bátyám nélkül ez aligha működött. A gyász belefészkelte magát a tudatomba, és minden kacaj, ami elhagyta halála után az ajkaim, valósággal bűntudatot keltett bennem. Azt éreztem, hogy nincs jogom, hogy nem lehetek boldog nélküle. Legalábbis ezt gondoltam. Aztán egyszer csak beléptem a stúdióba, és felfordult az életem. Ahogy a folyosót végig szelte, ahogy mosolya beragyogta a szürke épületet. Azt gondoltam mellette szívesen ébrednék. Mellette szívesen hajtanám álomra a fejem. Azt gondoltam, hogy mellette boldog tudnék lenni. És mit ad isten, összekerültünk. Egy csapatba. Mikor kiszúrtam nevét a papíron, szívem olyan hevesen dobogott, hogy csodáltam, hogy bordáim éppen megúszták azt. Eljött a pillanat, hogy szemtől szembe találkozzak vele. Bemutattak neki, és bemutatták nekem. Innentől kezdődtek a vívódásaim, nem mintha szükség lett volna rájuk. Ő semmibe nézett, nem törődött velem. Folyton flörtölt a képem előtt. Miért ne tette volna? Hiszen számára nem jelentettem semmit. Aztán bekattant benne valami és ágyba vitt. Azt az énem, amit neki köszönhettem, nem akartam eldobni, elhagyni, vagy elfelejteni. Azzá akartam válni, de olyan döcögős volt a kapcsolatunk, hogy nem sok esélyét láttam rá, hogy valaha a lényem egésze valósan és ténylegesen azzá válik majd, aki mellette lehetek. Ha tehettem volna, elraboltam volna. Nem egy éjszakára, nem kettőre, csak magamnak, magammal. Egy buborék volt körülötte. Egy áthatolhatatlan burok, amit mindig mindenhova magával cipelt, s aminek köszönhetően sosem ismerhettem meg őt igazán. Nem könnyítette meg, hogy azon az éjszakán páratlanul gyengéden cirógatta bőröm minden szegletét, s olyan lágy tekintettel nézett rám, amilyet még sosem tapasztaltam. Így nem csoda, ha az ember jobban kívánja a másikat. A testiségeken felül. Nem mertem kimondani, hogy szerelmes vagyok-e. Hiszen az olyan mélyen, benned születik, hogy hasra csapásból nem mondható meg. Vonzódtam hozzá, és függtem tőle. A vele eltöltött forgatás boldoggá tett, de hogy szívből, szerelemmel szerettem-e, arra egyelőre még nem tudtam volna felelni sem neki, sem magamnak. - Te rutinos vagy az ilyesmiben. Neked ez egyszerű.- vonok vállat bájosan, majd elfordítom tekintetem. Mindenféle gondolatok motoszkálnak a fejembe a közeledéséről, és igen nehezen torlaszolom el őket. Próbálok csak közvetlenül, spontán reagálni a közelségére, de nem könnyű ez olyasvalaki számára, aki olyan erős, intenzív érzésekkel érez iránta, mint én. - Ohhh... - szalad ki belőlem - Nem,.. nem haragszom. - összeráncolom szemöldököm, ezzel kifejezve az értetlenséget, ami már nem az ok miatt születik bennem, inkább a miért miatt. Miért pont most kér elnézést? Talán hatással van rá valaki? Talán megtalálta azt a lányt, aki ültetett bele némi kedvességet, és empátiát? Vagy csak unalmában most éppen ezzel foglalózik? Alig láthatóan rázom fejem, majd egy lágy mosollyal nézek ismét felé. Ajkait enyémekre tapasztja, és ezzel leblokkolja a testem, és minden gondolatom. Automatikusan tarkójára csúsztatom egyik tenyerem, hogy édesgethessem magamhoz. Kívánom, úgy igazán szívből. De tudatosul bennem, hogy hol vagyunk. Rádöbbenek, hogy ez az egész megint csak színjáték. Ismét játszik velem, amit még el is viselnék, ha kettesben lennénk, de nem így, hogy ennyi ember előtt teszi ezt velem. Zabosan hátrálok, durván ellökve, majd tenyerem arcán csattan. Éppen szólok hozzá, mire minden tekintet rajtunk pihen, és ezzel már nem tudok mit kezdeni. Sebesen neki indulok a kertbe vezető ajtó felé, majd azon kiérve hosszasan szívom magamba a levegőt, és hacsak nem hosszabban, épp olyan tempóban fújom is ki. Próbálok a friss levegőre koncentrálni, és lenyugtatni magam, hogy az előbbi nem történt meg, csak hallucináltam, hogy nem csókolt meg ott mindenki előtt csupán a hecc kedvéből. S miközben ezen töprengek nyikorogni kezd mögöttem az ajtó. Vontatottan fordulok meg, mintha tudnám, hogy ki az, mintha tudatni akarnám, hogy nem vagyok kíváncsi sem rá, sem a magyarázatára. Kissé azonban meghökkent, hogy Kevin áll mögöttem, és nem a producer, vagy valamelyik stáb tag. Ismét elnézést kér, majd hozzá fűzi zsebre vágott kézzel, hogy nemakart fájdalmat okozni, amire megrázom a fejem kissé szánakozóan. - Mire volt ez jó? Hogy növeljem az egódat? - intek egyik kezemmel felé - Pont az imént mondtam, hogy tartok a jelenettől... Ennyit ért neked. - beharapom alsó ajkam, majd levonom róla tekintetem. Kissé meg kell harapnom szám sarkát, hogy véletlenül se folytassam a mondandóm. Soha de soha nem veszekedtem még vele, nem szóltam vissza, nem sértettem meg, mégis miért pont velem csinálja ezt? Egy darabig csak nézem őt, majd mosolyogva megindulok felé, állam megemelve. - Fogalmam sincs róla, hogy mi bajod van velem, hogy mit ártottam én neked, amiért így meg kell aláznod mindenki előtt. - suttogom, szinte szikrázó tekintettel, de a probléma ezzel az, hogy belül a szívem szét robban. Nem esik jól vitatkozni vele, nem esik jól, hogy meg kellett pofoznom, de van méltóságom, és erről tudnia kellett. Miközben elkalandozik tekintetem kemény arcvonásairól, mellkasára tévedve eszembe jut valami. Kissé elmosolyodom, de inkább gúnyosan, mint boldogan. - Tudod... - újra felveszem a szemkontaktust - Ha gyakorolni akarsz, azt lehet így is. - értem az eldugott helyre, és értem arra is, amit csinálni fogok. Egy darabig érzem, hogy remegnek térdeim, de ráfogom ezt arra, hogy csupán csak az előbbi megaláztatás miatt, és nem azért, ami most történik. Közelebb merészkedem hozzá, hogy csupán levegővételnyi távolságra legyen tőlem. Érzem az illatát, ami valósággal megbolondít, és máris tisztában vagyok vele, hogy bűvkörébe kerültem. Egyetlen percre sem veszem le róla tekintetem, hogy tarthassam a szemkontaktust, majd pipiskedésem segítségével ajkam éppen csak hozzá ér övéhez, miközben megpróbálok nem hozzá érni. Ha elutasít, tisztában leszek vele, hogy játszott velem, és, hogy nem érez irántam semmit. Kellemeset keverhetem a hasznossal. Ha viszont viszonozza, akkor az őrület, ami maga alá kezd gyűrni, lassan majd betemet és nem fogom tudni, hogy hol a józan ész határa, és hol kezdődik az álmaimé.
zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | TO : Kevin. ~ bocsi, hogy ennyit késtem remélem tetszik | [You must be registered and logged in to see this link.]
Kevin Jayne Star
ζ Posts Number : 20 ζ Join date : 2014. Sep. 19. ζ You'll find me : Los Angeles ζ Job : Színész ζ :
Sosem voltam az az érzelgős személy, bár nem is volt rá szükségem soha, hiszen különösebb kapcsolat nem is fűzött senkihez. nem mondom, hogy egyáltalán nem kötődöm másokhoz, inkább azt mondom, hogy eddig sosem az erős érzelmeimről voltam híres. Persze, a nézőknek ez úgysem érződik, így aztán a rajongóimnak a legtöbbje mind azt hiszi, hogy én egy érzékeny srác vagyok, aki rendkívül romantikus, és a barátnőjének minden ébredéskor illetve lefekvéskor elmondja, mennyire szereti. Hogy miért? Mert nekik ez köszön vissza abból, amit látnak, és éppen ez a visszajelzése annak, hogy jó színész vagyok és jól végzem a munkámat. A valóság ugyanis meglehetősen messze áll ettől. Amióta az eszemet tudom, a magam módján mutattam ki az érzéseimet, ami egyeseknek vagy bejött vagy nem. Persze, ezzel aztán az is együtt járt, hogy nem is volt erősebb kapcsolatom senkivel sem, sem baráti, sem pedig szerelmi téren. A másik nemet illetően mindig is a rövid kapcsolatok jellemeztek, és boldog is voltam velük, mert egyik fél sem várt többet. Oké, ezt elég nehéz lehet elhinni, hiszen ilyenkor automatikusan felmerül a szokásos elképzelés, miszerint nincsen fizikai kapcsolat érzelmek nélkül, de valójában, én magam voltam a tökéletes példa arra, hogy nagyon is van. Több lánnyal is volt dolgom, akik beérték azzal, amit kaptak. Egyikük sem panaszkodott, és ami még fontosabb, egyikük sem akart többet. Egyetlen este, maximum kettő, aztán mindenki ment, amerre látott. Nem kerestük a másikat, és a röpke órákat leszámítva, melyek közös időtöltéssel mentek el, nem voltak érzelmek sem. De nem ez volt az egyetlen terület, melyen a magam útját jártam. Már az iskolában megvolt mindenkinek az a személy, vagy esetleg épp több is, akiben tökéletesen megbízhatott, akire rábízta a titkait, akivel megosztotta, ha épp történt vele a hétvégén, vagy már esetleg aznap valami érdekes, vagy egyszerűen csak beszélgethetett kötetlenül olyan dolgokról, melyekről általában másnak nem szokott. Barátok. Egy volt kollégám szerint mindenki magáénak tudhat életében legalább egy igaz barátot. Nos, én ezt az elképzelést is sikeresen megdöntöttem, ugyanis én a laza, haveri kapcsolatokat leszámítva nem építettem ki többet senkivel sem. Ezek azok a "hamis" baráti kapcsolatok, mikor átlagos dolgokat dumáltok meg egymással, és bár vannak közös időtöltéseitek, például a közös ivászatok, mégsem mondhatóak barátnak, mert nem osztod meg velük életed minden darabkáját, illetve nem is érzed szükségét annak, hogy ezt tedd. Nálam, pedig ezen van a hangsúly. Nem éreztem sohasem szükségét annak, hogy közelebb engedjek magamhoz akárkit. Egyrészt, nem láttam értelmét, mert úgy tartottam, bárkikről legyen is szó, érzések ide vagy oda, a személyek idővel úgyis eltávolodnak majd egymástól, tegyenek bármit. Másrészről pedig, nem is igényeltem olyan személyt, aki a felsoroltaknál közelebb áll hozzám. Tökéletesen megvoltam a magam világával, s a magam céljaival. De akkor meg mi változhatott? Nagyon egyszerű: az a nyomorult éjszaka változtatott meg mindent. Hiába teltek az évek, én nem változtam semmit, sőt, ahogy egyre inkább kezdtem a karrierem kiépítésére és az álmom megvalósítására koncentrálni, annál inkább sikerült még erősebben fókuszálnom arra is, hogy tartsam magam azon kapcsolatokhoz, jobban mondva kapcsolati normákhoz, melyeket már jóval korábban kialakítottam magamnak. Így alakult ki a közönyös, nyers, fanyar humorú egyéniségem, kinek nem mellesleg szépen lassan elkezdett felfelé ívelni a színészi karrierje. A stúdióban pedig már eléggé megszokták a viselkedésemet, sőt, a tolerancia mellett vannak, akiket egyenesen megnyertem vele. Aztán a dolgok változni kezdtek, mikor Valeri is a stáb része lett. Mert egy pillanat alatt felborított bennem minden elképzelést a kapcsolatokról, és mindegy lett, mivel áltattam magam a továbbiakban, mindig egyre többet és többet akartam a közelében lenni, így hát kénytelen voltam még bunkóbb viselkedést felvenni, ami színészként persze nem jelentett problémát, de a felszín alatt azt a célt szolgálta, hogy akkora léket teremtsek köztünk, amekkorát lehet, hogy még véletlenül se rövidítsek a köztünk lévő láthatatlan távolságon. De aztán jött a parti... és mindezen tervem füstbe ment. Azóta megint csak többet akarok a közelében lenni. - Különben sem nagy kihívás, szóval biztosan minden rendben lesz. - helyeselek magam is, a bólogatását látva, de igazából csak időt akarok nyerni, ameddig megpróbálom összeszedni magam és lehetőség szerint kitisztítani a gondolataim, mert jelenleg valami borzasztó, hogy mekkora káosz kavarog a fejemben, arról már nem is beszélve, hogy életemben először fogalmam sincs, mitévő legyek, és hogyan kezeljem a helyzetet. Körülbelül olyan érzés ez, mintha sötétben tapogatóznék, azzal a különbséggel, hogy most nagyon is látom, mi van körülöttem, éppenséggel csak arról nincs semmi fogalmam, mi lenne a helyes húzás. - Mindenre értettem, nem csak a mostanira. - ennél jobban mégsem fejtem ki, hiszen akkor ennyi erővel elkezdhetném felsorolni mindazt a szemét húzást és megszólalást, amit tettem, mióta itt dolgozik, viszont akkor még este is azzal fogom tölteni az időmet, hogy egyesével kérhetek elnézést minden apró bunkó megnyilvánulásomért, arról már nem is beszélve, hogy annyira a lényem részévé vált már a dolog, annyira természetesnek hat, hogy beszólok másoknak, hogy nagy valószínűséggel nem is emlékszek már mindre. Látom zavarodottságát, mégsem állok le. Nem bírok leállni. Épp belefeledkeznék ajkai puhaságára, mikor csattan arcomon a pofon, és ahogy gondolataim egy szempillantás alatt tisztulnak ki, úgy tudatosul bennem a tény, hogy mennyire megérdemeltem már ezt. Sőt, az egyetlen, amit bánok, az az, hogy nem előbb kaptam. Akkor talán mindez megelőzhető lett volna. Látom az arcán legördülő könnycseppeket, és szívem szerint letörölném őket onnan, mégsem teszek semmit. Mellkasomban tompa szorítást érzek... nem akartam neki fájdalmat okozni. ha valakit, őt nem akartam megbántani, most először mégis kíméletlenül érzem, hogy sikerült. Figyelem, ahogy kiviharzik, majd megérzem a rám szegeződő tekinteteket is. Nem is kell körbenézzek ahhoz, hogy tudjam, minden egyes kolléga engem bámul jelenleg. - Mi az? Hirtelen már nincs is semmi dolgotok? - mordulok feléjük emeltebb hangnemben, és elindulok Valeri után. Még a rendező kérdésére, miszerint minden rendben van-e, csak kurtán odabököm, hogy "Persze.", aztán már lépkedek is tovább mígnem jómagam is el nem érem a kertbe vezető ajtót. Kiérve aztán megtorpanok, Valeri háttal áll nekem, nekem pedig megfordul a fejemben, hogy a legjobb lenne magára hagynom. Hiszen most gyűlöl, én pedig egész végig ezt akartam elérni. Mert ő jobbat érdemel. Most pedig csak le kell zárnom a dolgot... aztán mehet minden a normális kerékvágásban. - Bocsáss meg! Nem volt jogom ezt tenni. - visszaveszem a közönyös hangszínemet, mintha az egész csak a szerep miatt történt volna. Jobb lesz ez így, mindenkinek. Legalábbis, ezzel áltatom magam. Egy pillanatra elfog a késztetés, hogy a vállára tegyem a kezem, és már emelném is azt, de végül félúton lebeszélem magam erről, és csak visszaengedem testem mellé, majd inkább zsebre is teszem. - Nem akartam fájdalmat okozni neked. A közönyt egy pillanatra ismét az őszinte hangnemem váltja fel. Nem tudom, miért közlöm vele, valamiért úgy érzem, tudnia kell. Akarom, hogy tudja. Még akkor is, ha ennyi volt minden. Ezután nem szólalok meg, ha le akar hordani mindenféle szemétnek, megteheti, nem fogok védekezni, vagy, ha úgy kívánja, visszamegyek, és magára hagyom.
To: Valeri ll Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ll Note: Ismételten elég gyenge valamicske lett, bocsi.
Valeri K Maystone
ζ Posts Number : 16 ζ Join date : 2014. Dec. 17. ζ You'll find me : ϡ Los Angeles ~ ζ Job : ϡ Actress. ζ :
A normális az lett volna, ha letudom magamban úgy, mint akit megkaptam és jó volt, köszönöm, ennyi. De erre, nem voltam képes. Tőle megvadultam, nélküle nem nyugszom meg. Olyan érzéseket kavart fel bennem, amikről ő előtte azt sem tudtam, hogy egyáltalán léteznek. Ezt az egész vonzódás, vágy témát én máshogy könyveltem el magamba, megmásíthatatlannak hittem. Aztán azon az estén megtörtént közöttünk, ami minden megváltoztatott. Megváltoztatott engem és az életem. Minden bizonnyal őrá kevésbé volt hatással, de mintha foszlányokban emlékezne, mert a szidásai, a beszólásai már nem annyira sértőek, inkább csak cinikusan lenézőek. Ezt letudhatnám annak akár, hogy amiért nem emlékszik inkább nem tesz semmi olyat, amit megbánhatna egyéb felől még csak ötletem sincs mi okozta a változást, hacsak nem egy másik nő az. Bár mart a féltékenység még a gondolattól is, de beláttam, hogy jót tenne neki, ha valaki, akárki megszelídítené, és megértetné vele, hogy a fal, amit maga köré emel nem visz majd sehová. Hiszen ki akarna egy ilyen alak mellett élni? Márpedig az ember, - vegyük ezt bármilyen félvállról - a halálba menetel, és azt nem teheti akárkivel. Fontos, hogy a végzetünkbe vezető úton a számunkra megfelelő partner oldalán baktassunk. Ezt még a bátyám tanította, mint ahogyan azt is, hogy ne adjam magam oda akárkinek. Nos, ennyit ért a tanítása, mert ahogyan esélyem volt széttárni a lábam ennek a srácnak, huss oda a becsület. Tekintve, hogy józannak vallom magam, ez azért kiakasztó, és megdöbbentő. Nem is értem, hogy nem kérdezett még rá Kevin, hogy "héj, nem emlékszel valamire abból az estéből"? Az elkerekedett képemen kívül nem sok válaszra futotta volna tőlem. Visszatérve, valóban úgy gondolom, hogy neki csupán csak kell valaki, aki felől törődést és odafigyelést kap. Gyakran álmatlan éjszakák gyötörtek azóta, hogy ott töltöttem nála azt az estét. Felriadva kutattam őt a sötétbe, sőt félálmomba még szóltam is hozzá, és vártam, hogy feleljen. Kutattam utána, hogy merre másszak ágyamba, hogy elérhessem őt, de sosem válaszolt. Ha nem kortyolgattam volna olyankor frissen főtt teát, gyakorlatilag sosem tudtam volna visszaaludni. A fájdalmas igazság az volt, hogy nagyobb szükségem volt rá, mint neki rám. Akartam őt, így messziről. Én voltam az a lány az életében, akinek nem volt elég egy estére. Megérkezésem pillanatától kezdve szinte megtapinthattam volna a körülöttünk izzó feszültséget, így nem kellett volna csodálkoznia, hogy felpattantam és arrébb mentem pár méterrel. Távolabbról könnyebben eltudtam viselni a közelségét. Közeledésére kissé érthetetlen tekintettel feleltem, de őszintének tűnő érdeklődése kizökkentett a szerepemből. Ahogyan többes számba, beleszámít engem is abba a csoportba, akik simán átvészelnek mindenféle akadályt, kissé elgondolkozva lehajtom fejem, majd felvont szemöldökkel pillantok ismét rá. - Ó, hát igen... igyekszünk majd. - bólogatok hevesen, és totál úgy érzem magam, mint egy idióta cserfes lány, aki éppen teszi a szépet a suli leghelyesebb fiújának, miközben némán üvölt a lelke, hogy 'héj, vegyél már észre te barom'. Természetesen ennyire közönségesen sose adtam volna tudtára, hogy én mit érzek, de mivel ez eddig a percig nem is foglalkoztatta, nem törődtem ilyesmivel. Elkalandoznak gondolataim és szinte már csak az lebeg a szemem előtt, hogy semmire nem emlékszik és kell neki egy újabb trófea... Mikor elnézést kér, mintha valami megváltozna a tekintetében, és hiába állom, nem tudom megfejteni, ahhoz nem ismerem elég alaposan. - Ezt most nem egészen értem. - suttogom, miközben egyik lábamról áthelyezem a súlyt, a másikra. Valóban azzal jön, hogy sajnálja, amiket mondott? Vagy, mit sajnál? Hiszen ma éppen nem tett semmit, a többire meg egyáltalán hogyan emlékezne? Nem értem, hogy mi történik vele. Alig észrevehetően megrázom fejem, mintha éppen próbálnám megtalálni a válaszokat. Mikor megköszönöm, amit tett, meg azt, hogy ma épp észrevett, elfordítja rólam tekintetét. Én ugyan továbbra is őt figyelem, kissé megzavar a váratlan viselkedése. Biztosra veszem, hogy történt vele valami, de semmi más nem jut eszembe, minthogy hirtelen témát váltsak, ezért rákérdezek, hogy hogyan telt a hétvégéje. Nem várok hosszas élménybeszámolót, csak nem akarom ezt a kínos pillanatot megélni utolsónak, mikor nemsokára úgy kell szemben állnom vele, hogy valószínűleg ő életem szerelme. - Ó.. - szalad ki belőlem, majd megdöbbenek visszakérdezésére, és mintha üres légtérben kutatnék nem jut semmi eszembe - Igazából nem is... - kezdeném, mikor derekamra siklanak ujjai, s közelebb édesget magához. Megilletődve nyúlok egyik kezemmel derekam felé, azzal nyugtatva magam, hogy csak valaki nem fért el tőlem, és ezért húz magához ennyire közel, miközben másik kezét arcomra helyezve fordít maga felé, és ajkait enyémekre tapasztja. Annyi minden kezd el bennem kavarogni, hogy nem tudom miként reagálhatnám le. Egy pillanatra gyengül tartásom, még szemeim is lehunyom, sőt egyik kezem tarkójára téved, de mintha fejbe csapna valaki, tágra nyílnak szemeim, és egy jól irányzott mozdulattal lekeverek neki egyet, ami pont elég ahhoz, hogy a stúdióban minden tekintetet magunkra vonzzak. Ha ez most megint egy ostoba trükkje volt arra, hogy szórakozzon velem, akkor gratulálok, sikerült. - Mi a fene ütött beléd? - lépek hátrébb alig kettőt, majd érzem, hogy a csalódottság, a düh olyan mértékeket ölt bennem, hogy valószínűleg az első könnycseppek már kibugyogtak, s azok perzselik ilyen forrón az arcomat. - Ha gyakorolni akarsz, legközelebb szólj előtte. - zabosan közlöm, majd érzem, hogy ajkaim remegni kezdenek és nem maradhatok tovább ott, mindenki és Kevin orra előtt. Nem adhatom meg az örömet, hogy tovább ússzon az újabb szánalmas büszkeségébe ezért elfordulok, és egyenes kifelé veszem az irányt. Nem hallom, hogy bárki merne akár levegőt is venni, ezért biztosan lépkedem ki, a kertbe nyíló ajtóig, amin kiérve megtorpanok és engedem, hogy kiszabaduljon minden kikívánkozó feszültségem.
Azt már bizton állíthatom, hogy a magamnak tett fogadalmam megdőlt, de bárhogyan is rágom át a dolgokat újra meg újra, egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy már akkor megszegtem a "Nincs érzelem, főleg munkában!" szabályt, amikor azon az estén lefeküdtem Vele. A legrosszabb az egészben, hogy mindeközben fogalmam sincs arról, mi zajlik az ő fejében. Nem tudom, az ő gondolatai is cikáznak-e akörül az este körül, ahogy ezt nyilvánvalóan ő sem tudhatja rólam. Érdekesen is nézne ki, tekintve, hogy mostanáig igyekeztem végig azt érzékeltetni vele, mennyire nem érdekelt, és nem számít az, ami közöttünk történt. Nem tagadom, nem vagyok szent, soha nem is voltam, és nem állnak messze tőlem az egy éjszakás kalandok sem, ahogyan azt sem tagadom le, hogy bizony van olyan nőnemű kolléga a stúdióban, akit lefektettem, aztán pedig mindkettőnk ment a maga útján. Csakhogy Vele ezt nem tudom ugyanígy megtenni. nem tudok egyszerűen csak másik irányba menni, miközben folyton azon kattog közben az agyam, hogy vele mi a helyzet. A közös munkánk pedig még csak nem is a legkínzóbb időszak, hiszen akkor legalább látom is őt, ami némileg enyhíti az egyébként sokszor körülötte cikázó gondolataimat, vagy legalábbis akkor kevésbé foglalkozom velük. De mikor hazaérek, akkor bizony a gondolatok előjönnek. Előtör annak az estének az emléke, és mire észbe kapnék, megint Valeri az egyetlen, akire gondolni tudok, holott korábban ilyesmire sosem volt példa. Arról már nem is beszélve, hogy nem is vagyok formában a szokványos bunkózásom terén annyira, mint az együtt töltött esténk előtt. Akkor valahogy könnyebben tudtam vele közölni, mennyire nem tetszik az, amit éppen csinál, vagy csak éppen valami kifogásom volt az öltözéke ellen, amit előszeretettel kötöttem az orrára, pláne, ha valójában nagyon csinosnak tartottam épp aznap. De most... most csak az "egyszerűbb", kisebb szurkálódások mennek, és már azok sem töltenek el örömmel. Mikor idejött, még élveztem is, hogy kiegyenlíthetem a túlzott jókedvét a stúdióban a nyersebb stílusommal, most viszont többször kezdek el azon merengeni, hogy vajon ezzel hányszor sikerült megbántanom. Normális esetben már saját magamért is aggódni kezdenék, hiszen ez sosem volt rám jellemző, mégis... egyáltalán nem zavar, hogy a gondolataim nagy részét mostanra Ő tölti ki. Így utólag, nem tudom, tényleg jó ötlet volt-e utána jönni, de hazugság volna azt állítanom, hogy nem tetszik ez a helyzet így, hogy most közelebb lehetek hozzá. Még akkor is, ha nincsen semmi gyakorlati jelentősége, hiszen nem is érek hozzá, mégis valahogy jó érzéssel tölt el a tudat, hogy kisebb a köztünk lévő távolság, mint az előbb. Pedig pont, hogy nem így kéne lennie. Az lenne Neki a legjobb, ha távol maradnék tőle, mégis a testem úgy mozog, mintha az utóbbi percekben egy ismeretlen erő vette volna át felette az uralmat, és nem is én irányítanék. Mégsem bánom, főleg, mikor látom, hogy a hirtelen változással a vele szembeni viselkedésemben alaposan sikerült meglepnem. Hmm... akkor azt hiszem, ideje a szurkálódásról áttérnem erre. Most úgysem merülhet fel a gyanú, hogy alkohol befolyásoltsága alatt állok, bár az elképzelhető, hogy ha elég ideig feszítem azt a bizonyos húrt, akkor majd szépen felpofoz, és elküld melegebb éghajlatra. Bár... azzal csak nyerne. - Határozottan. Eddig sem volt probléma a változtatásokkal, ezt is meg fogjuk oldani. - direkt használom ezúttal a többes számot, hogy éreztessem vele, nem azért fog sikerülni, mert én akkora ász lennék, hanem azért, mert mindazok ellenére, amiket eddig mondtam neki, nagyon is bízok a képességeiben, és tehetségesnek tartom, ezért nem is gondolom, hogy ilyesmi különösebb problémát okozna neki. Persze, ettől még nem kell tetsszen neki, hogy a forgalmazó így döntött, de részemről egyáltalán nem érzem teljesíthetetlennek sem. Ami azt illeti, mélyen belül már szinte várom, hogy újra érezhessem az ajkait. Már az is, hogy újra megérinthettem, valami felemelő érzés volt, főleg azért is, mert nem vágta a fejemhez, hogy mekkora szemét vagyok, amiért így játszok vele. - Pedig lenne rá okod... nem is kevés... - mondom halkan, végig a szemébe nézve, egyszerre üzenve némán azt, mennyire meglep, hogy nem gyűlöl, és azt is, mennyire hálás vagyok neki ezért. - Nincs mit köszönnöd. - válaszolok egy rövid szünetet követően, majd a torkomat megköszörülve egy pillanatra félrenézek. Zavarban lennék? Sosem éreztem még ilyet egy nő közelében. Szinte már meg sem lep, hogy Valeri ezt is ki tudja hozni belőlem. Mindenesetre, amit mondok, azt tökéletesen így is gondolom. Semmi olyat nem tettem az ismeretségünk alatt, amiért érdemes volna köszönetet mondani, sőt, inkább voltam nyűg, semmint segítség, vagy jó kolléga. - Csendes volt... és Neked? - meglep a hirtelen témaváltás, de nem zavar, mert így legalább elterelődik az én figyelmem is arról, milyen jó volt újra az arcához érnem. Azonban felgyorsult szívverésem nem hagy alább, és ahogy rápillantok újra a válaszát várva, elszáll belőlem a visszatartó erő. Ahogy elkezdi a választ, mintha megint nem én irányítanék, derekához érve húzom magamhoz, másik kezem pedig az arcára siklik ahogy ajkaimmal az övéihez érek, és lágyan megcsókolom, törődőn, mintha attól tartanék, fájdalmat okozok neki ezzel.
To: Valeri ll Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ll Note: Öhm... no comment.
Valeri K Maystone
ζ Posts Number : 16 ζ Join date : 2014. Dec. 17. ζ You'll find me : ϡ Los Angeles ~ ζ Job : ϡ Actress. ζ :
A vonzalom, amit éreztem nem merült ki abban, hogy egyszer megkaptam, és egyszer megkapott. Nem egyszer akartam őt, az nem merítette volna ki a vágyaim. Talán azt akartam elhitetni magammal a felszínen, hogy úgy kívánom őt, mint nő a férfit, de ez csak a felszín volt. Egy maszlag, amivel etettem magam. Többet akartam belőle, sokkal többet. Tényleg, igazán csak a külseje fogott meg először, de mi más foghatott volna meg? Nem is beszéltünk. Csak később, sokkal később értettem meg, hogy mit jelent nekem. Több volt annál, mint amire gondoltam. Szerettem volna teljesen megkapni, szerettem volna mellette lenni, szerettem volna én lenni az a lány, aki otthon várja. Akinek elmesélhet bármit, akire mindig számíthat, s akire úgy néz, mint rám aznap este. Szinte tisztában voltam vele, hogy milyen messze van az esélye annak, hogy azzá válhassak, aki aznap este voltam mellette. Hogy ismét úgy nézzen rám, hogy ismét érezhessem ahogyan magáévá tesz. Újra gyűrni akartam a lepedőt magam alatt. Ismét végig akartam karmolni feszes hátát. Magamba akartam szívni kellemes illatát, azt akartam, hogy az enyém lesz. És ezt féltem beismerni, még magamnak is. Valahol mélyen azt gondoltam, csak álca, amit művel és legalább egy lány valóban fontos neki, erre mégsem láttam semmiféle jelet. Százféleképpen próbáltam beleképzelni magam a helyébe, hogy mit tennék, min változtatnék, mit mondanék, de gyakorlatilag semmi nem jutott az eszembe. Nem ismertem az előéletét, nem tudtam, hogy honnan jött. Igazából semmit nem tudtam róla. Aznap este alkalmam lett volna kifaggatni, de inkább az élvezetet választottam. Mert annál többet nem mondhatott volna el róla semmi, mint ahogyan megcirógatott. Minden áldott nap a szembenézni vele, nem volt számomra könnyű. Főként azért, mert kötődtem hozzá, függtem tőle. A közös játékaink ugyan nem arról szóltak, hogy mit érzek, hiszen akkor gyakorlatilag nem is önmagunkat adtuk, de minden érintésbe, minden nevetésbe beleképzeltem, hogy valós, hogy tényleg mi ketten vagyunk ott, és tényleg úgy beszélgetünk egymással és azok a percek, amikor egymás előtt, szemtől szemben állunk igazak. Ahogyan hozzám szól, lerí róla, hogy mennyire nem érdekli a dolog. Még csak fel sem zaklatja, ami ha úgy nézem, végül is nem feltétlen negatív. Ha azt veszem számításba, akkor ez azt is jelentheti, hogy annyira nem undorodik tőlem, olyan értelembe, hogy nincs ellenére, ha olyat kell játszania, aki éppen más szemekkel néz rám, ez megnyugtat, és egy percig tovább is gondolkodtat. Márpedig ez mindenféleképpen javíthat akár a kapcsolatunkon. Ha képes lennék én is ilyen nem törődöm stílusban reagálni neki, talán még átbillenhetne részemről is a kellemetlenből, a semlegesbe. Amire nem sok esélyt látok, egyelőre. És tudja tovább fokozni. Könnyedén, egy apró szóval lezártam volna a beszélgetést, erre feltétlenül hozzá kell tennie mennyire gratulál, hogy képes vagyok felfogni dolgokat. Lehunytam szemem, és beharaptam alsó ajkam, mert attól féltem, hogy ha válaszolok, csak rontok a dolgokon. És azt nagyon nem akartam, főleg egy ilyen hír után. Miután helyben hagyom, váratlanul utánam jön, és ami még megdöbbentőbb, egy apró, halovány mosoly is megjelenik arcán, amire hirtelen nem is tudok mit reagálni, így magam is vigyorgok, mint egy idióta... - Talán... - bátorítását még nem tudom feldolgozni, ezért óvatosan rápillantok, hogyan közli. Egészen barátságos, majd vállat von a kérdésemre, és valahogy válaszával engem is megnyugtat. - Örülök, ha így gondolod. - felelem, mert igaz. Ez igazolja, hogy nincs baja azzal, hogy pont én leszek a szerelmi szál másik oldalán, és hogy neki nem jelent problémát úgy nézni rám. Kár is tovább gondolnom, mert csak arra lyukadok, ki, hogy lehet ez azért van, mert neki mindegy, hogy ki az, bárkire tud úgy tekinteni. Apró, alig észrevehető mozdulattal megrázom fejem, mintha hessegetném a gondolatot. Képzelgéseimből közeledő ujjai szakítanak ki, ahogyan óvatosan kihalásznak arcomból egy kósza tincset, aminek az eredménye, hogy bőrömön megcirógat. Ettől végig halad rajtam egy furcsa bizsergés, és alig maradok a lábaimon stabilan. Bár ezt nem tudom hova tenni, mindenképpen kavargást keltett fel bennem. Újra érezni a bőrét, magamon, mintha simogatott volna. Akartam, hogy folytassa. Majd elnézést kért, amire aztán pláne nem tudok mit reagálni. Nem hogy soha nem történt még ilyen, soha nem is gondoltam, hogy meg fog történni. - Én nem haragszom... - suttogtam, mintha nem akarnám, hogy meghallja. Tartom a szemkontaktust, magamhoz képest elég sokáig. De tudatni akartam vele akár így burkoltan, hogy minden van bennem, csak harag nem. - Inkább köszönöm. - mosolyogtam rá, mintha nem számított volna az, amit előbb csinált. Hálás voltam a hangomnak, amiért nem hagyott cserben, és remegés nélkül kibírta. Nem tudom mi ütött belé, de bármi is csapta fejbe, nagyon kedvemre volt. Kissé tartottam attól, hogy ezután valami ágyba hívó megjegyzéssel elrontja majd, de már az sem számított. - Jól telt a hétvégéd? - kérdeztem spontán. Tartottam tőle, hogy vállat vonva kinevet és lazán ott hagy, de vállaltam a lehetséges végkifejleteket.
Már az első közös napunkon, mikor először megpillantottam belépni a stúdióba, rabul ejtett a gondolat, miszerint nála még nem láttam szebb nőt. De ez nem csak a szokványos vonzódásom volt, már akkor valami furcsán megmozdult bennem, és egyszerűen nem tudtam mire vélni, hiszen mindaddig tökéletesen ura voltam a saját érzelmeimnek, a saját gondolataimnak. Valeri érkezésével azonban mindez teljesen felborult, és mintha a világom is abban a minutumban állt volna a feje tetejére, hogy aztán egy rendeset röhögjön rajtam, amiért koppantam a a földön, mikor az egész megfordult. A helyzeten pedig csak rontott a viselkedése, a személyisége. Mert bár közönyt mutattam minden egyes cselekedete felé, a valóságban, bennem, mindig mindennek az ellenkezője történt. ha meghallottam a nevetését, csak furán néztem rá, de közben belül meg szívem szerint vele együtt mosolyogtam volna, hiszen bármennyire is igyekeztem tagadni, neki van a világon a legédesebb kacaja, és bármennyire is igyekszem vele bunkó módon viselkedni, a nevetését egész nap elhallgatnám. Mert akkor az azt jelenti, hogy boldog, és egyre inkább rá kell döbbenjek... igenis számít nekem, hogy boldog-e. Többször is eljátszottam a gondolattal, vajon mi lenne a reakcióm, ha egyszer egy másik férfivel az oldalán látnám belépni azon az ajtón. A legrosszabb pedig az, hogy még csak elképzelve is eluralkodik a mellkasomban valami fojtogató érzés, és egyfajta maró égetés önti el a torkomat, ugyanakkor ott van az egésznek a másik oldala: hogy boldog lenne, és az mindennél fontosabb. Nem lennék képes bevallani neki, hogy érdekel a boldogsága, de így van, és nem állnék az útjába, hiszen pontosan tisztában vagyok vele, hogy számára az lenne a legjobb, ha ezt a boldogságot egy olyan férfi mellett találná meg, aki azt a törődést és figyelmet adja meg neki, amit meg is érdemel, és amit meg is érdemelt mindig. Én ehhez nem lennék elég jó. Pontosítva... nem is vagyok elég jó hozzá. nálam sokkal jobbat érdemel. Sokkal többet érdemel. Még akkor is, ha azóta is az jár a fejemben, ami kettőnk között történt azon az estén. Emlékszem forró bőrének tapintására, édes illatára, a sóhajaira a bőrére lehelt csókjaim után, és nyögéseire, melyek újra meg újra felhangzottak, és amik megtöltötték dobhártyámat, elöntve a tudatomat. Az jelentett mindent, hogy kielégíthetem minden vágyát, minden kívánságát. Szívverésem jóval szaporábbá vált, ahogy fejét a mellkasomra hajtotta, és lassan mély álomba szenderült. Életem egy olyan pillanatává vált, ami örökre a memóriámba égett. Hogy bánom-e? Egy cseppet sem. Bár úgy jöhetett le, hogy csak ki akartam használni, és emiatt bűntudatom van. Mert nem igaz. Csak megóvni szeretném őt. Magamtól. Nem érdemlem meg Őt. Most is csak bunkón válaszolok a kérdéseire, ahelyett, hogy azt a figyelmet kapná, amit megérdemel. Kötekedő, lenéző válaszomra sem kapok semmiféle reakciót, én pedig már szinte kérlelném, hogy üvöltsön, hordjon csak le nyugodtan, mondjon el mindenféle alávaló szemétnek, csak reagáljon valamit. Küldjön el végre a jó fenébe, mert ez így baromira kínzó, hogy csak én szurkálódok, miközben legszívesebben a karjaimba zárnám. De nem lehet... meg kell tartanom a hűvösségemet. - Nagyszerű. - jegyzem meg flegmán az "Értem." válaszára, holott egyértelmű, hogy csak rövidre akarta zárni a dolgot, nekem mégis le kellett reagálnom, méghozzá egy újabb apró kötekedéssel. Tényleg a pokolra fogok jutni... sőt, szerintem már egyenesen bérelt hely lehet számomra fenntartva odalent. Mégis, hűvösség ide vagy oda, utánamegyek, mikor feláll. Aranyos, ahogyan hevesen megrázza a fejét, válaszára pedig óhatatlanul megjelenik arcomon egy félmosoly. De, és ez a legfurább, nem gúnyos a mosolyom... inkább megértő. - Menni fog az, nem lesz semmi gond. - kérdésére viszont csak megvonom a vállam, és egy pillanatra félrenézek. - Kétlem, hogy problémát fog okozni. - legszívesebben persze hozzátenném, hogy vele ez nem fog problémát okozni. Tekintetem az arcába lógó szőke szálakra vándorol, az előbbi heves tagadásának eredménye. Kezem önkényesen indul meg, mintha nem is én irányítanám. Mutatóujjammal simítom félre onnan haját, és ahogy így teszek, ujjbegyem a mozdulat közben gyengéd érintéssel szánt végig szépséges arcbőrén. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzott, hogy megérintsem. Azóta nem simíthattam, és ennek hiányát már szó szerint éreztem, így csak lassan eresztem le a kezem, aztán pedig mély levegőt véve félrenézek egy pillanatra, de bárhogy is próbálom elhitetni magammal, már hiába tennék úgy, mintha semmi sem történt volna. Igen, kívülről ártatlan mozdulatnak tűnhetett, de nagyon is jelentőségteljes volt. Megérintettem, mert meg akartam érinteni... és szívem szerint újra megtenném. - Ne haragudj! - nézek rá végül újra, és csak most esik le, hogy most mondtam ilyet neki először. azt már nem teszem hozzá, hogy nem csak a simításra értem a dolgot, hanem arra is, ahogy egyébként bánok vele. Ezzel oda az álcám, de nem érdekel, éppen eleget bántottam már.
To: Valeri ll Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ll Note: Remélem, elviselhető lett.
Valeri K Maystone
ζ Posts Number : 16 ζ Join date : 2014. Dec. 17. ζ You'll find me : ϡ Los Angeles ~ ζ Job : ϡ Actress. ζ :
Nem voltam soha a szavak embere, igazán az érzelmeké sem. Ő előtte még csak senki nem is foglalkoztatott, és ha azt hittem valaha is tinédzser koromban, hogy szerelmes vagyok, már tudom, hogy nem voltam az. Ő előtte csupán egyetlen fiúval voltam, és azt hiszem vele is csak azért, mert kíváncsi voltam. A nevére is csak halványan emlékszem, az arcára meg mégannyira sem. Pontosan akkor értettem meg, hogy mit jelent vonzódni valakihez, amikor Kevin-t először pillantottam meg. A szeme, az illata, az érintése, a kisugárzása. A bűvkörébe kerültem, s valószínűleg ezt ő is jól tudta, már akkor. De nem törődtem vele. Némán figyeltem, ahogy más csajokkal ment el, vagy csak flörtölgetett, vagy csendben hallgattam, ahogyan enyeleg a telefonban mindig valaki mással. Mit volt mit tenni? Láttam, hogy Ő mennyire népszerű, és tisztában voltam vele, hogy én mennyire nem vagyok az. A mostani szerepem talán hozott némi ismeretséget és talán megszaporodtak a rajongóim, de ez mind nem foglalkoztatott engem. Bár titokban evett a méreg, hogy valószínűleg másokkal van, míg én otthon bukom a könyveim, vagy 'Ház a tónál'-t nézek, de mit tehettem volna? Tisztában voltam azzal mindig is, hogy mennyien kedvelik, hány lány tenné szét a lábát azonnal neki, ha Ő azt kívánná, így okom sem volt azt feltételezni, hogy pont egy ilyen szőke, apróság kell neki, mint ami én vagyok. Mert valljuk meg én inkább az elől deszka, hátul léc kategóriába tartoztam mindig is. Sosem volt hold kerek fenekem, vagy hosszú barna hajzuhatagom, sőt a bőröm sem igazán napbarnított gyönyörűség. Inkább egy sápadt arcú, hidrogén tébolynak vallanám magam. Semmit nem tudtam felmutatni azok mellett a lányok mellett, akikkel Ő mutatkozott mostanában. Többször ajkaim harapva, fogcsikorgatva bámultam ki az ablakon, de mindig ugyanoda jutottam. Semmit nem tehetek. Mégis, mikor találkozik a tekintetünk belekapaszkodok a pillanatban, és valahogyan az univerzum közepén érzem magam. Korlátok, szabályok nélkül. Említeni sem merem azt az éjszakát. Ahogyan hozzá préselt a falhoz, s szájával betapasztotta kételkedő ajkaim. Gyengéden cirógatta minden porcikám, tapintható volt közöttünk a feszültség. Ahogyan lehámozta rólam ruháim azt gondoltam nem kell szégyenkeznem egyetlen percig sem, a vágy olyan úrrá lett rajta, hogy ha akarta volna sem tudta volna titkolni, hogy mit akar. Miközben végig mért, -emlékszem arcára- azt éreztem tökéletesen illek a kívánságába, és szívesen tölti velem az estét. Akárhányszor eszembe jutott a félhomályos este úgy éreztem soha többé nem élhetek ilyet át, senki mással. Csak vele. És ez borzasztóan irritált. Megérkezésem pillanatától kezdve, ha tapintható lett volna hangulata, magam előtt találtam volna egy égig érő, megfagyott falat. Úgy elzárkózott tőlem, hogy alig tudtam szavaimmal kirántani a gondolkodásból, vagy a nézelődésből. Ahogyan követem tekintetét, észlelem az egyik, fiatal, meseszép lány tekintetét, miként Kevin-en legelteti szemeit, és ez bizony viszonzásra is talál. Egy gombócot küzdök le torkomon, majd magam elé meredek. Kijelentésére kissé felháborodok, de nem is igazán akar magyarázkodni, inkább egy laza válasszal megoldja az értetlenségem, s abból jól érződően megint lenéz. Apró fejrázást követően leveszem róla tekintetem és szinte leolvasható az arcomról, hogy éppen mit gondolok a stílusáról. Szinte hihetetlen számomra, hogy Ő ugyanaz a fiú, akivel azt az estét együtt töltöttem. Mire elkalandoznának gondolataim, újra felém intézi szavait. - Értem. - letudom ennyivel, mert nem akarok megint én lenni az, akit idiótának néz. Hogy színlelhettem volna, amit gondoltam? Mit várt, hogy majd örömömbe kiugrok a bőrömből? Tovább kezdtem gondolni az előbbi kijelentést, és abban reménykedtem, hogy egy vallomásnál tovább nem fajul majd a karaktereink kapcsolata. Szinte dühtől izzó tekintettel felé pillantok, majd tartásom követi az irányt és miközben őt fürkészem, felém fordul. Elképedve veszek egy mély levegőt, mintha éppen fulladni készülnék a tekintetétől és eltolva magam a széktől felállok, és arrébb megyek pár méterre. Nem tudtam volna tovább állni azt a szempárt, képtelen lettem volna. Egy darabig nyugodtan nézelődök, és várom, hogy valaki engem is tájékoztasson, mire mellém lép Kevin, és az egész nyugodtságra épült váram egy perc alatt darabjaira hullik. Kijelentésére összeráncolom szemöldököm, és úgy fordítom felé tekintetem, majd zavaromban tekintetem ide-oda cikázik a hatalmas teremben. - Nem, nem... - rázom hevesem a fejem, még egy mosoly is kiül arcomra - Nem veled van a baj. - persze, ezt úgyis tudja, bólintok a mondatom közben - Inkább velem. Nem fog menni. - ajkaim összepréselve pipiskedek kissé, mintha kutatnék valaki után - Nem igazán volt még ilyen jelenetem. - tudom, hogy ez a legkevésbé sem érdekli, de ezzel az őszinte vallomással legalább leplezem a még valódibb okot a pánikra. Mégpedig azt, hogy Ő lesz az, akire másképpen kell majd tekintetem, és valószínűleg ez azzal is jár majd, hogy Ő is hasonlóan fog rám nézni. - Veled mi a helyzet? - kérdezek vissza, mert nem akarom, hogy a beszélgetés végig rólam szóljon.
Jóllehet neki ezt nem mutatom, és nem is mutatnám neki a világért se, rengeteget kattog az agyam azon az estén, amit együtt töltöttünk, és azt hiszem, ehhez köthető az is, hogy azóta akárhányszor bunkón szólok hozzá, vagy épp igyekszem vele azt éreztetni, mennyire nem érdekel, és nem is törődök vele, valami furcsa érzés lesz bennem úrrá. Igen, az utóbbi időben bizony volt alkalmam megismerkedni a bűntudattal, ugyanis akárhányszor próbálok szurkálódni, nem megy már úgy, mint azelőtt, és a legbosszantóbb az egészben az, hogy nem tudom, Ő ebből mennyit vesz észre. Bár vélhetően semennyit, hiszen valószínűleg szóvá tette volna már a dolgot, ha egyszer úgy érzékeli, hogy furcsán viselkedek. Pedig rengetegszer lejátszom a fejemben azt az estét újra meg újra, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak azért közeledtem felé, mert épp meg akartam valakit fektetni. Ahogy az a rólam keringő pletyka sem igaz, miszerint én arra játszok, hogy minden kollegináról ledumáljam a bugyiját. Na jó... egy darabig talán igaz volt, de ami köztünk történt, az semmiképp sem erről szólt. Éppen ez az, ami a legjobban aggaszt. Régen megfogadtam már, hogy nem engedem meg magamnak az érzelmi kapcsolódások luxusát, főleg akkor nem, ha a munkámról van szó, és így lépett életbe számomra az a szabály, hogy történhet bármi, míg nem alakul ki érzelmi kötelék egy munkatárssal. Ezért is vettem fel az alapvetően nyers stílust. Van, aki kimondottan ezért kedvel, hiszen, ha egyszer ki akarok mondani valamit, én tutira nem fogok elkezdeni kertelni. Míg van a másik tábor, aki kimondottan utálja ezt a fajta viselkedést, hiszen a bunkóságommal nem egyszer sikerült már megbántanom az embereket, ahogy ebbe a csoportba Valeri is beletartozik. Hogy ezt bánom-e? Nos, azóta az este óta néha visszagondolok egy-két felé tett megjegyzésemre, jobban mondva rossz májú beszólásomra, amik között azért van olyan is, melyet ma már inkább visszaszívnék, ha megtehetném. Mert... azért azt be kell vallanom, nem volt igazam a külsejével kapcsolatban, hiszen kimondottan szép nőnek tartom, és míg közöltem vele, hogy rendkívül idegesít a folytonos vidámsága, valójában nagyon aranyos, mennyire pozitívan tud hozzáállni a dolgokhoz. De ezek megint csak olyan tények, melyeket valószínűleg sosem fogok az orrára kötni. Így aztán inkább felé sem nézek, nem mintha nem lenne meg a kísértés hozzá, de ehelyett inkább a statiszta lányok csoportját szúrom ki magamnak. Az egyikük lopva felém pillant, és elmosolyodik. Nem viszonozom a mosolyát, de vélhetően ilyesmit nem is vár, hiszen vissza is fordul, de addigra meg már az én gondolataim járnak messze. Csak egyszer viszonoztam a mosolyt, nevezetesen a mellettem ülő nőét. Hallom az élesebb visszakérdezést, de nem reagálok rá, ahogy az ezt követő kérdése után is egy pár másodpercig csak némán ülök. "Mi az, hogy összehozzák?" - Hát tudod... mikor két személy nagyon kedveli egymást, akkor összejönnek, és párkapcsolati életet kezdenek élni. - válaszolom meg a dolgot a magam szarkasztikus hanglejtésével, holott pontosan tudom, hogy nem így értette a kérdést. De egyebet meg mit kéne mondanom? A stúdió döntött így, azt meg nem tudjuk megmásítani, teljesen mindegy, mennyit rágódunk vagy idegeskedünk rajta. De mivel most kivételesen nem akarok vele "kötekedni", ezért gúnyos válaszom után apró szünetet tartva újra megszólalok. - A nézők szerint a karakterek tökéletes párt alkotnának, és láthatóan a forgalmazó is egyetértett. - újra visszatértem az egykedvű hanglejtéshez, mint akinek ez tényleg csak a szerepről szól, pedig mélyen belül engem sem hagy hidegen az, hogy nemsokára majd kamerák előtt kell megcsókolnom. Érzékelem, hogy felém fordult, ettől pedig csak nagyobb a kísértés, hogy ránézzek, és így is teszek, még ha csak egy röpke pillanatra is, míg tekintetem végigsiklik az arcán. Ahogy feláll, és arrébb megy, remek lehetőség adódik számomra, hogy végignézzek rajta. Viszont ahogy végigpásztázom testét, csak még nyugtalanabbá válok, a kávém meg úgyis elfogyott, így aztán én is felállok székemből és lassan járkálni kezdek. Néhány pillanattal később Valeri mellé lépek, csak lassan, mintha épp arra tévedtem volna, nem pedig eleve utánajönni készültem. - Érthető, hogy zavar a dolog. - jegyzem meg a tőlem megszokottnál talán lágyabb hangon, jelezvén, ha ki akarja adni magából a dolgot, vagy épp pörölni akar, felőlem megteheti, meghallgatom. Még akkor is, ha korábban nem tettem így, hiszen ezzel most határozottan érzékeltettem azt is, hogy mégis érdekel, ami zajlik benne.
To: Valeri ll Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ll Note: Végre itthon, és itt is az ígért reag. *-*
Valeri K Maystone
ζ Posts Number : 16 ζ Join date : 2014. Dec. 17. ζ You'll find me : ϡ Los Angeles ~ ζ Job : ϡ Actress. ζ :
Mióta azon az estén viszonozta a mosolyom, képtelen voltam akár egy percre is megszabadulni az emlékétől. Nem tudtam lerázni a pillanatot, ahogyan közeledett felém, ahogyan megszólított, ahogy közelebb mozdult, ahogy ajkait enyémekhez préselte, ahogy kézen ragadott s magával vitt. A szuszogása, az ágya, az illata, az érintése mind-mind szüntelenül kavarogtak bennem. Aligha nem életem legszebb, legfelejthetetlenebb estéjét töltöttem mellette, de bizton állíthatom, számára jelentéktelen volt, olyannyira, hogy még csak nem is emlékszik. Azóta ugyanolyan hűvös velem, rideg, mint azelőtt. Mintha abban a tudat módosult állapotában bárki jó lett volna arra, hogy maga alá gyűrje, hiszen még velem is képes volt lefeküdni, és ez csak bizonyítja, hogy mennyire nem számítok neki. De ez mégsem befolyásol engem semmiben. Semmiféle érzelmet nem módosít, én ugyanúgy foglalkozom vele. Miközben megérkezem kissé fagyos a légkör, de nem törődöm vele. Igyekszem a helyemre, ahol ott van Ő. Most is - mint mindig - semmit mondóan reagál arra, hogy megköszöntem a kávét, de legalább ebből a reakcióból levonhatom, hogy ő tőle származik. A szándék a fontos, még akkor is, amikor már érzem, hogy pont cukros, ahogyan nem szeretem. Óvatosan rápillantok, de jól láthatóan a távolba figyel valamit, vagy valakit. Tekintetemmel követem övét, s elég sok statiszta lány mocorog abba az irányba. Biztosra veszem, hogy épp valamelyikről fantáziál, ha meg nem, akkor azon jár az esze, hogy milyen szöveggel hódítsa meg őket. Egy sóhaj szalad fel belőlem, majd az ölembe pihenő italra fordítom figyelmem. Eszembe jut a bátyám, hogy most mennyire szükségem lenne a tanácsaira, hogy mit tegyek. Valószínűleg azt mondaná, hogy hagyjam, de hogy tehetném, mikor ennyire körülötte forog minden gondolatom? Kijelentésére visszakérdezem, hogy ugyan mire érti, hogy máris el van rontva a napja, majd döbbenten fordulok teljes tartásommal felé, mikor válaszol. Résnyire nyílt ajkakkal fürkészem tekintetét, de ő csak hatásszünet gyanánt tovább kortyolgatja kávéját. Vontatottan előrefordulok, és az agyam azonnal kattogni kezd a mondatán, hogy mégis mi a francot találhattak ki, ami miatt elvan rontva a napja? Tudtam, hogy nem kedvel, és ha ennyire rossz a változtatás elő szele, valószínűleg a mi karaktereinket érinti, és ha ez így van... - Tessék? - a hangom kissé erőteljesebb, mint vártam, s a befejezése az előző kijelentésének valósággal kirántott a gondolatmenetemből - Mi az, hogy összehozzák? - ismét felé fordulok teljes tartásommal, ám ezúttal kellemesebb, nyugodtabb hangszínen kérdezem. Miközben újra belekortyolok dühömbe a kávémba, ő is így tesz, majd jól észrevehetően - szokásához híven -, rendesen végig méri mai ábrázatom, s ettől kényelmetlenül fészkelődni kezdek. Szótlanul fordítja el a tekintetét, ami a mi esetünkben sokkal inkább kedvező, mint kellemetlen. Ez azt jelenti, ma éppen nem talált rajtam fogást. Hasonlóképpen teszek, mint ő, miután elfordítja tekintetét. Apránként végig futom tekintetemmel öltözékét, milyen helyesen borzosak kósza tincsei, milyen egyenes, magasztos tartása, majd arcára kalandoznak szemeim, ajkai úgy vonzzák az enyémeket, mintha fulladoznék, és nem lenne más mód az életben maradásra. Alig észrevehetően megrázom fejem, majd felpattanok székemből, s megindulok pár méterrel arrébb. Ott megállok, s várom, hogy velem is ismertessék a jeleneteket, meg a szövegeink. Nem fordulok hátra, tudom, hogy Kevin-t a legkevésbé sem érdekli, hogy én mit gondolok, vagy az, hogy én mit érzek a dologgal kapcsolatban, így nincs miért visszapillantanom rá.
Hogy zavar-e a jelentünk megváltoztatása? Nem, ezt nem mondanám, hiszen a szakmánkat tekintve benne van a pakliban, hogy az utolsó pillanatban bekövetkezik valami ilyesmi, főleg, ha az ember egy olyan stúdiónak dolgozik, ami amúgy is szeret gondolni egyet és a munkálatok közepette megváltoztatni egy projektet. De nem. A lényeg most nem a változtatás maga, hanem az, hogy váratlanul ért. Jó, persze, én is hallottam a pletykákat, hogy a rajongók nagyon örülnének, ha a két karakter összejönne, mert imádják a két karakter kapcsolatát, ahogy cívódnak egymással, mégis odavannak egymásért. Bár azt azért tényleg nem értem, hogy ebben miért kellett olyan hirtelen változtatni, de végtére is, úgysem számít, hiszen ezt nyilvánvalóan nem az én orromra fogják kötni, az én dolgom csupán eljátszani a szerepet, és ezt is fogom tenni. Akkor meg hol ezzel a probléma? Nos, ott, hogy mindeközben a belső vívódásom már-már olyan méreteket kezd ölteni, ami engem is megijeszt. Itt pedig most nem arról van szó, hogy kényelmetlenül érezném magam amiatt, hogy a jelenetünk végén elcsattan a karaktereink első csókja, hiszen volt már nem egy hasonló jelenetem, és nem is hoz zavarba az ilyesmi. A gond itt leginkább azzal van, hogy már így is túlontúl sokszor jár Valeri a fejemben, és egyáltalán nem hiányzott most még ez a mizéria is a nyakamba, mert bármennyire is csak szerepekről van szó, színészetről, aminek nem kell semmi köze legyen a való életünkhöz, mégsem tudom elképzelni azt, hogy ne tetézze a dolog a gondokat, nevezetesen, csak még többet fog Ő járni a fejemben. Persze, azért arra továbbra is kínosan ügyelek, hogy véletlenül se látszódjon kifelé semmi abból, ami bennem zajlik, a legkevésbé Valeri számára. Így aztán, mikor megköszöni a kávét, bár nagyon szeretném ráemelni a tekintetem, hogy újra meg újra szemügyre vegyem az arcát, a szemeit, helyette csak hümmögés szerű hangot hallatok, de még csak felé sem nézek, helyette inkább a világosító állványok felé nézek, mintha valami nagyon érdekes lenne arra. - Volt egy kis változtatás a mai jelenetben, és szíveskedtek ma szólni róla. - egyelőre csak ennyit mondok neki, ezután csak beleiszok a kávémba, mintha valami reakcióra várnék, bár van rá tippem, milyen fogadtatása lesz a hírnek. Így aztán csak várok, megadva neki az időt az emésztésre, a nagyobb bombát csak ezután eresztem útjára. - Összehozzák a karaktereinket. - a hangom nyugodt, szinte nemtörődöm stílusban közlöm vele a dolgot. Persze igazából érdekel, mi a véleménye erről, de nem akarom magam lebuktatni azzal, hogy túlzott érdeklődést mutatok. Az mondjuk meglep, hogy a kávé dologra nem reagál semmit, sőt, ahogy halk nevetését hallom, szinte már bűntudatom támad, hogy ilyen rohadék vagyok vele. Már ha éreznék olyasmit, hogy bűntudat. De így csak egy pillantást vetek rá, majd mikor újra a szájához emeli a poharat, én ugyanígy teszek. A mozdulatot követően végigpillantok rajta, direkt feltűnően, hogy észrevegye, mintha csak heccelni akarnám, majd elveszem róla tekintetem, mintha nem is csináltam volna semmit. Hmm... a pokolra jutok... de akkor legalább nyugta lesz tőlem.
To: Valeri ll Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ll Note: Hát, nem lett valami jó, bocsi!!! :S
Valeri K Maystone
ζ Posts Number : 16 ζ Join date : 2014. Dec. 17. ζ You'll find me : ϡ Los Angeles ~ ζ Job : ϡ Actress. ζ :
Gyengéd simítás szántja fel arcperemem, s forróság tölti fel ajkaim. Érzem, ahogy hozzám simul, s hátammal a falnak tapadok. Lábaim megemelve derekamhoz ölelem ágyékát, s miközben beletúrok kósza tincseibe egy éles hang rikácsol fülembe, s valósággal megbolondít. Tágra nyílnak szemeim, és az ébresztőre csapok egy heves mozdulattal. - Aghhh... - morgok halkan, majd az órára nézek. Több se kell, már tíz perces mínuszban vagyok. Felpattanok az ágyból, és beletúrok a szekrénybe. Minden jöhet, ami szürke, kék, vagy fekete. Egészen hamar elkészülök, épp ezt-azt bedobálok a táskámba, s már rohannék is, de a tükör előtt elsuhanva, valami borzadály tekint vissza rám. - Atyaég... - sóhajtok, és a fésű után nyúlok. Egy darabig elmotoszkálok, amíg megszépítem a megszépíthetetlen, majd útnak indulok. A lábaim, mintha önálló életre kelnének, úgy szelik a jól megszokott utat, s a szél össze-vissza borzolja a hajam,... oda a reggeli belefektetett munka, s okot adok Kevin-nek a cikizésre... és lelassítok. Az álom hirtelen belefészkeli magát a fejembe, és egész úton ott motoszkál. Hiába ugrálok villamosról a buszra, nem ereszt el. Olyan intenzíven éltem meg, hogy képtelen leszek ma a szemébe nézni, bármiféle pír nélkül az arcomon. Pár perc múlva már a studió előtt állok, s hatalmas gombócot küzdök le a torkomon, a tenyerem verejtékezik, s szinte a tarkómban érzem a heves szívverésem. Lehunyom szemem pár pillanatra, majd megindulok. Minden lépésem olyan, mintha elhalna utána a föld. Mintha megszűnne mögöttem minden, s nem lenne visszaút. Végig Kevin arca lebeg előttem, hogy hogyan nézhetnék rá, hogy fogok ma forgatni vele? Miként kerülöm majd az intim pillantásokat, s hogyan tegyek úgy, mintha nem kívánnám őt minden áldott nap újra, és újra?! A forgatás megnehezíti a mindennapokat. Már csak a tudat, hogy látnom kell, ott áll előttem, és érinthetetlen számomra megbolondít. Az, hogy minden lány előtt eljátssza, hogy mennyire kívánja őket, valósággal megőrjít. De ezt teszi velem is, mert nem emlékszik az együtt töltött éjszakánkra, s gyakran azt kívánom, bár én se emlékeznék. A szerencse ma mellém szegődhet, hiszen nincs olyan jelenetünk ma, ami ellenem dolgozna... - Jó reggelt! - köszönök jól hallhatóan széles mosollyal arcomon, miközben belököm magam előtt az ajtót. Körbe pillantok, s mindenki felé eleresztek egy bájos, kedves mosolyt, ahogyan haladok névvel ellátott ülőalkalmatosságom felé. Kissé vissza veszek a tempón, mikor megpillantom Kevin arcát, ahogyan éppen belefúrja tekintetét a képembe, majd egy alig észrevehető fejrázással megérkezem hozzá, s derűs tekintettel köszöntöm. - Jó reggelt. - szólok, majd lehámozom magamról a kabátom, s a kávéra pillantok - Köszi... a kávét. - nem teszem hozzá, hogy " ha tőled van ", max kinevet, ha nem ő rakta oda nekem, majd összevont szemöldökkel reagálok megjegyzésére - Lemaradtam valamiről? - próbálom nem tartani a szemkontaktust, de mint a mágnes vonzza magára. A szerencsének köszönhetem, hogy eltudtam úgy helyezkedni a székben, hogy nem öntöttem magamra az italom. Lassan emelem a számhoz, jól fog esni, és addig sem kell szóba elegyednem álmom alanyával. Ahogyan belekortyolok azonnal levágom, hogy tele van cukorral, így egy kissé eltolom magamtól. Mozdulatlanul ülök pár másodpercig, majd egy halk sóhajszerű kacaj tör ki belőlem és újra beleiszom. Csak azért is. Nem mintha fontosnak kellene lennie számára, hogy én hogy iszom.
Leszámítva a tényt, hogy pár napja nem alszom valami jól, különösen rossz kezdésnek fogom fel, hogy még a munka is áll, mikor reggel beérek, plusz a rendező teljesen fair meggondolásból közli velem, hogy egyébként változtattak egy kicsit az egyik jelenetemen. Az még egy dolog, hogy nem is előre értesít a dologról, de még el is várja, hogy jó képet vágjak a dologhoz. Persze, sok mindent nem tudtam csinálni azon kívül, hogy egy vállrándítással jeleztem a "beleegyezésemet". Hiszen a dolog úgysem rajtam múlik, ha egyszer a stúdió így döntött, mert ők a nézők igényeit akarják szem előtt tartani, a rendező meg egyértelműen a stúdió mellett áll, már eldöntöttnek is tekinthető a változás. Bár az tény, hogy nem kell nagy dologra gondolni... persze, kinek mi a nagy dolog. Hiszen szövegben nem lesz emiatt változás, a dialógus teljes egészében ugyanaz marad, leszámítva a párbeszéd lezárását. Hogy ez miért van? Nos, azért, mert az előző rész után a nézők azt várják, hogy a karakterem összejön Valeri karakterével. A producerek meg persze amellett vannak, hogy ha már a célközönség nagy része pártolja a dolgot, miért ne történhetne meg? Valóban felmerülhet a kérdés, ráadásul jogosan... miért ne? Nekem ezzel személy szerint még nem is lenne problémám, ha az az incidens nem lett volna köztünk néhány hete. Én persze jó szokásomhoz híven úgy teszek, mintha semmi közöm nem volna a dologhoz, és mivel Ő sem hozta még egyszer sem szóba a dolgot, gyanítom azt gondolja, hogy az alkohol befolyásolása miatt nem is emlékszem arra az estére. Pedig emlékszem, nagyon is. Ezzel pedig azt hiszem, eljutottunk oda, hogy miért is vannak alvási problémáim. Nagyon kemény munka volt felállítani magamról a stáb előtt egy alapvetően bunkón viselkedő, önző, és beképzelt személyiségi képet, akinek a legfőbb célja nőnemű munkatársainak ágyba vitele. Tehát... ha ez kitudódna, megint csak jogosan merülhetne fel az újabb kérdés: Akkor mi ezzel a probléma? Az, hogy ezúttal zavarnak azok az esték, mikor Valeri nincs mellettem. Mert nagyon is emlékszem, milyen érzés volt átölelni őt... érezni, ahogy a kifújt forró levegő a bőrömhöz ért... békés szuszogását hallgatva aludtam el magam is. - Jól indul a nap. - csak ennyit felelek mogorva stílusomban, mikor merengésem központja, Valeri maga köszönt, és kíván jó reggelt a már megszokott bájos mosolyával. Hozzáteszem, az idegesítően elbűvölő, édes mosolyával. De jelenleg ez a bunkó megszólalásom most nem ellene szólt, és, hogy ezt vele is érzékeltessem, mielőtt félreértené a dolgot, fejemmel némán a rendező felé bökök. Fene tudja, hogy hallott-e már a közös jelenetünk megváltoztatásáról, de nem is számít, sokkal inkább a véleménye érdekelne róla. Színészek vagyunk, nem kell ezt felfújni, de mégis csak... most csókolom majd meg először... azóta. Hogy feszült lelki állapotomat valahogy enyhítsem, belekortyolok a kávémba, kedvenc székemben ülve, nem messze a rendező székétől. A mellettem lévőben, Valeri székére is oda van készítve egy pohár kávé. Természetesen cukorral, pedig tudom, hogy utálja, így anélkül issza mindig. De hogy nézne az már ki, ha rájönne, hogy odafigyelek arra, amit mond? Oda lenne az imidzsem!
Kezdőlap
Tárgy: Re: Regular day... right? ~ Valeri & Kevin 
Pént. Jan. 02 2015, 23:17
| 
| 