A hideg szellő lágy érintése fut keresztül a bőrömön, melytől a hidegség érzete ráz ki, mégis oly kellemesen ható tényező eme egyszerű folyamat, hogy abba szinte már beleremegek. Árnyékom eltűnik a messzeségbe, s immár nem jelzi, hogy mellettem áll, hisz ő maga is inkább menekült a nyomorú sorsom mellől, minthogy velem maradjon, így nyelte el a sötétség, amelybe burkolózott. A feketeség palettája ezernyi szépség jegyet tükröz, ezernyi csodával kápráztat el eme magányos éjjelen, én mégsem értékelem mindezt, sőt felfigyelni sem akarok rá. A temető ridegsége, hangtalansága, zord külseje, rémisztő látványa, s a néha kísértetiesen felcsappanó hangok kellege vesz körül minket, de ez sem hat meg. Olyanféle jelenségek vannak ebben a percben jelen, s ezen az éjjelen felbukkanó képként felvillanva, amelyek a gyönyörűségükkel az embert elkápráztatva ámulatba ejtik azonnal, én mégsem értékelem mindezt, hisz a hangulatom erre nem ideális, s az, aki mostan vagyok egy szánalmas embert tükröz. Szívverésem egyre lassabb, mintha épp haldokolnék, s a hideg kő érintése szinte kikezdi a hátam felületét hiába van rajtam egy dzseki, mégis fázom, ahogy egyre fokozatosabban veszem a levegőt. Fuldoklom belülről, összeszorítódik a mellkasom, és nem kapok oxigént, amely éltethetne oly annyira. Pár pillanatra lezárom a szemhéjaimat, s csak élvezem azt a néhány percnyi csendet, amely akár a vesztemet is mutathatná, de ez mégsem a végzetem, ez mégsem a vég. Álmosságnak jele sincs rajtam, egyedüli tényként csak a fájdalom ül ki a szemeimbe csillogóan, az arcomra érzésként, így váltva minden megmozdulásomat, és vonásomat gyötrelmi képpé, mely jelez egyfajta kényszert, szánalmasságot, együttérzést, de ezekre nincs szükségem. Néha egy-egy könnycsepp végig folyik az arcomon, majdan leesve a földre elszivárog mélyen a talajba, így válva semmivé, tünékeny fakóan mulandó egykori emlékké. A belsőm felemészt, megkínozz, elnyom, kikezd.. s úgy érzem a vesztem koránt sem az, aminek lennie kellene mostan e percben. Nem vagyok annyira gyáva, hogy az életemet elvegyem, mégis szüntelenül beugrik a halál egyfajta jellemisége, s a tudat, hogy a halottaknak gondjaik sincsenek. Békesség, áldás, nyugalom, de jó lenne csak ezt érezni, csak ezt magamnak tudni, csak ezt látni a belsőmben, mely el nem nyom, hanem vidámságot okoz. Hol van már itt a boldog élet? Hol van itt a remény? Mind elveszett, mind elhagyott engemet, mert csak a fájdalom örökös érzete az, mely láncra verve rabul ejtet, s immár el nem enged, hanem folyton folyvást a padlóra lökve rabszolgaságra kényszerít, s arra, hogy viseljem el, avagy omoljak össze ez alatt az átoksúly által örökre. -De ez már nem jön rendbe.. ez már...-Suttogom halkan a szavakat, ahogy megremeg a hangom, ahogy megtörök e pár szó alatt az eddig felállítottan kész álcám. Nem bírom, oly sok minden viseltem el, s nem bírom.. ez elnyom, elzár, megfojt.. Tisztán él az emlékeimben, hogy mindezen érzelem nem csak puszta képzetem egy darabja, nem a múlt töredéke, hanem maga a valóságom jelentős kellege, s ha nem szűnik meg én ebbe belepusztulok. Elveszem eme kín alatt, mely nem hogy élni nem hagyj, de folyton szenvedést okoz, ezáltal roppantva egyre kisebb darabkákra engemet, a lelkemet, a szívemet.. s fáj, nagyon fáj mindez legbelül nekem. -Az élet váratlansága kiszámíthatatlan, viszont az a gyermek akkor boldog volt, s nem a te hibád, hogy egy barom lelőtte..-Mondom rátekintve némileg megmozdulva ezáltal.-Mélységes bűn ez.. olyan, amit ki sem néznél belőlem. Nap, mint nap van ilyesvalaki, aki megtesz egy-egy ilyen mozzanatot, sokan ezért ülnek rács mögött, s én magam is ottan ülhetnék, mert élveztem.. végül élveztem, s csak egy kevés hiányzott, hogy beálljak azon tömegek közé, de mégsem tettem meg. Viszont ha lenne rá alkalom, ha lenne rá okom újra megtenném, s újra végig csinálnám, mert először ugyan bűntudat van, de a végén.. élvezet, nagy élvezet mindez.-Fújom ki a tüdőmben tartott levegőt végül. Minden bűnben van bűntudat, mindenben ott van a fájdalom érzete, mely örökös, mely állandó, mely elnyomó jelenséget okoz.-Bűnös leszek, bűnös vagyok, s ezt nem kell magamnak megbocsájtanom, hisz már elfogadtam, csupán.. csupán fáj, érzem, s ez mélységes sebet ejt a már amúgy is vérző lelkembe.-Hirtelen eszmélek fel, ahogy kezét a kezemre teszi. Szinte meglep eme cselekménye.. nem szoktam érzések terén bárkit is közel engedni magamhoz.-Meséljek?-Nyelek egy nagyot, ahogy hirtelen felülök a sírkővőn, és ezzel immár nem fekszem ottan, azaz a saját síromon, mely nevetséges dolog voltaképpen, míg számomra pedig sebet ejtő. Óvatosan közelebb hajolok hozzá, majd egy apró puszit nyomok az arca felületére végül.-Köszönöm.-Suttogom igéző hangon a fülébe, majd visszaülök az előbbi helyzetbe, hogy ne legyek benne a magán szférájában. Leveszem magamról a dzsekimet, s egy laza mozdulattal oldalra dobom azt, amely meglepő lehet a számára, de majd mindjárt megtudja miért tettem ezt. -Kezdjük a gyerekkoromtól, hogy megérthető legyen ez az egész érzés.. s folyamat, hogy hogyan jutottam el addig, ameddig.-Nézek a szemeibe, s bár nehéz lesz, de tartom vele a szemkontaktust.-A nevem nem Sebastian Bright.. sőt hogy őszinte legyek nem tudom, hogy hívnak. Azt sem tudom kinek kellene lennem, csak lézengek eme életben. A kezdetektől kezdve árvaházba lettem adva, azaz nem volt családom, nem voltak szüleim, sem testvéreim, sem rokonaim, sem senkim.. csak én, és az árvaházban lévő személyek, akik a gondozásunkat felügyelték. Tíz éves koromig nevelkedtem ott, s ezalatt az idő alatt a borzalom volt az, amely jellemezte, s megpecsételte a sorsomat. Ottan bent; vertek minket, kínoztak, bántalmaztak brutális módon. Ha rossz volt bárki is azt megverték nadrágszíjjal, csicskák voltunk odabent, s egészen fiatalon megkezdték velünk az így való bántás módot.-Egy hirtelen mozdulattal kapom le magamról a felsőm, ahogy végül letérdelek a földre. Egy tetoválás fedezhető fel rajtam, de mindez eltörpül a sebek mellett.-Nézd csak meg nyugodtan.. ezt tették velem.-Könnycseppek folynak végig az arcomon akaratlanul is, és az érzés feléget belülről egyszerűen. Magamra tekintek, de el is kapom a pillantásomat onnan, mert szörnyű, hogy ezt művelték. Karcolatok, s a hátam tele vékony vonalú hegekkel, melyek jelzik, hogy egykor nadrágszíj lenyomata találkozott a bőrömmel.-Átokverte pokol volt.. azt hittem az lesz a vesztem.. pedig csak alig voltam öt éves, és egészen tíz éves koromig ezt éltem meg.. ezt, Erin.-Újabb könnycseppek hagyják el a szemeimet, s nem sok kell ahhoz, hogy sírjak.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Sebastian & Erin - Dance in the dark Kedd Okt. 21 2014, 14:13
Az éjszaka egyre mélyebb és borzongatóbb csendet csempész két árnykép mellé, kiknek vonalait az ezüstös Hold csillogó fénye rajzol a nyirkos talajra, ahogy egymásba olvadva tűnnek a sötétség mélyen, amely úgy nyelte őket magába, mint valamely kis kavicsokat a soha véget nem érő szakadék. Egyre erősebben és egyre ridegebben száll a szellő, rozzant falevelek gyötrődő és kínkeserves sírásának záloga az egyetlen mely egészen közelről hallható énekszó, a távolból egy nyitva hagyott nyikorgó ajtó fémes kopásának súrlódása lelhető fel, egészen olyan horrorisztikus képet lefestve, mint a legtöbb hátborzongató filmben, már csak a sikamlós lépések és a sokat sejtető zongora vagy hegedűszó hiányzik a háttérből. Hosszúra nyúló, elfelejtett perceket ringatnak a szempilláim, ahogy az előttem fekvő személy légy hangvételű, mégis elesett hangját hallgatom, amikor is hirtelen tör ki belőle, ahogy dühvel átitatott zajként szakad ki tüdeje legmélyéről a fájdalmas mondat, magam pedig egy pillanatra összerezzenek tőle, de teljesen mozdulatlan maradok, hiszen oly sokszor történt már ez velem, oly sokszor éltem át, hogy már félelemnek nincs helye a szívem reszkető érzelmei között. Szinte üvölt belőle életének minden kínja, borzalma és elviselhetetlen nyomora dönti újra és újra vissza a porba, míg szeméből a valaha legszebben ragyogó csillogás is végleg kiveszik. Hallgatom, ahogy rám zúdítja mindazt, ami valaha a szívét rabláncokkal szorongatta, ami lelkét milliónyi kis darabkára szaggatta és hangtalanul, csendben figyelem őt, minden pillantásom neki szentelve, még a pilláim sem rebegnek, nehogy megszakadjon az a kapocs kettőnk közt, ami létre jött és amelynek következtében, ha nem is vette észre, de most nyitott, hiszen megengedte magának azt a lehetőséget, hogy kicsit erélyesebben lépjen fel velem szemben. - Én nem hiszek semmit, Sebastian. - kezdek bele halkan a mondandómban, ahogy még mindig rá tekintek, a szemeimben a csillagok apró fényei játszadoznak, közvetítve feléje a remény halk lángsugarát. - Csak az igazságot és azt, hogy egy napon minden rendben jön. - mosolyodom el halványan, ahogy magam is az égre szegezem a tekintetem és az általa mutatott milliónyi kis fénypontra vetem pillantásaim sorozatát. Elképesztően gyönyörű, mindig amikor fiatal voltam szerettem volna elérni a csillagokat, szerettem volna látni az átható fényüket és alig felsejlő emlékeim között még ott van, ahogy megkérdezem édesapámtól, hogy lehet-e csillagot vásárolni az égről, amire tőle soha nem kaptam választ, csupán nevelőapám Victor személye zárta be az örökre nyitva hagyott kérést. Néha ennek ellenére is azt álmodom, hogy tudok repülni és megérinthetem őket, hogy olyan közel vagyok, hogy szinte vakít a fénye, mintha apró picit lyukak lennének a mennyország padlózatán. A csillagok jelentik számomra a szabadságot. - Szerintem a csillagok nem hullanak le. - pillantok rá egy apró mosollyal, majd újra az ében fekete palettára nézek. - Hadd meséljek el neked egy történetet, ami még egészen régen történt velem. Kezdő rendőr voltam, a nevelőapám, Victor épp akkor vitt be a csapatba, miután úgy ítélte meg, hogy informátorként már túlságosan veszélyes nekem odakint. Elég nehéz ügyön dolgoztunk, amolyan maffiaháború volt. Kávét szerettem volna inni, ezért betértem az egyik közértbe, ahol találkoztam egy kisfiúval, látszott rajta, hogy nagyon szegény és megpróbált elcsenni egy nyalókát. Természetesen megláttam, de nem szóltam róla, hanem helyette kifizettem és hagytam, hogy boldogan távozzon, úgy mosolygott rám, mint még soha senki, tudod? - egy pillanatra elcsuklik a hangom, majd mély levegőt szippantok a hideg légből és így folytatom tovább. - Éppen a kávémat fizettem ki, amikor lövöldözésre lettem figyelmes, azonnal ki is szaladtam, az üzlettől pedig pár lépésre ott feküdt a kisfiú holtan, egyszerűen lelőtték, én pedig nem tehettem érte semmit. A mai napig megkérdezem magamtól, hogy miért nem állítottam meg és mondtam el a fiúnak, hogy lopni bűn vagy miért nem hívtam fel a szüleit, vagy bármi más, amivel megakadályozhattam a halálát. Még most is emlékszem a mosolyára, beleégett az elmémbe. Azon az éjszakán pedig egy csillag sokkal szebben ragyogott, mint bármelyik másik az égen, ez volt a fiú csillaga. Felmerül a kérdés, hogy akkor hibáztam-e mikor nem láttam el a kötelességem vagy akkor amikor segíteni szerettem volna vagy akkor amikor boldogságot hoztam, nem tudom. Csak azt tudom, Sebastian, hogy bármi legyen is amit hordozol magaddal, nem lehet olyan bűn, amire nincsen bocsánat. - fordulok feléje ismét, ahogy őszinteségtől felvillanó tekintetem közvetítem feléje, melyek könnyként csordogálnak szemem sarkában, de nem esnek ki onnan. - Viszont az első lépés, hogy te megbocsáss önmagadnak, mert addig bárki bármit mondhat, te mindig bűnösnek fogod hinni magad. - teszem végül a kezem az övére, hogy törődésről és barátságomról biztosítsam. - Nem kell bocsánatot kérned azért, ami az előbb történt, mert megértem, sok mindent láttam már életem során, olyan feldolgozhatatlan tragédiákat, amelyeket mások még csak elképzelni sem tudnak. De ahhoz, hogy neked segíteni tudjak, beszélned kell. - pillantok rá, majd várakozóan figyelem, hogy talán elmesél nekem majd valami olyat, amit eddig magában őrizgetett félve.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Sebastian & Erin - Dance in the dark Hétf. Szept. 29 2014, 19:47
"Az életem elveszett, én pedig örökre semmivé váltam legbelül.."
Az éjszaka leple fedd el, voltomat ezáltal láthatatlanná téve, beleolvasztva a feketeség árnyalatába, eltüntetve a sötétség zálogába, ahogy én magam is kezdem elhinni, miszerint semmi vagyok. Halk nehézkes sóhaj hagyja el a torkomat, de a teher nyomása alól nem szabadulok fel, s mint valamely ólomsúlyú tömb kényszerít a mozdulatlanságra. Tekintettem az eget fürkészi, játszi könnyedséggel szúrva ki a fent lakozó milliónyi csillag ékes ragyogását, mely némi fényforrásként szolgál eme sötét éjjelen. Az égbolton nemcsak ezen csodák tündökölnek egyedül, mint birtokló lételemek, hanem egy tőlük nagyobb égitest is felfedezhető tényezővé válhat. Ezüstös árnyalatú köntösbe öltözött, éjről éjre váltakozó formájú, mégis magával ragadó jelenséget takar, s ez nem más, mint a Hold maga. A rideg valóság, vagy talán képzeletem az, mely fogadva engemet játszik velem, hisz már magam sem tudom melyik valódi mostanra. Annyi bizonyos, hogy az érzelmek hadainak sorra, és a gondolatok kellegének árnyalatai öntenek el belülről, mint egy süllyedő hajót a mélységes víz habjai. Ezáltal süllyedek el én is a halál karmaiba omolva, mint ama hajó, mely a tenger alá merülve elvesztődik, míg végül földet érve megtorpan, s örökre lent ragad. Lelkemet rabul ejtette a gonosz vágyak őrjítő sora, szívemre nehezedett minden mi létezik, s az elmém már csak arra szolgál, hogy a múltam végtelen tárházának képeit felsorakoztatva mutasson be nekem egy előadást, mintha csak épp egy színházba ülnék be, vagy esetleg moziba. Őrült dolog a létezés maga; fájdalmas, kínkeserves, porba tipró.. Azon sírkővőn fekszem, melyen az én nevem szerepel, melybe a lelkem darabkáit temettem aznap el, s azt hittem ezzel meg is szűnik majd minden érzelmi sor, mi egykor jellemzett. Szívem egyre lassabban diktálja a tempót, a hűvös este elért engemet; kiráz a hideg folyton. Mozdulatlan, merev, halotti látvány az, amelyet nyújthattok. Ezerszer is átfutott már rajtam, hogy miért is élek, s létezem, hogy mi értelme egy pokoli kárhozatban élni, hogy mi célja a sorsnak azzal, miként pokoli létet tanúsít minden ember életével szemben. S tán jogos-e a felvetés miszerint a sors kegyetlen összegzésű eleme a világnak, s az abban élő embereknek? Van-e bármiféle értelem azon állításban, hogy élet? Van-e szükség erre úgy, hogy közben átkozottul szenvedsz nap, mint nap; nappal, s éjt, reggeltől estig nyúlóan? Nem én akartam a világra jönni, nem én akartam gyötrődni mindez eddig, nem, és nem én vagyok az, aki bűnös, hisz mit sem tettem! Annyiszor voltam padlón, s mind ahányszor fel is álltam büszkén, de egy idő után az ember beleun.. az egyhangú unalmas életbe. Szívem joga lehetne, ha véget vetnék az életemnek, de mit oldanék meg vele egyáltalán? Élet, s halál felett nem dönthettek, hisz az, hogy megszülettem már magában egy kiváltság. Szót emelve, érzelmet eltiporva mondok nemet.. nemet az önön általi halálomra. -Nem vagyok gyenge.-Suttogom erőtlenül a szavakat, ezáltal némileg megszüntetve a halottiságom kellős látszatát, bár csodálkozom jelenleg, hogy egyáltalán megtudtam szólalni.-Csak ez oldja meg a problémát, csak ez van itt, és nem más.. Ő nem megy el, ő nem hagy itt, ő nem hal meg!-Bámulom az égboltozat teljes hálózatát, ahogy mint valamely kísértet szólalok fel. Továbbra is halkan, erőtlenül, elhagyatottan.. ki tudja mi van velem? Ki tudja mi zajlik le jelenleg bennem? Az élet nem könnyed játszma, én pedig mostan halotti lelkemet mutatom fel, az érző, és sebezhető ártalmatlan lelkemet, mely immár nem tiszta, s jó, hanem merő gonoszság látszata. -Nem érdekel a kioktatás zálogának egyetlen egy cseppnyi árnyalata sem!-Emelem meg a hangomat rögtön szavait követően.-Mit hiszel? Azt, hogy mindösszesen annyi bajom van, amely a legtöbbeknek? Akkor tévedsz..-Megfeszülök a sírkővőn, ahogy rátekintek óvatosan. Szinte éget a pillantásom, mint valamely izzó tűz, mely épp ölni kíván, avagy egy gyilkos tekintet lehet ez. Kifújom a tüdőmben tartott levegőt hangosan, de mégsem könnyebbülök meg, sőt inkább még nagyobb teher szakad rám, mint ezelőtt bármikor. Túl sokat tűrtem, s íme elszakadt az a bizonyos cérna is, amely ez eddig tartotta a súlyt magát. -Bocsáss meg, nem úgy akartam az előbb, de sok ez..-Mutatok az ég felé, ahogy a tekintettemet is könnyedén arra fordítom.-Míg le nem hull a csillagom addig élek, s hidd el a szenvedéseim sorainak nem itten szakad vége.. még sokat kell látnom, tapasztalnom, s legfőbb soron megélnem!-Jelentem ki némileg egy mosolyt erőltetve magamra.-Túl sokat vártam, túl sokat.. s lám az erős oldalam a gyengére váltott át.-Helyezem a hasamra a kezem, így válok ismét mozdulatlanná teljesen. -Sok mindenkim meghalt, sok mindent megéltem.. szörnyű az egész életem.-Röhögök fel ironikusan, keserűen.. cinikusan.-Mond, ha elmondanám, akkor nem vernél bilincsbe, ezáltal börtönbe zárva? Nem akarnál-e hirtelen rabláncra verni, mert ez a kötelességed, mint rendőr? Mond kimernél állni mellettem, ha megtudod a sötét titkom egyik részét? Bűncselekmény eme vázlat, szörnyű tett, de mégis igaz, s bárcsak ennyi lenne a terhem súlyának láthatósági mértéke.. nagyon mély a seb, nagyon mély a megbánásom, de akkor élveztem, s ki tudja, hogy nem teszem-e megint meg.. újra, és újra, míg a hatása alá kerülve őrülté nem válok.. ki tud majd akkor megállítani, kimondja, hogy rossz? A börtön cellának a rácsai? Beleőrülnék.. öngyilkos lennék; nem akarom magamat elzáratni..-Lehull a lepel, lehull az életem első pillanatától feltett maszk, de mire számíthatok tőle? Nem ítél el majd? Egy próbát megér a bizalom, bár ez átokverte nehéz fogalmat takar, s ki tudja, hogy nem-e vág hátba egyszerűen.. de bízok benne; most először bízom valakiben.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Sebastian & Erin - Dance in the dark Kedd Szept. 23 2014, 14:29
Szemeim lágy csillogásával követem az előttem immáron elfekvő férfi minden apró kis mozdulatát, mind rezdülése hat rám, minden mozzanata érint, a szemében pedig mélységes fájdalom ül, mely az én tekintetemen keresztül váj még magam lelkébe egy mélységes űrt. A sötétség egyre inkább játszi könnyedséggel telepedik ránk, mint valami nehéz takaró, melynek terhét ezen az éjjelen csak ketten cipeljük és melynek csodái, az apró csillagok képezik ezt a mérhetetlen súlyt, ami rajtunk találta meg nyughelyét. - Gondolom, hogy ezt azért mondod, mert nem szeretnéd ha gyengének látnálak. - pillantok rá, hosszú hallgatás után a pilláim mögül, hiszen magam csak figyeltem és hallgattam elvesző, alig halható szavait, reagálni mindössze az ösztönös pillantásommal tudtam csupán, meleg fényű szemem villanásával, amely lehet, hogy sokkal többet segített számára, mintha hosszú mondatokban fejezném ki az érzéseimet vagy gondolataimat a lassan összeálló kirakósról. - Hidd el, hogy nem ítéllek el és gyengének sem tartalak téged, azonban az alkoholt még mindig elutasításra méltónak tartom, nem mintha jogom volna beleavatkozni az életedbe. - pillantok rá, majd sóhajtok egyet és mindenféle válaszadási lehetőséget elvéve tőle, folytatom a mondanivalómat, ahogy a hűvös szellő lassan erősödve fújdogál körülöttünk, mintha maga is bele szeretne szólni a beszélgetésünkbe, mintha maga is hozzászólni kívánna az adott helyzethez, talán csak így kér figyelmet. - Az alkohol méreg és ha azt hiszed segít, akkor tévedsz. Ideig óráig ugyan talán eltereli a figyelmed róla, de gondolj bele. Azért iszol, hogy eltűnjön a fájdalom, igaz? De az alkohol nem tűnteti el, csak elteri a figyelmed, a fájdalom attól még ott lesz és létezik, ugyanúgy fog marcangolni, ugyanúgy fog kínozni, bántani téged. És akkor segített? Szerintem nem. Órákig csak bódulatba taszít, majd megmérgez és a végén minden csak sokkal rosszabb, mint volt, mint előtte, hiszen talán te is megfigyelted, ittas állapotban sokkal erősebben érezzük az érzéseinket, főleg azt ha valami fáj. - mesélem neki, hogy végül is milyen véleménnyel vagyok erről az egészről és ha valaki, hát akkor én tudom, hogy milyen ez az egész, hiszen múltamból fakadóan, abból a sötét és homályos múltból, melyről senkinek sem mesélek, bőven van tapasztalatom. - Az alkohol nem fogja megoldani a problémádat soha, helyette beteggé, függővé, rongy emberré varázsol, ezt pedig tudom, hogy te sem szeretnéd, mert te jó ember vagy. Mindenki hibázhat Sebastian, de talán ha elmondanád valakinek, talán könnyebb lenne. Ne értsd félre, nem azért mondom, hogy neked mond vagy hogy kioktassalak, keresd meg azt a személyt, akiben megbízol, ha csak egy kicsit is vagy úgy érzed, hogy ő segíthet. Kérlek, te annyi ember terhét cipelheted, amennyiét csak akarod, de ha a tied nem cipeli senki, akkor összerogysz. - nézek rá, próbálnám felvenni vele a szemkontaktust, hogy legalább abból ki tudjak olvasni valamit, majd alig halhatóan sóhajtok egyet. Nem igazán szeretek az emberek magánéletében kotorászni, de Sebastian az egyik olyan személy, aki fontos lett számomra, nem tudom, hogy nevezhetem-e magam a barátjának, vagy bármi más kissé bizalmasabb személynek, de azt tudom, hogy ha segítségre szorul és én segíthetek rajta, akkor meg is teszem. - Az, hogy most ilyen vagy, nem a gyengeséged jele, hanem hogy nagyon sokáig voltál erős. - fűzöm hozzá nagyon halkan, ahogy eszembe jut egy emlékkép és az arcomra nekem is kiül valamiféle fájdalom és megbánás, de hamar tova is száll, hisz nem rólam szól ez az este. - Meghalt valaki ugye? Valaki olyan, aki fontos volt neked. - kérdezek rá végül is kertelés nélkül, nem szeretnék ugyan tapintatlan lenni, de ha segíteni szeretnék, akkor tudnom kell, hogy mégis mi az, ami ilyen mélységes fájdalommal teli gyötrődésbe taszítja. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy válaszolni is fog nekem vagy hagyja, hogy segítsek, de tudom, hogy egy ember számára igenis fontos, ha látja azt,hogy valaki létezik, aki foglalkozik, aki törődik vele.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Sebastian & Erin - Dance in the dark Csüt. Aug. 28 2014, 18:37
"Az életem elveszett, én pedig örökre semmivé váltam legbelül.."
Képzelgéseken áthaladva, látomásokon keresztül, álmok édes tengerén úszva, avagy magába egy ábrándba belecseppenve, és ezáltal kikötve érkezünk meg a múltunk emlékkép sorozatainak az előre vetített színterére, ahonnan a kijutási lehetőség egyenlő magával a semmivel. Ha őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy egy olyanfajta csapdát állít fel ez nekünk, amelyből a menekülés maga a lehetetlenség, hisz most komolyan valljuk be nyugodtan magunknak, hogy a múltban átélt sérelmek örökre a kísértés égető vágyát rögzítik az életünkhöz, ezáltal pedig bélyeget nyomva a lelkünkre, amely így válik sérültté, majdan végleg semmivé. Egy elveszett világba menekülünk bele, hisz azt hiszük, hogy ez segíthet, hogy ezáltal túlléphetünk az elmúlt dolgokon, de ez nem ilyen egyszerűen megy. Ha könnyed lenne, akkor nem gyötörve húzna vissza a földre rántva, ha oly annyira az lenne, akkor elfelejtenénk, sőt nem éreznénk kínzóan maró fájdalmat, mely a mellkasunkon belül egyfolytában kaparó érzésként van jelen mindinkább. Azt hittem, hogy idő kérdése csupán, és túlléphettek ezen végre, hogy majd hátra hagyva önfeledten boldog leszek, és nem kellesz tovább szenvednem, de minden remény szertefoszlott, amikor a múltam el nem hagyva engem a saját maga rabjává tett, így láncolva le örökre a kárhozatnak ítélt létbe. Sohasem hittem volna, hogy a semmiből felhúzom magamat a csúcsra, és híres riporterré válok, de egyúttal azt sem gondoltam, hogy éppen ez tesz a lehető legmagányosabbá majdan. S íme itt vagyok egymagam a sötétbe burkolózva, ülve a saját sírom tetején, egy whiskyvel a kezemben, és úgy nézek ki jelen esetben, mint egy halálra ítélt ember, kinek a léte már megsemmisülni látszódik. Szánalmas lehettek, egy összetört idióta, aki hagyta magát immár legyőzni, és a terhet el nem viselve átadta magát az érzelmek ezreinek, melyek most már végérvényesen is tán felemésztették belülről őt. Mit vártam az életem során? Azt hittem, vagyis gondoltam, ha majd egyszer eljutok ez eddig a pontig az életemben, akkor minden tökéletes lesz.. Család, barátok, vagy.. nem is tudom, hogy mit is vártam már el anno, de ehelyett inkább egy nagy senki vagyok címeresen. Kitüntetésem lehetne ebből a posztból voltaképpen, hisz elég, ha csak bárki is belém lát, aztán láthatja is azonnal, hogy az égvilágon semmim sincs; csak a munkám, és az a kislány, akit én nevelek. S akármennyire is ragaszkodom hozzá, avagy szeretem őt, ha valójából ő maga sem tudhat mindent rólam. Csak én maradtam neki, ő pedig nekem. A valóságba visszatérni nem oly annyira könnyed, mint ahogy azt hiszem. Gondolataim folyton másfelé terelődnek el, ahogy alig, sőt nem is nagyon tudok figyelni Erinre. Nem kellene ilyennek lennem előtte, míg neki itt sem kellene lennie, mégis ez most így alakult, és nem tehettek ellene semmit sem. Hallgatom azt az egyetlen egy szót, amelyet kiejt a száján, ahogy egy aprót bólintok minderre csupán, és így elkerülve azt, hogy bármit is mondjak neki. A lelkem ezernyi apró darabban hever a földön, megtörten állok minden egyes gondolatszálam előtt, és nem értem, hogy mit tehetnék annak az érdekében, hogy ne az alkohol legyen az, amelybe menekülnöm keljen véglegesen. Nem tehettem már csak azért sem, mert semmilyen jó példát nem statuálnék ezzel az unokahúgomnak, aki számít rám.. összeomlottam, megrekedtem, elvéreztem, és nem látok ebből kiutat. Mégis mit tehetnék eme emlékkép ellen, amikor én egymagam kevés vagyok mindehhez? Nagyon fáj, irgalmatlanul kínoz, megtörten ott hagy, és a mélybe vet egyre mélyebbre rántva magával.. -Én..-Hangom elhalóan hangzik fel, ezáltal oly némán, de egyben mégis megtörve a csendet, mely kezdett immár ránk telepedni.-Nem kellene így látnod.-Teszem hozzá suttogva, ahogy felé fordulva ránézek komolyan, és egyben mégis annyira nyíltan, mint még soha senkire. Mindig is elzárkóztam az ilyesfajta jelenetek elől, hisz nem akartam, hogy bárki is megtörten lásson, avagy sajnálni kezdjen. Az életem eddigi szakaszáig sikerült visszafognom magam, és nem kellett lehullnia a leplemnek, de.. de előtte minden nehezebb. Ösztönösen átlát rajtam, belém lát, aminek voltaképpen nem is kellene így történnie. Akármilyen magas fallal veszem körül magam, vagy csupán elzárkózva egy burokba rejtőzöm minél jobban túl jut azon, mintha egy része megértene, mintha.. Mély levegőt veszek, ahogy tovább hallgatom a szavait a hűvös, mégis éjszakai sötétben, mely egyre inkább jelzi azt, hogy ilyenkor a legveszélyesebb kint tartózkodni, főleg egy ilyen helyen. Mégsem zavar a tény, pedig némileg ittas vagyok, de koránt sem részeg. -Nem zavarsz.-Rázom meg a fejemet a suttogásom közben, ahogy az üvegre pillantok, amelyet éppenséggel a kezemben tartva lógattok a levegőben. Csak ez segít nekem; az ital, mely egy időre eltereli a figyelmemet, mely megszünteti eme átokverte érzelmi szálat, és amely felszabadít minden gond alól. Ilyenkor szabad vagyok.-Eddig az ital segített csupán.. ez volt az, amely végig kísért engem az életem folyamán. El nem hagyott, nem fordított hátat számomra, és még ráadásképpen azt kell, hogy mondjam hasznos; feledtet, s egy nap végleg megöl. Ez sosem megy el.. ez sosem hagyj magamra.-Pillantok magam elé halk szavaim ecsetelése alatt, ahogy a tekintettem megtörtté válik, kínfájdalmassá, míg végül azon kapom magam, hogy Erin kiveszi a kezemből az üveget. Félve pillantok rá, mintha bűn lenne jelenleg bárki közelébe is lennem. -És ha az enyém?-Pillantok rá olyan fájdalmas tekintettel, amelyből kivehető a lelki állapotom teljes folyamata, mármint, hogy majd beleszakadok mindebbe a súlyos tehernyi súlyba.-Én.. sohasem beszéltem az életemről senkinek sem. S ha pont neked mondanám el.. elítélnél, nem csak azért, ami történt, hanem azért, amit tettem. Te az ilyenek ellen harcolsz, én pedig bűnt követtem el.-Szavaim suttogásban törnek fel, egyre nehezebben ejtve ki őket, és mindinkább gyengébbé válok. Végezetül pedig finoman hátra dőlve a saját síromra fekszem le, ahogy a tekintettem az égre szökik, és azt fürkészem, ahogy kék tekintettemben megcsillan valami igazán különleges, de mégis fájdalmas érzelem.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Sebastian & Erin - Dance in the dark Vas. Aug. 24 2014, 14:46
Sebastian-ban mindig is volt valami különleges, valami titokzatos és valami megfejthetetlen, ami által mindenki számára érdekessé vált, amiért mindenki tudni akarta, ki ő, miért ilyen és mi az ő története, ezért pedig sokszor igen csak furcsa eszközökhöz folyamodtak az emberek, tudom mert nem egyszer éreztem rajta azt a bizonyos dolgot, amit úgy hívnak: bizalmatlanság. Talán túl sokat csalta meg az élet, a csalódások folytonos sorozata fojtogatja, míg a fájdalom halkan ringatózó tüze nyúl egyre mélyebben lelkébe, megsebezve, megkínozva, felemésztve. Láttam minden egyes alkalommal a szemének kék tükrében, hogy valami borzalmas dolog történhetett vele, amely ilyen mélyre sodorta őt és amely miatt folyton szomorú, még akkor is van egy bizonyos pajzs, egy álca, amit felhúz maga köré és olyan természetességgel képes mosolyogni, hogy bárki azt hihetné, az élete tökéletes és hogy mindenki másnál boldogabb. Én azonban látom rajta, hogy nincs így, hiszen tudom milyen mélyponton lenni, tán fiatal korom történései engem is mindig visszahúznának, ha nem lenne mellettem a nevelőapám és ha ő nem ment meg, ki tudja most hol tartanék, talán megőrültem volna és egy elmegyógyintézet egyik elzárt osztályán billegnék, talán magam volnék a legutolsó és legszemétebb gyilkos, talán én is olyan ember lennék, akiket most nagy erőkkel üldözök, akiket börtönbe zárok. De nem adtam el a lelkem és küzdöttem, viszont jól tudom ehhez szükségem volt valaki olyanra, aki a pokol legmélyebb bugyraiba is eljött értem, aki a kritikus pillanatokban is mellettem volt, aki kitartott és soha nem adott fel engem, aki látta a reményt és hitt abban, hogy meg lehet menteni. Talán Sebastian mellől is csak egy ilyen személy hiányzik és talán ha őt is támogatná valaki, ha érezné, hogy törődnek vele és szeretik, talán az a szomorú szikra is egyre elhalványulna, egy napon talán el is tűnne. - Köszönöm. - veszem el tőle a zsebkendőt, ahogy halkan szólalok meg és letörlöm a számról a vért, amit Charlie egyik ütése okozott, mondanom sem kell, hogy ezért még elintézem ezt a férget, megkapja, ami jár neki és én nem szoktam a levegőbe beszélni. Pár másodperces elkalandozás után, óvatosan állok fel, majd végül leülök a síron ücsörgő személy mellé és ráemelve a tekintetem kezdek hozzá beszélni. - Nagy a baj, igaz? - teszem fel az első kérdést, persze nem szeretnék a magánéletében turkálni vagy épp vájkálni, mert ugyan semmi közöm sincsen hozzá, de mégis ha talán tudok neki segíteni, akkor miért ne tenném meg. Sokkal tartozom ennek az embernek, aki kiváló informátorommá vált az évek során és ha mondhatok ilyet, akkor némileg barátság is kialakult köztünk, bár részéről fogalmam sincs, hogy ez így van-e vagy sem, bár azt hiszem az ő szemében csak a rendőrnő vagyok, akinek dolgozik, vagy akivel együtt dolgozik. - Nem akartalak zavarni vagy nem akarok alkalmatlankodni, de most ahogy látom nem vagy jól, sőt... ezért ha nem zavar a társaságom, akkor maradnék, nem hinném, hogy jót tesz neked, ha most egyedül vagy. Egy üveg wiskey tán jó búfelejtő és ideig óráig el is tereli a figyelmed, de másnap szörnyű fejfájásod lesz. - nézek rá, egy picit el is húzom a számat, de lényegében tudom, hogy mégis miről beszélek, hiszen ezt mindenki jól tudja. - Másrészről pedig, ha nem is mondasz semmit, én akkor is azt gondolom, hogy jobb hallgatóság vagyok, mint az italod. - figyelem őt továbbra is kitartóan, ahogy néha egy - egy aprót rándul az arca, vagy épp a szempillái is megrezzennek, talán maga észre sem veszi mindezeket az ösztönös mozdulatokat. - Igaz bódulatot nem tudok hozni, ez az egyetlen érv, amit ellenem fel lehet mutatni, de van valamim, ami neki sosem lesz. - folytatom halkan, ahogy a szememben megcsillan az esti Hold ezüstös fátyolként ránk ereszkedő fénye. A tekintetem egy pillanatra a sírfeliratra vetődik és újra és újra el kell olvasnom rajta a feliratot, hogy elhiggyem, nem csak a képzeletem játszik velem, nem csak a sötét homályában tévedtem el, hanem valóban azt vésték rá, amit a szemem felfedez, mindezek után pedig a mellettem ülő férfira tekintek. Olyan megtört. És akkor hirtelen bevillan, hogy én egyszer már láttam valakit ilyennek, láttam már valakit ilyen összetörtnek, ilyen megtörtnek, ennyire felemésztődve és fájdalmaktól, mély kínoktól gyötrődve élni. A pupilláim erősen kitágulnak a felismeréstől, majd automatikusan veszem ki a kezéből az italos üveget és leteszem a lábunk mellé, aztán megszorítom a kezét, amolyan biztatásként és bátorításként, hogy érezze nincs egyedül. - Sebastian, nem a te hibád. - nézek rá ahogy alig halhatóan ejtem ki a mondatot, mely szinte el is veszik az éjszakában.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Sebastian & Erin - Dance in the dark Kedd Aug. 12 2014, 20:38
Mindenkinek van gyenge pontja, hullámvölgye, átka, kínlódása, rossz pillanata, szörnyű emlékképe, csalódása, és múltja. Mindenkinek van egy elképzelt jövője, egy jó élete talán, de ha nem is, akkor is ez élteti a legtöbb embert, hogy éljen valamiért, de amikor valaki a szemed előtt hal meg - a saját két szemed láttára - , akkor rájössz, hogy minden szörnyű, borzalmas, rémes, és átokverte. Hiába próbáltam magamat túl tenni a múltamon, ha egyszerűen nem megy, ha minderre képtelen vagyok. Ezerszer, és ezerszer gondolok ugyanarra, sőt már-már látom is magam előtt a képet, ahogy újra elevenedve mindez megtörténik, mintha most zajlana le, és nem máskor. Talán megőrültem, vagy csupán fáj a magány okozta üresség érzése, amely mindinkább kezd felemészteni, ami valljuk be nem épp a kellemes érzelmek sorát szaporítja. A múltam, mint valamely rossz képzelet, avagy rémálom, mely csak követ, s követ a végtelenség irányába. Nem akarok rá gondolni, de mégis megtalál, mintha szánt szándéka lenne tönkre tenni engem belülről végleg, mintha minden egyes percnyi nyugalomtól megakarna fosztani. Olyan éles látomás vetül elém jelen esetben, hogy azt sem tudom már, hogy ez a valóság, vagy az, amit képzelek, amit a múltam kényszerít rám, mint valamely súlyos teher, avagy csapás. Megtanultam felvenni egy álcát, elnyomni mélyen magamba az igazságot, és ezáltal felégetni mindent magam mögött, de nem.. nem megy, amikor is a kínok kínjának a poklában szenvedve vernek le a láncok a földhöz kötözve. Rabul vagyok ejtve egy olyan csapdába, amelyből nincs menekvési útvonal, vagy áldás adta jóság. Az élet nem könyörül, hanem elvesz, és szenvedést nyújt ezért cserébe, de azt sikerült megtanulnom, hogy magunk alakítjuk a sorsunkat. Szóval tehát, ha boldog akarok lenni boldog lehettek, de nálam az a probléma forrásának titkos rejtelme, hogy senkim sincs, viszont az unokahúgomat kivételhez rakhatnám, de ő.. ő egymagába nem tudja bennem elnyomni ezt a tátongó űrt, hisz vannak olyan személyes dolgaim, amikről neki sem beszélhettek, s miután az apja meghalt, csak én maradtam neki. Nem akarom szenvedésre ítéltetni, hisz azt szeretném, ha boldog lehetne, ha remek élete adódhatna, és megkapna mindent, amit csak kívánni mer, mert megérdemli. Megérdemel egy olyan életet, amely nekem sosem lehet lesz! Emlékeim soraiban kell életre bennem ama kép, melyet bár borzalmas megélnem, mégis mindig elő kerülve bennem lejátszódik, mint valamely rutinszerű dolog; "Épp hazafelé tartottam a szokásos családi vacsorára, amikor is megláttam, hogy a ház ajtaja nyitva áll, mintha épp minden idegent beakarna engedni belülre. Nem vettem komolyan, azt hittem tréfálnak velem, ezért lassú léptekkel közelítettem meg az épületet, amikor is végül néhány vérfoltot láttam beljebb menve az ajtón.. csúszások nyomai, véres kézlenyomat a falon. Megrémülve megálltam, és azon gondolkoztam, hogy ez most valami átverési dolog, avagy komoly cselekmény történés. Beljebb indultam végül, és úgy hittem minden rendben lesz, de semmi sem volt rendben, amikor is a földön megpillantottam a mostoha bátyámat, aki épp vérben feküdt. Én csak megrémülve néztem rá, ahogy felém fordította a fejét, s ekkor rögtön automatikusan léptem oda hozzá, ahogy letérdelve közelebb húzva magamhoz; pontosan az ölembe fektettem. Levettem magamról a pulóvert, ezáltal már csak egy vékony póló volt rajtam. A ruhadarabot azonnal széttéptem, majd erősen a sebhez szorítottam. Hallottam, ahogy azt rebegi az ajkai közül, hogy túl késői tett ez. Hallottam, ahogy azt kéri engedjem el, vigyázzak a lányára, majd figyelmem tárgyává válhatott, ahogy átadta a jegygyűrűjét. Csupán három perc leforgása alatt, ahogy mélyen a szemeibe néztem mindvégig, és éreztem a fájdalmat a lelkében. Majd három perc múlva kihullt a fény a szemeiből, és csupán üresség vetült bele, ahogy a teste élettelenül ernyedt össze a karjaim közt. Láttam meghalni őt. Végül finoman lezártam a szemeit, ahogy zokogva fájdalmas üvöltések közepette megérkezettek a mentősök, és a rendőrök is. Aznap este ástam magamnak sírt, aznap este jöttem el ide, és aznap váltam végleg üressé, és egyben magányossá, bár a lánya ez eddig tartotta bennem a lelket.. nagy nehezen." Egy üveg jó minőségű whisky társaságát élvezem, ahogy időközönként kortyolok az italból, mely jól esően, de mégis kaparó érzéssel folyik végig a torkomon. Egy hideg sírkővőn ülök jelenleg valahol a temető legmélyén a sötét éjszaka kellős közepén; éjnek évadján. Néma csend honol a tájon, a Hold fénye tölti be csupán a terepet, mely rám veti a fényét, és néhány kósza gyönyörű csillag hever az égen szerte szét. Valahol mélyen, leghátul, az eldugott részlegen lehettek, bár nem nagyon foglalkoztat ez engem. Emlékszem tisztán minden egyes elejtett szóra, amit szitkozódva mondtam, miközben egy üres koporsónak ástam helyet, és íme itt heverek én.. s mi vagyok élőholt? Hiába mindez, ha fáj, ha szenvedek, ha belülről felmarcangolva széttépően megfojtva, s taszítóan lök a mélységes pokolba. Felsóhajtok, ahogy léptek hangja üti meg a fülemet egy nem messzi oldalról, és rohamosan közeledik felém. Ki lehet az ilyenkor? S bár maradt volna otthon! Jobb járna, mint velem.. nem vagyok egy kellemes társaság az is tuti. Tekintettem lassan emelem meg a nevemet megemlítő lányra, aki azonnal ismerőssé is válik. Erin? Mit keress ő itt? Óvatosan helyezem vissza a tekintettemet a föld felé irányítva, mint aki jelezni kívánja, hogy rossz időzítés. -Igen, Sebastian vagyok, de bár ne lennék.-Szavaim halk suttogása törik meg a csendet. Látom akaratlanul is, hogy leguggol, és meg is lepődik eközben a sírfeliraton, mely az én nevemről tesz tanú bizonyságot. A dzsekim belső zsebébe nyúlva előveszek egy áttetsző fehér ruhadarabot, mely textil, és tán a régi időkhöz köthető zsebkendő féleségnek számít.-Töröld meg a szád, kedvesem.-Mondom lágy suttogással neki.-Semmi sincs rendben.-Felelem nagyon halkan újból ránézve, ahogy az arcomon egy ártatlan könnycsepp gördül le..
Vendég Vendég
Tárgy: Sebastian & Erin - Dance in the dark Hétf. Aug. 11 2014, 00:27
- Charlie! - zavarja fel a hangom a csendességbe burkolózó éjszakát, ahogy pisztollyal a kezemben rohanok a sötét ruházatú alak után, aki igen csak gyorsan eltűnni készült, amikor is megjelentem a környéken. Ez a féreg pedig sokat tudna nekem mondani, ha épp nem a végeláthatatlan sikátorokon keresztül rohanna előttem vagy öt méterrel. Charlie, Rico Palmer egyik kishitű drogdílere és a múltkori ügyhöz is köze lehet, miután a kedves és hőn szeretett főnöke egy erős kötéllel volt felfüggesztve egy jól elzárt gardróbszekrénybe. Néha sajnálom, bármennyire is tudom, hogy szabadulása után az enyéimből lőtt le kiválóbbnál kiválóbb rendőröket, de azt gondolom akkor sem így kellett volna végeznie, hiszen az igazságszolgáltatás így elmaradt, mindösszesen csak meghalt, megmenekülve ezzel az ítélet elől, melyet az aljas tettei miatt szabtak volna ki rá. - Charlie. - kiabálom utána, amikor is a közeli temetőbe beszaladva lépek utána, majd annak kijáratánál megtorpanok egy pillanatra, aztán lassú, óvatos és kimért léptekkel haladok tovább, miközben a pisztolyom erősen szegezem a mellkasom elé, amolyan védekező pozícióban haladva. Mindig is tudtam, hogy az ilyen pitiáner bűnözők a legravaszabbak és minden eszközt kihasználnak, csak hogy mentsék a piszkos bőrüket és tisztára mossák a mocsokban fuldokló nevüket. - Ennek nincs értelme, csak rontasz a helyzeteden! - mondom viszonylag halkan, ahhoz képest a hangerőhöz képest, amivel az előbb szóltam, sőt mi több kiabáltam utána az utcán. Charlie és én sajnos korábbról igen csak jól ismerjük egymást, ha őszintén akarok fogalmazni, fiatalabb koromban sokszor belefutottam ebbe a nyomorultba, aki fiatal nőket és férfiak csábít egyaránt a gonosz útjára, azonban miután velem találkozott azt hiszem igazán úgy érezte magát, mint aki viperafészekbe tenyerelt. Nem számolt ugyanis azzal a jelenséggel, hogy mögöttem egy igazi felelősségteljes apa áll, aki mindent megtenne értem, még akkor is, ha nem a saját vére folyik az ereimben és ez sokak számára meglepő volt, valamint meglepő a mai napig is. - Talán tudok neked segíteni, de abban az esetben nem menekülhetsz tovább. - folytatom, ahogy tekintetemmel fürkészően járom be a terepet egyre beljebb és beljebb haladna a sírok közt kitaposott ösvényen, melyet csak a Hold fénye világít meg ezen a késő éjszakán. Nem állt szándékomban kedvére tenni ennek a gazfickónak, de ha tud valamit, akkor az információért cserébe talán tehetek valami, azért hogy a helyi kisstílű maffiafőnök ne vágja le azonnal a fejét a helyéről, ugyanis hallottam némi pletykát efelől, bár ez egyáltalán nem passzol Rico Palmer ügyhöz, de talán valami olyan nyomot fedezhetek fel, amit az eddigi nyomozás alatt nem találtunk meg. Hála apámnak Mr. Washington kezes báránnyá változott, miután kettesben maradtak és megismerte a kőkemény Reed stílust, amiről annak idején Victor elhíresült és amiről csendben hallgatnak még a rendőrség berkein belül is. Erős a gyanúm rá, hogy itt a háttérben komoly szervezkedések folynak és ha ez egy bizonyos maffiaháborúhoz vezetne, akkor azt hiszem mi is felköthetjük azt a bizonyos nadrágot, már pedig az egyik nagy fejes halála, Palmer-é, ezt vetíti előre. - Char.. - szólítanám meg, amikor erős ütést érzek meg, ahogy a fejemre mérik, majd térdre esek és elejtem a fegyverem. Már éppen a következő ütést mérné rám, amikor hirtelen fordulok felé és elkapom a kezét, hogy még véletlenül se tudjon újra megütni, azonban a másik keze szabadsága miatt, egy erős ütéssel arcon vág, amitől megszédülve esem a földre. - A rohadt.. - kelek fel, ahogy lassan kúszom a fegyveremért, majd támolyogva felállok és próbálok egyensúlyozva előre haladni, az irányába, amikor újra lecsap és megütve engem szélsebesen kezd szaladni, majd a bokrok között eltűnik a sötétségben. Mikor végre visszanyerem magabiztosságom, kezdek el haladni, ahogy a szám elé teszem a kezem, amely felszakadt és jelen pillanatban omlik belőle a vér, vörösre festve ezzel az államat és nyakamat, majd lentebb érve a ruhámat. - Ha a kezeim közé kerülsz, szétrúgom azt a csinos hátsódat! - szitkozódom, ahogy tovább haladok, jól tudom nem kellene így beszélnem, hisz ez mégis csak egy temető, de nagyon felidegesített ez a pasi. Hosszú percekig haladok egyedül, amikor a messzi távolban felfedezek egy alakot, aki egy sír tetején ül, hát lehet hogy én voltam az elmúlt időben a szemtelen, de hogy ő sem most próbálja meg az alázatát kimutatni, annyi szent. Sebes léptekkel haladok az irányába, talán megtud szánni egy papírzsebkendővel, hogy elálljon az ajkaimból folyó vér, azonban ahogy egyre közelebb érek, a szemem előtt kirajzolódik az ismerős alak, aki egy üveg wiskey társaságát élvezi magányosan a temető eldugott részlegén. Találkoztunk mi már jó párszor, hiszen rengeteg ügy kapcsán a segítségemre volt, kiváló informátor vált belőle az évek során, amit talán kicsit a munkájának is köszönhet. Jóképű és vidám stílusú, de a szemébe mindig ott csillogott valami furcsa szomorúság, amit próbált elrejteni az emberek elől, azonban ha valaki ismeri a poklok poklát, akkor az megfogja látni ezt az elvesző ragyogást is. - Sebastian? - lépek közelebb, ahogy az ezüstös fényben meglátom az arcát, de ami ennél is furcsábban hat rám, az a sírfelirat, melyen az ő neve díszeleg, mégis mi a fene folyik itt, hogy lehetséges ez? - Minden rendben van? - lépek közelebb, ahogy leguggolok mellé és a szám előtt tartva a kezem teszem fel a kérdést, amivel elég ostobán festhetek, de ez most lényegtelen is ebben a helyzetben.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Sebastian & Erin - Dance in the dark 
Pént. Nov. 07 2014, 20:54