Hannah Mae Puckerman

Nobody's perfect

Elhivatott-amit eltervezek az úgy is van, s megvalósul. Pici korom óta álmom, hogy írással foglalkozhassak. Szoros kapcsolat fűz az irodalmi remekekhez, imádok olvasni, ábrándozni a sorok rengetege között. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy beadom pár munkám egy újsághoz. Egyenlőre még várom a visszajelzést, de úgy érzem felcsillant egy csillag számomra.
Karrierista-20 éves vagyok, s még nem volt párkapcsolatom. Szánalmas vagy sem, mindenem a fejlődés, a jelenlegi munkám rengeteg időmet elveszi. Akár egész nap részese lenni egy fotózásnak nem éppen pihentető, de ennek ellenére élvezem és úgy tűnik nem csinálom rosszul. Ettől függetlenül az íráshoz kötött elhivatottságom nem látszik megszűnni, hisz mikor tehetem dolgozom újabb és újabb szösszeneteken.
Kislány-bár nemsokára felnőtt leszek hivatalosan is, még is megmaradtam ugyan annak a kicsi lánynak aki voltam. Bájos mosolyom, fel-fel csillanó barna szemeim ugyanazt a gyermeki ártatlanságot sugallják mint sok évvel ezelőtt. Megmaradtam naivnak is. Mindenkiben megbízom, s emiatt sokszor csalódnom is kell, de nem tanulok az esetekből. Ilyen az élet mindig szükség van olyanokra akiket kilehet használni. Ez persze, rossz de nincs mit tenni a vad idegennek is segítek és megbízok benne önzetlenül, ha kell.
Szerénység-véletlennek, szerencsének titulálom el sikereim. Ez olykor hátrány hisz van mikor el kell fogadnunk a dicséretet, de hiába, ez nem megy nekem. De azért sokat fejlődtem, a modell szakmában nem lehet a törékeny lábakon megállni.
Szerencsétlenség-felfoghatatlan, hogy nem veszek soha semmit észre, pedig a szemem előtt van. Annyian akartak már szerelmükkel ostromolni és nekem még csak sejtelmem sem volt az egészről, pedig mások már rég vették volna a lapot. Hiába annyi csalódott szív én sajnos nem értek a férfiakhoz. Nem tudom kezelni, vagy nem veszem észre a közeledésüket vagy én nem tudok viszonyulni ahhoz aki épp szimpatikussá válik. Ez annak tudható be, hogy valóban ramaty vagyok ilyen téren, vagy csak nem találkoztam még a lovagommal aki előtt megnyílhatok és akihez tudok közeledni, s ő is hozzám?
Veszély-bár szeretem kerülni a túlzott stresszel járó dolgokat még is mindig utol ér valami. Kósza tettek..kósza érzelmek. Félek a csalódástól, túl hamar vetem bele magam valamibe és azt sem tudom valós-e, gyakran nem látom a dolgok végkimenetelét. Hirtelen kezdtem el érezni eddig nem tapasztalt módon és ez megrémiszt, de valahol izgat is. Kíváncsi vagyok, tudnom kell mi lesz belőle, csak félek ismét túl naiv voltam.
Szép-egyesek szerint elragadó, mások szerint különleges vagyok, sőt már volt aki hercegnőnek szólított. Néha nem tudom mire vélni a bókoló szavakat. Nincsen egészséges önkritikám, az alatt található az önbecsülésem. Hajam színe átlagos barna, bőröm bár hófehér ami szép, engem sötét hajam miatt inkább csak sápít. Valamiért még is tűri bőröm a sminket, hajam a sok igazgatást és vékony alakom a kitartást. Nem tudom, hogy juthattam el idáig, hogy fotóznak főleg azért mert nem állítom, hogy szép vagyok. Talán azért élvezem mert a kép sosem a valóságot mutatja. Mindig alakít a szereplőn, tulajdonképpen nem is magamat látom csak egy jelmezt egy szépen elkészített bábút.

This is my Life

Testem megfeszül, libabőrös leszek, magával ragad egy bizonyos vágyakozás, de ugyanakkor szenvedést is érzek. Folyton azon a bizonyos csókon gondolkodom, melyet Ethannak "köszönhetek". Nem kellett volna megtörténne, s azóta is kerülöm szüntelen. Bár tudom óriási hiba volt abban a pillanatban viszonozni, még is úgy érzem úgy kellett nekem mint sivatagban bandukolónak a víz. Mindig imádtam vele dolgozni. Magával ragadott a személyisége (vagy legalábbis az az arca amit nekem mutatott), elvesztem csillogó íriszeiben és egyszerűen.. ÁH! Elég! Bolond vagyok, hogy ilyen butaságokon jár az agyam Valószínűleg sok modell lány járt hasonló képpen. Ám sajnos az én lelkem hajlamos mindent komolyan venni. Pirinyó világom egy teljes történetet szőtt a csókból, s olyan képzeteim támadnak miszerint egyfajta kivétel vagyok. Kilógok a sorból, különlegesnek számítok. Ám ez nem így van. Rózsaszín ködfelhőket szerte kell hogy oszlassam.
A telefon csörög, szívem nagyot dobban mikor a kijelzőre siklik tekintetem. Miért hív? Nem kellemetlen ez az egész kesze-kuszaság még így is?! A piros gomb lassan a barátom lesz, szinte mindig azt érintem. Telefonon való kommunikálást bár eltudom kerülni be kell ismernek nem húzhatom a végtelenségig ezt a gyermeki viselkedést. Egyszer úgy is belé botlok, egyszer úgy is szembe kell néznem vele és egyszer rá kell jönnöm arra, hogy nem kell mindent komolyan venni. Biztos elkapta a hév, pont én voltam mellette és ennyi. Gondolom, ha találkoznánk úgy viselkedne mintha semmi sem történt volna. Igazából fogalmam sincs mire számítsak. Szeretném hinni, hogy benne is megmozgatott valamit az a pillanat. Szeretném hinni, hogy ajkaink találkozása nem csak engem borzongatott meg kellemesen. Azt is szeretném még hinni, hogy nem felejtette el, hogy tudja pontosan úgy feleleveníteni, mint én.
Sok mindent szeretnék, talán pont ez a baj. De mit tehet egy fiatal szív, ha ellett rabolva?