Stay - Wendy & Rick

Amióta ez az egész felfordulás elkezdődött, fogalmam sincs arról mit is gondoljak. Szeretem a férjem, ehhez semmi kétség nem fér, de… De egyszerűen valahogy még sem tudom elfogadni azt ami történt. A lelkem mélyén tudom, hogy nem lehet igaz ez az egész, végtére is minden rendben volt közöttünk, de akkor is ott van a kisördög, ami azt súgja mégis csak igazak annak a lánynak a rágalmai.
Már hetek óta küzdök ezzel a gondolattal, és a mai nap sorsdöntő volt. Az iskolában egyre többen kérdezősködnek, arról, hogy mi igaz és mi a hazugság abból, amit hallottak. Miért élek még együtt Richarddal, hiszen olyan dolgot tett, ami megbocsájthatatlan. Ma pedig már az igazgatónő is behívatott az irodájába.
Szó se róla nem volt egy kellemes beszélgetés, de legalább megadta a kellő lökést ahhoz, hogy végre eldöntsem azt mit is szeretnék. Mi lenne az ami a legjobb lenne számunkra, vagyis hát… inkább az én számomra.
Úgyhogy tanítás után egyenesen hazamentem, és nem törődve azzal, hogy a férjem mit fog szólni hozzá, előhalásztam a bőröndjeimet és nekifogtam pakolni. Minden apró dolgot eltettem amire csak szükségem lehet addig ameddig nem találok magamnak egy lakás, azután pedig majd eljövök a többi holmimért.
Éppen a fehérneműs fiókomat pakoltam amikor Rich betoppant. Annyira szerettem volna elkerülni azt a pillanatot. Útálok búcsúzkodni, útálok veszekedni és még jobban útálom, hogy ezt kell tennem vele, velünk, de mégis meg kell tennem.
- Igen. El kell mennem Richard. Szükségem van egy kis külön töltött időre. – válaszoltam elhaló hangon, miközben egy pillanatra sem hagytam abba a pakolást.
Tudtam, hogy ha megteszem, és a szemeibe nézek, akkor minden bizonnyal nem fogom tovább bírni, és felszínre törnek a könnyeim. Azok a könnyek amelyek minden együtt töltött pillanatban a felszínre kívánkoztak. Szeretem őt, mindennél jobban, de ezzel a helyzettel mégsem tudok mit kezdeni. Ez túlnő rajtam. Lehet, hogy én vagyok a hibás, de akkor is meg kell tennem, ezt a lépést. Bármennyire is ez volt az amitől az egész kapcsolatunk alatt végig rettegtem.
- Úgy terveztem, hogy írok neked egy levelet, de így már szükségtelen. – mondtam elmerengőn, miközben az utolsó darabot is bepakoltam a bőröndömbe.
Nem hinném, hogy bármelyikünk is számított erre amikor egymásba botlottunk azon a tavaszon az egyetem udvarán. Az a pillanat, egy olyan része az életemnek amit soha nem fogok elfelejteni, hiszen ha akkor nem találkozunk úgy lehet sosem ismerjük meg egymást, sosem szeretünk bele a másikba és sosem házasodunk össze. De ez a mostani pillanat is pontosan olyan szerves része lesz az emlékeimnek, mint az akkori. Hiszen valami megszakadt köztünk, egy olyan kapocs amelynek a feltétlen bizalom volt a legfőbb alapja. Én pedig hagytam mindent kárba veszni, egy kamaszlány állításai miatt.
- Hidd el, nem ez a legkönnyebb dolog, amit életemben meg kellett tennem. De szükségem van időre Rich, mert még nem tudom hogyan tovább… Fogalmam sincs mi lesz ezután, de egyenlőre, még nem látom a folytatást számunkra. – mondtam ki végül a legfájdalmasabb szavakat, amiket valaha is kimondhattam.
Ezek olyan szavak voltak amelyek örök nyomot hagytak az életünkön. Olyan nyomok amelyek szinte sohasem fognak nyomtalanul eltűnni, és ezáltal örök fájdalmat okoznak mind a kettőnk életében.

Egy levél. Tudom nagyon jól, hogy nem ezt várta, és őszintén nagyon szégyellem magam amiatt, hogy így akartam tőle elköszönni, de… de nem vagyok többre képes. Jelen helyzetben pedig még erre sem, hiszen itt áll és várja a magyarázatomat. Nem hibáztatom érte, hiszen igaza van. Megérdemelné, hogy elmondjam neki nyíltan, mi is a helyzet. Én valahogy még is azt érzem, hogy nem lennék rá képes, bármennyire is tudatában vagyok annak, hogy ez lenne a legkevesebb, amit meg kellene tennem.
- Én… Tudom, hogy bíznom kellene benned, de annyi minden megváltozott. Azt hiszem sok mindenben én vagyok a hibás, és éppen ezért csúsztak ki a dolgok az irányításunk alól. – hadartam el mindent szinte egy szuszra, és a végén már éreztem, hogy kezd úrrá lenni rajtam a pánik.
Richard a férjem. Ő a legjobb ember, akit valaha megismertem és akit valaha szerettem, de mégsem vagyok képes arra, hogy mindazt megadjam neki amire vágyik. Azt hittem az életünk mostanra már egész más megvilágításba kerül. Szerettem volna, ha már lenne egy babánk. Egy parányi kis csoda az életünkben, akit úgy szerethetünk, mint azelőtt még senkit. Aki mindenben számíthat ránk, aki ha kell mosolyt csal az arcunkra. De nem. Ehelyett csak fájdalmat kaptunk egy buta kislány hazugságai miatt. Tudom, hogy gyenge lábakon áll a bizalmam, főleg önmagammal szemben, és talán éppen ezért is tud a külvilág olyan lépésekről meggyőzni, amikben egyébként nem hiszek. Amikről tudom, hogy hazugságok. Tipikusan úgy viselkedem, mint egy buta szőke, holott egyáltalán nem ez a jellemző rám.
- Rich, kérlek! Ne nehezítsd ezt meg még jobban. – mondtam, miközben a sírás fojtogató érzésével küzdöttem. Nem fogom ezt hosszútávon bírni. Minnél hamarabb el kell mennem. Az hogy én mit érzek az most lényegtelen, de azt látni, hogy szenved azt nem tudom elviselni. Legalább is nem tudtam volna elviselni. Most mégis azt az embert bántom, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Mikor vált belőlem egy szívtelen dög, Egy olyan valaki, aki még a földön fekvőbe is belerúg?
Szeretem, még annyi év után is ő a legfontosabb az életemben, de úgy gondolom, most mégis ez lesz a legjobb mindenkinek. Külön töltünk egy kis időt, legalább addig ameddig rendeződnek a dolgok és utána majd meglátjuk hogyan tovább. Hiszen a nagy és okos elődeink is azt mondták, hogy az idő majd mindent megold. Talán így lesz és idővel mindent újra kezdhetünk. Talán egyszer még újra egy család lehetünk. Végül is ki tudja.
- Egyenlőre egy szállodába, aztán majd meglátom. Talán keresek egy albérletet, vagy visszamegyek a szüleimhez, vagy… Nem tudom, tényleg nem tudom. – válaszoltam kicsit zavartan és teljes mértékig tehetetlenül. Mindeközben leemeltem az ágyról a telepakolt bőröndömet és lehajtott fejjel elindultam a kijárat felé.
Tudom, hogy ha kilépek azon az ajtón akkor nem csak az életem eme a szakaszának lesz vége, hanem valószínűleg a házasságomnak is. De ha mégis úgy alakulnának a dolgaink, hogy együtt maradunk, akkor is hatalmas, vérző és fájó sebként égne bele az a pillanat az életünkbe. Mégis képes vagyok ezt megtenni? De mi értelme van ennek az egésznek? Egyszerűen nem is tudom felfogni, hogyan juthattunk el idáig. Bár azt szokták mondani, hogy ha valakit nagyon szeretsz, akkor engedd el. ha visszajön hozzád akkor a tiéd volt, de ha nem akkor sosem volt a tiéd. Nem látok a jövőbe, de azt tudom, hogy a mi kapcsolatunk szerelem volt és szerelem lesz. Még ezek után is, még akkor is ha többé nem élünk majd együtt.

Szerettem volna azt mondani a kérdésére, hogy semmi nem változott, de ez valahogy nem tűnik igaznak. Még mindig ugyan úgy szeretem, mint mindig, de valahogy mégsem tudok itt maradni. Nem érzem úgy, hogy készen állnék erre. Persze „könnyű” így elmenekülni a gondok elől, de nem tudok mást tenni. Jelen pillanatban nem. Gyáva vagyok és ezt vállalom. Azt is vállalom, hogy én tettem tönkre a házasságunkat a bizalmatlanságommal, nem érdekel. Persze, természetes, hogy fáj, de ettől még meg kell tennem.
- Én változtam meg Richard. – vetettem oda szinte már-már hisztérikus hangsúllyal.
Tudom nem szép ezt tennem, de így legalább én lehetek az akit okolni fog ezért. Én leszek a bűnbak, ami tulajdonképpen nem teljesen helytálló, de lényegében mégis igaz.
Pontosan emlékszem arra a pillanatra amikor megpillantottam Georgia Bianchi-t. Már akkor láttam valami zavart kétségbeesést a szemeiben. De akkor még gondolni sem mertem volna, hogy ez az egész a férjem szerelméért megy. Kislány még, de ettől függetlenül, pontosan tudta, hogyan is kell a lapokat úgy keverni, hogy elérje a célját. Aznap amikor a kórházban elmondta, hogy mi is történt, egyszerűen nem tudtam, hogy mit gondoljak, tegyek vagy csak egyszerűen mondjak. De mi tagadás, nagyszerű színésznő válna belőle. Viszont ha mégis… nem az kizárt. Na jó, de ha mégis igaz az amit állít az pedig egyszerűen… lehetetlen, hogy ennyire félre ismertem volna azt az embert akivel elterveztem a jövőmet, akivel családot szerettem volna és akivel elképzeltem az örökkön örökkét.
- Tudom Richard, és ha eljön az ideje akkor vissza fogok jönni. – válaszoltam a könnyeimmel küszködve, miközben vetettem még egy utolsó pillantást a hálószobánkra, ami oly sok kedves emlékünk színtere volt.
- Szólni fogok. Ígérem. – válaszoltam, miközben még mindig a közös életünk emlékei pörögtek le előttem.
Az első együtt töltött éjszakánk, a közös nyaralások, az eljegyzésünk, az esküvőnk, az első pillanat, amikor megláttuk a házat és rögtön beleszerettünk mind a ketten, az itt eltöltött karácsonyok, szülinapot, forró éjszakák és a többi csodás dolog amit mind együtt éltünk át. Hiányozni fog ez az egész. Pontosan úgy mint Richard reggeli arca. Az a nyugodt, békés arc a kócos hajkorona alatt és az a féloldalas, pajkos mosoly amikor észrevette, hogy őt nézem miután én már felébredtem.
- Már hívtam magamnak egy taxit. De azért köszönöm. Köszönök mindent. – mondtam ki halkan a szavakat, miközben megálltam mellette és lesütött szemeimet egyenesen ráemeltem.
Éreztem, hogy a szívem összefacsarodott, amikor megpillantottam a szemeit, amely máskor mindig boldogságtól és jókedvűségtől csillogott, most pedig csak a szomorúság és csalódottság tükröződött bennük.
Amilyen gyorsan csak tudtam, arra kényszerítettem magam, hogy elkapjam róla a tekintetem és másfelé pillantsak. Ahogy elfordultam, azzal egyidejűleg megindultam a kijárat felé, ahol már ott állt a megrendelt taxi. Gyors léptekkel iramodtam meg az ajtó felé, és nem csak azért mert a mostanra kialakult kisebb pánikrohamom miatt alig kaptam már levegőt, hanem azért is mert megéreztem, hogy az első könnycsepp utat tört magának és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek e megfékezni ha egyszer elkezdődig a könnyeim áradata.
Amilyen gyorsan csak tudtam kinyitottam az ajtót és megindultam a kis járdán az ott álló sárga taxi irányába. A bőröndöm kerekeinek monoton kattogás, lassan kezdett úrrá lenni a az elmémen is. Így aztán lassacskán kezdhettem úgy kinézni, mint egy sírós zombi. Csodálatos. De nem érdekelt. Az volt a legfontosabb, hogy beüljek a taxiba és elmehessek vére. Nem azért mert ezt akartam tenni, hanem azért mert ezt kellett tennem.
Ahogy a taxi hátsóajtaja hangos csapódással bezárult mögöttem, valamiféle letargikus hangulat kerített hatalmába. A taxis megkérdezte, hogy hová vihet én pedig kapásból megmondtam a szüleim címét. Szükségem volt rájuk. Szükségem volt az édesanyám vigasztalására és a tenger sós szellőjének tisztító hatására.
Abban a pillanatban, ahogy az autó elindult a házunk elől, a bejárat felé pillantottam és az egyik tenyeremet az ablaknak nyomva figyeltem Richardot. Majd óvatlanul kimondtam azt a mondatot, ami után végképp nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek.
- Szeretlek Richard, és mindig is szeretni foglak. – suttogtam, miközben a könnyeim úgy kezdtek el potyogni, hogy mire odaértünk a szüleim házához, már kisebb tócsa keletkezett a taxi gumiszőnyegén.