Richard & Wendy

Wendy & Rick  

- Hm, nincs időm több nő felé csapni a szelet. Elfoglalt vagyok. Egyébként is, csak egy bolond keresi tovább azt, amit egyszer már megtalált. - Ott volt mindvégig a szeme előtt, csak észre kellett volna vennie. Szó mi szó valóban nem bővelkedem szabad időben, de persze nem ez a legfőbb oka annak, hogy csak egy feleségem van. A legfőbb oka inkább az, hogy... Először is, hogy nem ment el az eszem. Másodszor, mert kimondhatatlanul, mérhetetlenül szeretem. Nem fogok és nem is akarok beleesni egy általános hibába, amibe nők és férfiak egyaránt beleszoktak bukni. Én pontosan tudom, hogy Ő mit jelent nekem. Ezt pedig sosem tenném kockára.
- Túl is vagyok rajta, csak egy másik oldalról. - Méghozzá nem kevésszer, még annak ellenére is, hogy anyu egy percig se hitt ebben a bődületes hazugságban. Ő mindig is átlátott az embereken, rajtam pedig főként. Nem mintha valaha is az a titkolózó típus lettem volna, de akkor sokkal könnyebbnek éreztem a lelkem, mikor semmit sem kellett mondanom, mert szinte minden mondanivalómmal tisztában volt. A fejmosás pedig nem nem igazán a Gina ügyre irányult, sokkal inkább a házasságomra, hogy hogyan tovább, hogy ne engedjem, hogy vége szakadjon, mert nem engedhetjük, hogy ez a kicsinyes ostobaság elszakítson minket egymástól. Tudtam, hogy igaza van, mindenben, de akkor is várnom kellett, mert nem tehettem mást.
- Igen... Még csak erre vágyom. Mást már nem is kívánhatnék. - De nem azért, hogy legyen, ami még jobban összeköt kettőnket, hanem még csak egy kis csöppség hiányzik az életünkből. Én már eddig is szerettem volna, de azt hiszem most még jobban szeretném ezt a babát.
- Úgy hiszem tudok még egy kicsit várni. - Lágyan elmosolyodva fordultam felé, hogy viszonozzam ezt a puszit, de közben a csalódottságomat sem tudtam leplezni, hogy máris elmegy. Egy kicsit tényleg olyan ez, mintha még mindig vagy újra csak együtt járnánk. Tegnap Ő aludt nálam. Ma pedig mi fogunk a szüleinél?
- Én is nagyon szeretlek. - Nevetségesen hangzik, hiszen még el sem ment, de nekem máris hiányzik. A munkánkkal sosem tudtuk igazán a vágyainkhoz igazodni, azaz számunkra sosem volt annyi idő, ami elég lett volna, ha arról volt szó, hogy együtt akartunk lenni, csak mi kettesben, de valahol szeretném, ha valahogyan visszakapnánk azt az időt, ami elveszett.

Wendy & Rick  

- Édes... De milyen elkeseredettek voltak a lányok, amikor közöltem, hogy nincsen bátyám, se öcsém. Gondolom még sosem voltam olyan ünneprontó a barátnőid körében. - De még ha lenne is azt semmi és senki sem garantálja, hogy mindenben hasonlítunk, a külső jegyekben biztosan, de jellemben már lehetünk egészen mások. Azért sikerülhetett azonnal levennem a lábáról, mert azt is akartam. Az első perctől fogva lélegzetelállítóan gyönyörűséges nőnek tartottam, aki kétségtelenül nagyon gyorsan elcsavarta a fejem. Nekem pedig onnantól kezdve csakis körülötte forogtak a gondolataim, az összes. Szerencse, hogy mindig is határozott és céltudatos voltam. Mindig tudtam mit akarok, addig pedig nem nyugodtam, amíg a magaménak nem tudhattam a sikert. Azt hiszem ennek a tulajdonságomnak köszönhető az orvosi na és persze az örökös, olykor reménytelen kitartásomnak, ami a régi maradt.
- Számítottam is egy alapos fejmosásra... - Persze tudom, hogy még ugyanúgy megkaphatom, hiszen mindez az én hibám is. Előre kellett volna látnom mi fog történni. Hibáztam. Tévedtem. De azt nem érdemlem meg, hogy ezért elveszítsem azt, ami számomra a legfontosabb. Valahogy helyre kell ezt hoznunk... Szeretnék abban hinni, hogy még lehet minden olyan, mint régen. Miért is ne lehetne? Én még sosem szerettem ennyire. Még sosem hiányzott ennyire. még sosem voltam ennyire biztos abban, hogy vele szeretném leélni az életem, a családunkban.
- Azt, amit mindig. Amit együtt szerettünk volna... Egy boldog családot. Én még csak ennyit várok az életemtől. És nem akarom már mással elképzelni, csak veled. - Pontosabban nem tudnám és nem is akarom már mással elképzelni. Talán túlságosan bizakodó típus vagyok, de számmora nincs és sosem létezett olyan, amiről azt gondoltam, hogy képtelenség lenne, csak akkor, ha feladom. A mi érzéseink pedig nagyon is valódiak. Ostobaság az lenne, ha mindezt most elengednénk. Közben kezemet lassan a kézfejére csúsztattam, miközben reményteli ragyogó szemekkel néztem az övébe. Nincs és soha nem is lesz semmi, amit ennél jobban akarnék, vagy ami fontosabb lenne. Számomra, ha megkapom, ha ez a vágyam is megvalósul a családom lesz a legértékesebb. Wendynél jobban pedig csak nagyon kevesek tudják, hogy mennyire vágyom egy családra.

Wendy & Rick  

- Egész pontosan mire akarsz ezzel célozni? Arra, hogy a szakmai tapasztalatom háttérbe szorítja a sármom, előnyben a hölgyeknél? - Arcomon újfent egy huncut vált láthatóvá. aljas rágalom, hogy miféle vádak értek az imént, bár mi tagadás, hogy a statisztikám sokkal csinosabb lenne, sőt a betegek száma is szép számmal csökkenne, ha egy-egy mosollyal, kedves szóval vagy érintéssel gyógyítani lehet, de ez sajnos nem lehetséges. Így viszont akármennyi nőre is lehetek hatással, engem csakis kizárólag egyetlen egy érdekel, kivéve persze, ha... Egy napon érkezik egy egészen kicsi hercegnő, akkor már eggyel többet kell levennem a lábáról, de mindig is szerettem a kihívásokat. Ettől sem riadnék vissza. Ellenkezőleg. Örömmel venném, ha a nem túl távoli jövőben zajosabb lenne az életünk egy kis örökmozgótól.
- Megígérhetem, de mindketten tudjuk, hogy Te sem arra emlékszel, hogy milyen szörnyű volt az a hely, vagy neked csak ennyi maradt meg abból az estéből? Mert abban az esetben komoly aggodalmaim lennének... - Én sem tudtam megállni nevetés nélkül, mivel akkor tényleg rettenetesen választottam, bevallom. De azt hiszem azóta sokkal fejlődtem ezen a téren. Szóval, most már minden téren verhetetlen vagyok. Akkor is ha arról van szó, hogy újra elszeretnénk játszani, hogy bűbájosan elcsavarja a fejem az első pillanattól fogva vagy, hogy elérem, hogy fülig belém szeressen. Azt hiszem jót fog nekünk tenni egy kis randizgatás.
- Igen... De gondolom akkor nem csak neked támadtak kétségeid. Ez az egész pedig rám is nagy hatással volt. Az emberek csalódtak, még ha nem is tudták, hogy mit gondoljanak. Én pedig azokban az emberekben csalódtam, akik ezek szerint nem ismertek eléggé ahhoz, hogy megbízzanak bennem. Jól tudod, hogy mindig is büszke és erkölcsös voltam... - De aztán valakinek mégis csak sikerült ezt megtörnie bennem, amin a jelek szerint még nem teljesen tudtam túltenni magam. Csalódtam, fájt, megtört és életemben először szégyelltem magam valamiért. Nem, nem úgy mint egy rossz kisgyerek, akit megszidnak. Számomra nem az számít, hogy olyasvalami bánt ennyire, amiről igazából nem is tehetek, sokkal inkább az, hogy ez megtörtént velem, velünk, hogyan? Én senkit sem hibáztatok azért, hogy akkor mit gondolt. Fordított esetben valószínűleg nekem is megfordult volna a fejemben, hogy mi van ha...  Én csak szeretném elkerülni, hogy kínosan érezzük magunkat, ha ez egyáltalán lehetséges.

Wendy & Rick  

- Butaság... De az is az volt, hogy váljunk el. Szóval, bízom benne, hogy sikerült arról meggyőzzelek, hogy neked mellettem van a helyed. Más különben kénytelen leszek a mai napra is szabad napot elrendelni magamnak és onnan folytatni, ahol abba hagytuk, amíg el nem állsz ettől a nevetséges butaságtól, hogy nekünk külön kellene tovább élnünk. Mert tudod az a helyzet, hogy nekem már Te vagy az életem. - Számomra már Wendy jelent a mindent, az életemet és nem akarom elveszíteni soha. Ha Te száz évig élsz, akkor én száz mínusz egy napig akarok élni, azért hogy soha ne kelljen nélküled élnem. Ez ránk pontosan így igaz. Az utóbbi két év egy örökké valóságnak tűnt, hihetetlenül hosszú időnek ahhoz, hogy még sokáig képes legyek elviselni, hogy nincs velem és folyton hiányzik. Nem szeretném többé ezt érezni.
- Valóban, de azóta megtapasztaltam mi az, amit elveszíthetek. Pokolian lassan telt minden egyes nap. Nem tudom meddig bírom még... - Hajtottam le a fejem meggyötörten, de ezt az arckifejezést nem tudtam tovább tartani pár másodpercnél és újfent elmosolyodtam. Tény, hogy rettenetesen nehéz volt úgy tovább lénpi, legalábbis tovább élni, hogy mindvégig tudtam, hogy a közelemben van, de nem kereshettem meg, mert úgy éreztem, hogy nem tehetem meg, mert nem volna fair vele szemben. Időt kért tőlem... Én pedig megadtam neki. Annyit, amennyire csak szüksége volt. Vártam rá. Csak mint első alkalommal tudtam, hogy mire várok és hogy mit fog jelenteni, ha megkapom. Boldogságot.
- Szóval, akkor megint kezdhetek udvarolni? - Kérdeztem vissza élcelődve kicsit. De afelől semmi kétség, hogy ma még így is lenne, akkor is levenném a lábáról. Bár az orvosi egyetemen nem volt külön kurzus erre, mégis bosszantóan jó vagyok az udvarlásban, ezt be kell látnia. Most sem tudna ellenállni, most még kevésbé.
- Van valami ötleted ezután mégis hogyan kellene viszonyulnom a szüleidhez? Őszintén szólva nem akarom, nincs is miért, de kétlem, hogy szégyenérzet nélkül eléjük tudnék állni. - Hajtottam le a fejem a pirítósomat kenegetve és hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetünk, hogy ne lássa a szemeben a pillanatnyi... elkeseredést? Bűntudatot?

Wendy & Rick  

Azt hiszem újra hozzá tudnék szokni a közös zuhanyzáshoz, reggelihez, sőt ahhoz, hogy visszakapjunk mindent, az egész közös életünket, amelyet együtt, mindketten ugyanannyira akartunk és másképp, egymás nélkül már el sem tudnánk képzelni. Nem akarok többé egyedül lenni, egyetlen napot sem akarok úgy eltölteni, hogy nincs velem. Talán csak két évről van szó, de számomra egy örökkévalóságnak tűnt. Nincs szükségem időre, hogy ráébredjek egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy szeressem. Az utóbbi hónapokban csupán árnyéka voltam önmagamnak, olykor egy idegen a tükörben, akinek őrülten szüksége van valakire, valakire aki megmutatja ki is szeretne lenni valójában és hogy mit kellene tennie ahhoz, hogy újra régi önmaga lehessen, aki mindig is lenni akart. Most pedig, hogy visszakaptam azt a személyt, akivel leszeretném élni az életemet tudom, hogy bármeddig képes lettem volna várni rá, ezekre a pillanatokra, mert ez semmihez sem fogható... Hihetetlen, hogy tegnap még válni akartunk, hogy egyáltalán felmerült bennünk a kérdés, amire még csak gondolni sem akartam soha, mert egyszer megfogadtam, hogy a legboldogabb nővé fogom tenni ezen a világon. Őszintén nem tudom hogyan viseltem volna el, ha azzal kellene szembesülnöm, hogy elveszítettem, kudarcot vallottam valamiben, aminél talán nincs is fontosabb a számomra.
- Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy már nem foglak magam mellett találni, amikor felébredek. - Álltam meg egy pillanatig az ajtónak támaszkodva, miközben le sem vettem róla a tekintetem. Őszintén ez még egy ideig a nehezemre is fog esni
- Hmm, azért mond, hogy láthatlak még reggelente a konyhában törölközőbe csavarva vagy esetleg felajánlhatom az egyik ingemet? Csak amíg újra hozzám nem költözöl. Ugye nem kell annyit várnom rá, mint első alkalommal? Bár akkor többször láthatlak lepedőben. Csábítóan hangzik... - Nem tudtam megállni, hogy arcomon ne jelenjen meg az a jellegzetes huncut mosoly. De ez is csak annak a jele, hogy újra boldog vagyok. Boldog és szerelmesebb, mint valaha.
- Mint a farkas... Tegnap a közel nyolc órás műtét közben nem volt időm kiugrani harapni valamit. Utána pedig nem volt semmi étvágyam. - Szóval, jól fog most esni a reggeli. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobb volt úgy aludni, hogy közben tudtam hogy mellettem van. Éreztem... Ez pedig kimondhatatlan megnyugvással töltött el. Ellökve magam az ajtótól sétáltam hozzá közelebb, hogy egy puszit nyomhassak az arcára, mielőtt még asztalhoz ülnénk. Nos, a jó reggelt puszival már elkéstünk, de akkor legyen ez egy "szeretlek" puszi.

Wendy & Rick  

Nem gondoltam, hogy mindez velünk is megfog történni, de átestünk azon a bizonyos ponton, hogy a történtek után is... Még soha semmiben sem voltam annyira biztos, mint most abban, hogy megtaláltam, akit kerestem, akit szerethetek, akit szeretni tudok és akarok egy életen át és nem viselném el, ha elveszíteném. Engem sok mindenre megtanítottak, de feladni azt nem, soha... Mindig tudtam, hogy pontosan mit akarok, voltak céljaim, elvárásaim magammal szemben, még akkor is ha tisztában voltam vele, hogy nem les könnyű, pokolian nehéz lesz elérnem, de végül mindig meg is volt az okom arra, hogy büszke legyek arra, ami az enyém. Számomra ebbe a család is beletartozik. Még ha ki is mondták volna a válást, akkor sem mondtam volna le róla egy könnyen, mert nem megy. Nem tudok, nem akarok, édes mindegy. Mintha valami az elmémben meggátolná, hogy erre képes legyek, de az nem egyedül a makacsságom, mert az mindig is velem volt. Egyszerűen csak az életem részévé vált és iszonyúan fájna, ha elhagyna ez a részem, mintha belőlem is kitépnének egy darabot.
Én pedig nem érzem azt, hogy nekünk el kellene engednünk egymást. Nem érzem azt, hogy boldogok lennénk. Én így vagyok boldog. Most, ebben a percben és pillanatban és mindig, amikor mellettem van. Ellenkezőleg, óriási hiba lenne, a legnagyobb hiba, amit csak elkövethetünk az életünk során. Nem tagadom, hogy tévedtem már, hoztam már meg rossz döntéseket, olyan döntéseket, amiket később megbántam. De az, hogy Ő van nekem a legjobb dolog, ami valaha, ami csak történhetett velem és ezért örökké hálás leszek a sorsnak, hogy nem valaki más útjába sodorta. Mi lenne velem nélküle? Semmi. Az ég világon semmi. Valószínűleg teljesen más lenne minden, az életem, és én is egy teljesen más ember lennék. Hiányzott ez a nő az életemből minden létező, elképzelhető értelemben.
Engedelmesen és egy huncut mosollyal az arcomon hátráltam a zuhanyzó falának. Azt hiszem egy ilyené ébresztő után a kávé se kell majd, mert már most határozottan úgy érzem, hogy kezdek felébredni, ami részben neki köszönhető és ez még csak jobb lesz. A falnak döntve fejem adtam át magam az élvezeteknek ez úttal a feleségemnek is, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Most ha akarnék, se tudnék ellenkezni... Ahhoz túlságosan az irányítása alatt vagyok, vagyis inkább állok. Amíg bírtam magammal, addig a kezem szorosan a falnak tapasztottam vagy ökölbe szorítottam, utána pedig, amikor kevésbé voltam a magam ura a hajába túrtam igyekezve, hogy azért ne markoljak bele túl erősen, közben pedig igen csak kezdtek belőlem kitörni az egyre állatiasabb nyögések, morgások. Esküszöm, ez már egyfajta kínzás és gyötrelem, ami egyben élvezet is, méghozzá olyan intenzív, ami kizárja a külvilágot, amitől alig térek magamhoz.
- Hűha... Ezután már kávé sem kell. - Azt hiszem az ilyen pillanatokra nincsenek is igazán megfelelő szavak. Tökéletes, elképesztő, mindent elsöprő... Hiszen, ezt már úgyis mind tudja.De fogjuk inkább arra, hogy még nem sikerült olyan szinten magamhoz térnem és elegendő oxigénhez juttatnom az agyam, hogy képes legyek összetett, értelmes mondatokban beszélni és azt is tudjam, hogy pontosan mit akarok mondani. Bár lassacskán azért kezd felszállni a ködfelhő és kitisztulni a kép előttem.

Wendy & Rick  

Én pedig minden nap, minden percében azt éreztem, hogy kudarcot vallottam a legfontosabb dologban, ami igazán sokat jelentett, abban ami értelmet adott az életemnek, ami a mindenem volt. Számomra Ő jelentette a mindent, az én világomat. Az hogy szeret, hogy viszont szerethetem, hogy mindig együtt leszünk. Ez azóta sem változott. Őszintén... Nem tudnám elviselni, ha elveszíteném. Sok mindennel meg kell már küzdenem azért, hogy egy napon majd büszke lehessek arra, amit elértem, de ha őt közben elveszítenék, abba belebetegednék. Nem viselném el... Én nem akarok semmit sem helyrehozni. Én csak visszaakarom kapni. Őrültség tudom, de szeretem és bízom abban, hogy szeretjük egymást annyira, hogy ez a két év ne jelentsen egy hatalmas ürességet az életünkbe, hanem minden olyan legyen, mintha csak tegnap váltunk volna el, de ma újra velem van. Nem kell semminek sem olyannak lennie, mint régen, mert részemről semmi sem változott, ma is, most is ugyanúgy szeretem, sőt ha ez lehetséges még boldogabb vagyok. Bármi is vezérelte arra az elhatározásra, hogy neki mellettem van a helye azt jelenti, hogy kettőnknek nagyon is van még közös jövőnk, mindig lenni fog, mert többé nem engedem el. Két éve is bármit megtettem volna, bármit megadtam volna, hogy maradjon, de megértettem, hogy egedül kell ráébrednie arra, hogy mi az, ami boldoggá tenné, hogy mit kell megtennie azért, hogy újra boldog legyen. Én pedig minden egyes nap boldoggá fogom tenni, boldoggá és még boldogabbá. Mert megérdemeljük...
- Én pedig már kezdtem attól félni, hogy annyira hozzászoktál ahhoz, hogy egyedül alszol, hogy rám már nincs is szükséged. - Önző lennék, ha arra vágynék, hogy mindig szüksége legyen rám? Mert csak erre vágyom, mindennél jobban. Még soha semmiben sem voltam annyira biztos mint abban, amit most akarok...
- Nem akarok válni. Téged akarlak, testestől, lelkestől, szeretni, csókolni... - Egy apró csókot nyomtam a vállára, majd onnan haladtam egy újabbal és újabbal felfelé minden szócskát követően, amíg végül felértem az ajkaihoz is. Olyan édesek, hogy legszívesebben el sem engedném őket. Csak csókolnám tovább és még tovább, amíg bele nem fáradok, vagyis az életem végéig.

Wendy & Rick  

Arra voltam a legbüszkébb egész életemben, hogy őt boldoggá tettem, boldoggá tehettem és ezért örökké hálás leszek. Talán ezt szeretem benne a legjobban, amilyenné engem tesz. Nem azt, ahogy érzem magam tőle, hanem amilyenné tesz. Az életem tőle lett igazán értékes, a minden napok pedig boldogak, ha ez egyáltalán lehetséges, hogy napról-napra boldogabb voltam vele, mellette. Rá mindig is szükségem volt volt, szükségem van és mindig is lenni fog. Az életem nem a hivatásomtól, hanem tőle lett teljes, a családunktól lesz teljes. Így már nem kételkedek abban, hogy még ma összefogom tépni azokat a papírokat. Tudom, hogy mit akarok. Nem válok el, nem válunk el. A legnagyobb hiba lenne, amit csak elkövethetünk ebben az életben. Bizton nem állíthatom, csak érzem, de azt mindennél erősebben. Képtelen vagyok lemondani róla és bármit megadnék azért, hogy velem maradjon, hogy mindig itt legyen nekem... Visszaszeretném kapni és vele együtt az életünket. Én nem akarok továbblépni. A legnagyobb ostobaság lenne. Senki mást sem tudnék úgy szeretni, mint őt.
Semmi sem változott. Ismerem már teste minden egyes apró kis porcikáját mégis külön élvezettel fedezem fel újra és újra. Ha azt vesszük figyelembe mennyire nem voltam önmagam az utóbbi hónapokban, akkor azt kellene mondanom, hogy amíg együtt voltunk a szenvedélyemmé vált. Én is tudom, hogy ez nem lehetséges, de az sem, hogy valakiből a kínzó gyötrelem és tehetetlenség kitépjen egy darabot azzal, hogy valaki elhagyja, mégis elviselhetetlenül fájt. Szóval, azt hiszem, ha valakit igazán, esztelenül őrülten szeretünk, akkor minden lehetséges. Szinte már faltuk egymás ajkait és másra sem vágytam jobban. Soha sem mondanék le róla. Kell nekem... Úgy van rá szükségem, mint minden egyes lélegzetvételre, csakhogy az Ő csókja sokkal édesebb és számomra még mindig azt sugallja, hogy szeret engem. Egyre hevesebb tempóban mozogtam benne. Hangos nyögdécselésétől huncut mosolyra húzódtak ajkaim, amikor épp nem őt csókoltam. Vele lenni mindig úgy volt több, hogy közben minden megszűnt létzeni körülöttünk. A pillanat pedig, amiben mindketten feladtuk a küzdelmet az valóban elfeledtetett mindent és csak a mérhetetlen szerelmünk maradt.
- Nincs mit megbocsájtani. Szeretlek. Ezen semmi és senki sem tud változtatni. Én mindig minden pillanatban csak rád vártam és vágytam. - Csókoltam meg újra lágyan, finoman, mintha csak megpecsételni szerettem volna a ... A vallomásomat. Hihetetlen, hogy még évek múltán is felébredek arra éjjelente, hogy nincs mellettem és kell néhány másodperc, amíg ráébredek miért nincs. Talán mert még mindig annyira hihetetlen, hogy mindez megtörténik velünk, mégis igaz. Szóval, jó ideje nem aludtam már ilyen, ennyire nyugodtan. Nem ébredtem kimerültebben és nyúzottabban, mint ahogy lefeküdtem. Korábban ébredtem fel... Próbáltam úgy felkelni mellőle, hogy őt ne ébresszem fel. Zuhanyozni mentem, de alig telt bele öt percbe máris tudtam, hogy valaki nagyon is kellemesen legelteti rajtam a szemét a hátam mögött. - Felkeltettelek?

Wendy & Rick  

Bárki teljes joggal vághatná a fejemhez, hogy meg sem próbáltam továbblépni, mert nem is akartam soha, igaza lenne...  Attól, hogy mindent ugyanúgy csináltam nélküle, mint vele nem adta őt vissza nekem, de olykor egy kis időre elfeledtette velem, hogy nem fog visszajönni, ma sem, holnap sem. Szükségem volt erre. Szerintem még a fényképünket sem mozdítottam el a szekrényen, pontosan úgy áll, ahogy odatette. Az üres polcokról nem beszélve a szekrényben, a fürdőben, mindenhol. Sőt, azt hiszem még a fokrémes tubust is megtanultam, hogy a végéről kell nyomni, nem pedig a közepéről. Nevetséges, de valahol abban bíztam, hogy ennél nagyobb dolgokon sosem fogunk összekapni, minthogy a szennyes kosár azért van, hogy ne mellé dobáljuk a ruhákat, hogy ne hagyjak minden széken vagy szanaszét a nappaliban mindenütt magam után egy ruhadarabot, mert levetettem, amikor hazaértem, majd el is feledkeztem róla, hogy néha igazán elmoshatnám magam után legalább a kávésbögrémet vagy kiteregethettem volna…
De az idő múlásával rá eszméltem arra, hogy milyen fontos volt és sokat jelentett az, ha még fáradtan is kaptam egy alapos fejmosást, hogy még mindig nem voltam képes kicserélni a villanykörtét, vagy hogy még mindig nem szorítottam meg a konyha vízcsapot, amit egyébként Ő is megtudná csinálni, de tudom… Mégis csak én vagyok a férfi, így nekem kellene. Hogy volt aki összeszedegette utánam a ruháimat a székekről, fotelekből, a kanapéról és végül volt legalább öt öltöny, három ing, két nyakkendő… Szeretném, ha ez még mindig vagyis most már továbbra is így lenne.
Csak csókoltam olyan finoman, édesen, szenvedélyesen, hevesesen vágyakozóan, hogy minden érzelmet és gondolatot kifejezzen, amit szavakba önteni nem tudok, hogy érezze számomra az Ő szerelme és szeretete a legfontosabb, a mindenem. Elveszett voltam két évig. Most pedig szeretném magunkat visszavezetni arra az útra, amelyen mindketten boldogok voltunk, amikor minden egyes nap úgy éreztem, hogy újra és újra elvarázsol, hogy napról-napra gyönyörűbb, hogy ha ennél boldogabb tudnék lenni már nem is a földön járnék. Amikor minden nap feltett szándékom olt levenni őt a lábáról. Szeretném visszakapni minden létező elképzelhető módon. Mindig a pillanatnak élni, vele. A pillanat pedig most azt sugallja, hogy bizonyítsuk be egymásnak, hogy milyen óriási hiba volt, hogy engedtük, hogy mindez megtörténjen velünk. Nem húzva tovább az időt lázasan ajkaira csókolva hatoltam belé, majd további apró, de annál forróbb csókokkal hintettem be bőrét. Legszívesebben minden egyes kis porcikájának külön-külön vallanék szerelmet elidőzve rajtuk.

Wendy & Rick  

Nem akarok erre többet gondolni. Nem akarom, hogy a feltörő emlékeink végleg megkeserítsék az életünket. Azt szeretném, mindennél jobban szeretném, hogy valahogyan képesek legyünk leküzdeni mindazt, ami az utóbbi időben történt velünk. Szeretném azt hinni, hogy számunkra van még folytatás, hogy kettőnknek midig lesz közös jövőnk, hogy többé nem kell egy napon arra eszmélnünk, hogy fel kellene adnunk, mert tényleg vége mindennek. Nem fogom megengedni. Nem akarom elengedni. Még egyszer nem tudnám. Iszonyatosan nehéz volt elszakadnom tőle, mindentől, mintha belőlem is kitéptek volna egy darabot, a mellkasomból. valamit, amihez oly annyira ragaszkodtam. Az idő múlásával pedig mintha csak még nehezebb lett volna elviselni az ürességet, amit maga után hagyott. Az egyik pillanatról a másikra vált minden jelentéktelenné, mintha soha nem is jelentett volna semmit, mintha nem ez lett volna a mindenünk. De a legrosszabb, hogy magam is tudtam hagynom kell, hogy ez megtörténjen velünk, hogy nem tehetem meg vele, velünk, hogy nem engedem el. Úgy éreztem mindent elveszítek, ami fontos, de ami még jobban fájt az az, hogy akkor úgy éreztem igazán sosem volt az enyém. De még mindig viseli a gyűrűt... Nem tudta levenni, ahogyan én sem. Vele lenni mindig valami több volt, mindig több és több az első alkalomtól fogva. Sokáig mindent megadtam volna még egy olyan őrült pillanatért, amit együtt élhettünk át. Túlságosan hosszú ideje, hogy nem érinthettem, csókolhattam, ölelhettem, de ahhoz egy élet is kevés lenne, hogy kettőnket fájdalmas nyomok nélkül kiöljenek egymásból. Szinte semmit sem kellett tennünk, hogy közöttünk a szikra újra lángra lobbanjon.
- Őrülten szeretlek. - Azt nem tudhatom, hogy valóban valami ilyesmit próbált-e elmondani nekem, de végül én kimondtam, amit mélyen legbelül éreztem, amiről jól tudom, hogy soha sem fog elmúlni, mert senki sem képes elfeledtetni velem. Semmihez nem volt fogható az vágy, amivel csókoltam, simogattam, szerettem... Lassan döntöttem hanyatt az ágyon. Annyira hiányzott, hogy jelen pillanatban semmire sem vágyom jobban, minthogy végigcsókolhassam egész testét végighaladva selymes puha bőrén, szeretni minden egyes apró kis porcikáját.

Wendy & Rick  

Szükségem van rá... iszonyatosan szükségem van arra, hogy megint az a férfi legyek, aki mellette voltam. Nem az amilyenné tesz, hanem aki mellette, vele vagyok. Még soha senkire sem volt ennyire szükségem, most sincs és soha nem is lesz. Az az igazság, hogy nem tudnék már mást úgy szeretni, mint őt, senkit sem. Nem lenne képes senkire sem úgy nézni, mint rá. Talán pontosan emiatt volt hozzá elég erőm, hogy két évvel ez előtt elengedjem, hagyjam, hogy csak úgy kisétáljon az életünkből mindent magam mögött hagyva. Én tudtam, hogy semmi sem fog megváltozni, hogy bármennyit is kell arra várnom, hogy egy napon újra itt legyen velem, akkor is ugyanúgy fogom szeretni, mint bármelyik, akármelyik pillanatban. Én vele vagyok önmagam és nem akarok megváltozni, csak visszaakarom őt kapni. Két évet már kibírtam. Pokoli egy időszak volt az életemben. De azt hiszem most már kifogok bírni még egy kicsit, ha kell. Addig a napig, amíg végre nem a kocsihoz kell levinni a bőröndjeit, hanem vissza felvinni a hálószobánkba.
Veled maradok. Ígérem. Nekem csak ennyi kell. Csak rá van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Mert megérdemeljük, hogy boldogok legyünk. Sosem szabadott volna eljutnunk a válás gondolatáig. Nekem pedig az első dolgom lesz összetépni azokat a papírokat, csak előbb még megakarom mutatni milyen hideg az ágyunk nélküle.
Gondolván egyet elszakadva ajkaitól vettem fel a karjaiba, hogy úgy vigyem fel a hálószobánkba. Fogalmam sincs mikor erre alkalmam utoljára megtenni, így meg pláne nem hagyhattam ki, hogy az édes kis feleségem újra velem van. Nem lenne nehéz újra hozzászokni, hogy van, akit így hívhatok. Az én édes kicsi feleségem...
Felérve az emeletre letettem és lassan hátrálni kezdtünk be a hálónkba, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy mi előbb kitudjam bújtatni a ruhájából, persze miután ráakadtam a cipzárra máris könnyebben ment. Óvatosan kezdtem el húzni lefelé közben finoman érintve puha bőrét végig a hátán.