Valeri a városban van, zakatol a fejemben a gondolat, miközben a sárgás utcafényben, a színes plakátok között sorra kerülgetem az autókat. Elég késő van, a forgalom mégis telítettebb, mint szokott. Néhányan rám dudálnak, néhányan egymásra, de nem foglalkozom velük. Bár nem mondta, sietni szeretnék. Persze, lehet, hogy csak találkozni akar, mert épp Los Angelesbe sodorta az élet, egy meghallgatás, de a telefonban valamiért úgy éreztem, hogy nem csak erről van szó. Vagy csak én aggódom túl? Viszont akárhogy forgatom, akkor sem értem, miért nem szólt előre, hogy jönni fog, és miért annál az utálatos csillagnál kell találkoznunk. Pláne ilyenkor. Nem hiszem, hogy most érkezett volna... Oké, az utóbbi években nem sűrűn láttuk egymást, és ez főleg az én hibám, megértem, ha esetleg neheztel rám emiatt, de telefonon azért rendszeresen beszéltünk. Igyekszem megnyugtatni a lelkiismeretem, még akkor is, ha én is tudom, hogy ez édeskevés. Régen el sem lehetett választani minket, és a baleset óta, amiben elvesztettük a családunkat, ez a bensőséges viszony csak még tovább erősödött. Abban az időben egyedül ő számított, egészen addig, amíg kiderült, hogy nem folytathatja tovább a táncot, én pedig megismertem Amyt. Tudom, hogy ez alapból mekkora törés volt neki, és mindent megtettem, hogy ne érezze úgy, hogy lecseréltem, vagy hogy innentől kezdve bármi is változik, de a rengeteg gyakorlás, a munka, és hogy Amyvel végül összejöttünk lehetetlenné tette, hogy annyi időt töltsek vele, mint emennyit szeretnék. Amy halála óta pedig csak árnyéka vagyok önmagamnak, utazgatok, mint egy szellem, a megfelelő partner után kutatva, a karrierem is óriásit ugrott, őt pedig borzasztóan elhanyagoltam. Voltaképp azzal is csak áltatom magam, hogy tudom, mi van vele... a konkrétabb kérdések elől a telefonban is mindig csak kitér, vagy egyszerűen csak leráz valamivel és, leteszi a telefont. Mint például ma is. Az őrületbe tud kergetni vele. De ma végre megszorongathatom, görbül azért apró mosolyra az ajkam. Nem hiába sietek ennyire, alig várom, hogy végre láthassam. Valeri... Leparkolok a motorral, majd a bukósisakkal a kezemben gyalog indulok el a sétányon, nem mondom, hogy tömeg van, de azért itt-ott lézengenek párok, turisták, buliba induló fiatalok, illetve az örökösen menetelő helyi lakosok. De az arcuk mind lefelé néz. Ezen az utcán mindenki így közlekedik. Ha más nem megszokásból, hiszen a nagynevű, vagy éppen nemrég odakerült csillagok ott hevernek a lábaik alatt. Mint például az enyém is, ami felé sóhajtva közeledek. Már messziről kiszúrom Valerit, és minél jobban kirajzolódik előttem a törékeny kis pontja, annál szélesebb mosoly kúszik az arcomra. Mikor odaérek, hajolok is felé, de szinte szó szerint a nyakamba ugrik. Őrülten jól esik hallani a hangját, és ha csak néhány pillanatra is, de jó erősen magamhoz szorítani. - Helló Katie – mormogom halkan a fülébe, miközben a hajába fúrom az arcom. Pont úgy szólítom, mint régen, de nem is tudatos, ösztönösen ez a név csúszik az ajkaimra. Csakis én hívtam így mindig. Eleinte cukkolásból, míg végül így maradt, és olyan lett, mint valami titkos jelentésű szófordulat, amiről csak mi tudunk. De hamar kiszabadítja magát az ölelésemből, és bár nem engedem olyan könnyen, kissé elhúzódik tőlem. Én pedig szemügyre veszem az arcát, sőt, minden milliméterét végigcsodálom, olyan régen láttam. - Nem változtál semmit – mondom visszafogott mosollyal. Ami persze nem igaz, első pillantásra látszik, hogy sokkal nőiesebb lett, de az én szememben mindig is a kishúgom marad. – Vagy ez sértésnek számít? – vált sunyibbra a mosolyom, de nem tudom megállni, hogy ne cukkoljam egy kicsit. - Szólhattál volna hamarabb is, hogy jössz – jegyzem meg végül egy áthatóbb pillantással, de nem zsörtölődve, most hogy itt ácsorog előttem, ez már majdhogynem lényegtelenné válik.
Valeri K Maystone
ζ Posts Number : 16 ζ Join date : 2014. Dec. 17. ζ You'll find me : ϡ Los Angeles ~ ζ Job : ϡ Actress. ζ :
Tárgy: Re: Why so s...mysterious? - Valeri & Jason Szomb. Márc. 07 2015, 21:50
Lassan lépkedek kezemben szorongatva az apró tégelyt. Remegnek az ujjaim és tudom, hogy a szívem olyan erősen ver, hogy a bordáim veszélyben vannak. A friss levegő jót tesz. Úgy érzem kiszellőzteti a fejem. Mintha befészkelhetné magát a fejembe a negatív gondolatok helyére. Nem tudok sírni, nem tudok kiabálni, nem tudok mit kezdeni magammal. Még nem dolgoztam fel. Úgy vonszolom egyik lábam a másik után, mintha csak a hálni járna belém a lelkem. Minden ismeretlen arc kérdőn pillant rám. Ennyire borzasztóan festek kívülről? A hajam talán kócos, és lehetséges, hogy begyulladtak a szemeim is. Nem tudom, nem néztem tükörbe egy ideje. Reszketve pillantok körbe, mielőtt az útra lépnék és haladok a tömeg között, majd egyenes a hírességek csillagai felé tartok. Mintha ott találhatnék válaszokat. Ahogyan szelem a járdát, egy szemetes előtt megállok és fölé emelem gyenge jobbom, benne szorongatva azt a vékonyka tesztet, amit most apránként kieresztek markomból, s figyelem ahogy belehullik a sok eldobott szemét közé. Lehunyva tartom a szemem pár másodpercig, majd egy mély sóhajjal teleszívva megfáradt tüdőm elfordulok és tovább indulok. Minden a helyére került. Kevin bevallotta, hogy másképp érez irántam. És ettől én lettem a legboldogabb ezen a bolygón. Mindent összekuszált körülöttem és valószínűleg hamar rádöbben majd, hogy nem én vagyok élete szerelme, de amíg felette is ül a rózsaszín köd, addig nincs félnivalóm. A karrierem a csúcson. Az egyetemen előadást kellett tartanom a színészetről, ahol újra találkoztam Kouji-val. Örültem ennek, mert igazán kedvelem őt. Az életem egy fontos részére került pont. Az egyik mesteri darabba, ráadásul főszereplőnek, ami nekem nem sokszor adatott meg. Egyedül Kevin mellett játszhattam központi karaktert. És ez most, ez az apróság, ami felborítja az életem, megváltoztathat mindent. Most, mikor egyenesbe jöttem. Jobbom szinte reflexszerűen kezdi cirógatni hasfalam, mire lepillantok magam elé. Megtorpanok, majd felpillantok az égre. Milyen késő lehet, a hold már magáévá tette az eget, s a csillagok követték őt hűségesen. Félmosolyra görbülnek ajkaim és fogalmam sincs, hogy kinek mondhatnám el, hogy mi történt velem. Hívjam fel Kouji-t? Hisz csak egyszer találkoztunk. Kevin-t nem zavarhatom, hisz, ami most bennem, velem történik, az rá ugyanolyan hatással lehet, mint én rám. Nem pont neki kellene most megvigasztalnia és nekem sem épp ilyen állapotban kellene közölnöm vele, hogy apa lett. Ahogy végig fut a fejemben a gondolat, beleremegek. Ujjaim utat törnek maguknak a zsebembe és mohón telefonom után kapnak. Felütöm a névjegyet, s mikor épp feladnám megakad a szemem Jasonnevén. Résnyire nyílt ajkakkal hagyom ujjamnak, hogy feltárcsázzák őt, s fülemhez emelem a készüléket. - Szia. Itt vagyok a városban. - hangom elcsuklik és érzem, hogy most tudnék bőgni, de nem engedem, hogy a feszültség feltörjön belőlem - Tudnánk találkozni? - kérdezem magabiztosabb hangon - A csillagodnál várlak. - lerakom és beharapva ajkaim figyelem az elsötétült képernyőjét a telefonnak, miközben észlelem, hogy épp Kevin csillagán állok. Azonnal enged tartásom és érzem, hogy a könnyeim végig szántják arcom, forró nyomot égetve bőrömbe. Pár percig mozdulatlanul állok, majd erőt veszek magamon és megindulok Jason csillaga felé. Jó pár éve nem láttuk egymást, de ha eljön, az azt jelenti, hogy számíthatok rá. Föl-alá járkálok és várom, hogy megpillantsam az én csupaszív hírneves bátyám, s mikor megpillantom széles mosolyra görbülnek ajkaim, s szemeim is mosolygásba kezdenek. - Szia. - szólok, majd megelőzve őt a karjaiba csapódok s átölelve őt húzom magamhoz - Rég láttalak. - szalad fel belőlem, majd hamar eleresztem, nem akarom, hogy túl érzelgősnek gondoljon.
Bontok egy üveg bort, és a kanapéra telepedve a postaládából kihalászott papirosok között kezdek turkálni. Számlák, szórólapok, számlák, a motoros újságom, meghívó egy sztriptíz bárba, néhány hirdetés... várjunk csak. A pillantásom visszatéved az erősen ruhahiányos hölgyeményre, aki a kedvemért pózba vágta magát a képen. Miért kaptam én ide személyre szóló meghívót? – forgatom a kezemben a lapot, de semmi nyomra nem bukkanok rajta, végül csak félredobom az asztalon, és elnyúlok a kanapén. Megint őrült tempóban nyomjuk a színházban, aludni is alig engednek haza pár napja. De végül is érthető, hiszen még javában fut a Rómeó és Júlia, de közben már a következő premierre készülünk, a héten pedig már megkerestek egy harmadik szereppel is. Sátánt akarnak faragni belőlem! Eredendően nem akartam magam ennyire lefoglalni, hogy Alisonra is maradjon elegendő időm, de Bulgakov Volandját nem lehet visszautasítani, annál is inkább, mert ezt a szerepet rendszerint a társulat legtekintélyesebb tagja szokta megkapni, valaki az idősek közül, vagy aki már évtizedek óta ott játszik. Nem is értem, miért pont rám gondoltak, de be vagyok sózva rendesen. Még úgy is, hogy fogalmam sincs, kikkel fogok dolgozni. A szerepeket ugyanis még nem hozták nyilvánosságra. A gondolataimból az szakít ki, hogy megcsörren a telefonom. Először fel sem akarom venni. Ma este pihenni akarok, Alisonnal már beszéltem, és kimentettem magam, a színházból pedig mára hagyjanak békén. De a fantom csak nem adja fel, így felsóhajtok, és továbbra is fekve, mert felkelni azért nem vagyok hajlandó a kedvéért, vaktában kotorászni kezdek az asztalon a sok lom között. Végül ráakadok a mobilra, meg sem nézem a nevet, csak a fülemhez kormányozom. - Jason – mormogom bele kissé unottan, jelezve, hogy akárki is az, gyorsan nyögje ki, mit akar, amíg még nem leszek morcos. De amint beleszól az illető, majdhogynem félrenyelem a bort, olyan gyorsan ülök fel, hogy szinte beleszédülök. - Valeri? – köhögök egy kicsit. Na, jó, tényleg sikerült félrenyelni. – Mi az, hogy itt vagy? Mármint a városban? – Vagy az ajtóm előtt? – suhan át az agyamon egy pillanat erejéig, de végül sikerül megnyugtatnia, hogy ennyire nem hagyta az utolsó percre az értesítésemet. Baromi rég beszéltünk utoljára, már kezdtem azt hinni, hogy világgá szökött valami sármos Don Juannal. - Mi, hogy most? – vonom össze a szemöldököm, ahogy közli, hogy találkozni akar. Az órámra pillantok. Mindjárt tíz óra. – Egyáltalán hogy kerülsz ide? Valami baj van? De aztán csak elhadarja, hogy hol találkozzunk, és szokásos módon figyelmen kívül hagyja a kérdéseim. Hogy ezt mennnnnyire utálom. - Hé, le ne merd tenni! – rivallok rá a készülékre, de már késő. Na, ennyit a kényelmes esti borozásomról. Fogalmam sincs, hogy kerül ide, mit akarhat, és miért ennyire sürgős a találkozó, hogy ilyen későn riadóztasson, de úgy is tudja, hogy elmegyek. Hogy ne mennék, hiszen az egyetlen húgom, akit mellesleg évek óta nem láttam. És csak reménykedek benne, hogy nem került bajba. Bár a hangja nem volt ijedt, vagy lehangolt, csak a szokásos szeszélyt és pimaszságot hallottam benne. Miután leteszem, nem tötyörészek sokat, megkeresem a kulcsom és a tárcám, veszem a bőrdzsekim, és már pattanok is a motorra. A megadott hely pedig... legszívesebben kitekerném érte a nyakát. A nevemmel ellátott csillag a hírességek sétányán. Pontosan tudja, hogy mennyire nem rajongok érte. És akkor még finom voltam.
Ajánlott tartalom
Tárgy: Re: Why so s...mysterious? - Valeri & Jason
Kezdőlap
Tárgy: Re: Why so s...mysterious? - Valeri & Jason 
Hétf. Márc. 09 2015, 11:36
